„A nyugati országokban a reptéri sor gyorsan halad, az autoriter országokban nagyon lassan”

– mondja V. Szorokin orosz író. (Idézet a Könyvesblog nov. 28-i számából.) 

Én magam, ellentétben Szorokinnal, régen jártam Ferihegyen, de saját egyéb bőséges tapasztalataim fényében a demokráciafok mérésének szorokini formáját nagyon is alkalmas eszköznek tartom.

Ő azonban mást is mondott, például, hogy Oroszország közel áll egy újabb középkorhoz, társadalmát az erőszak uralja, folyik a demokratikus érzelmű állampolgárok és a hű alattvalók közötti harc – mondani se kell, az utóbbiak sokkal többen vannak. És amiért mindezt egyáltalán megemlítem, mert egyébként miért érdekelne engem ennyire Oroszország, az író reméli, hogy „ez Magyarországon másképp van.”

Nem, nincs másképp. 

Illetve. Ahogy Magyarország Kádár alatt elviselhetőbb hely volt, mint az akkori Szovjetunió, az ő utódja, Orbán alatt is kevésbé kellemetlen itt élnünk mint az oroszoknak Putyin alatt. De persze ez történelem: a Habsburg-ház királyai is többnyire mérsékeltebbek voltak, mint mondjuk Rettegett Iván. 

Akkor most legyünk hálásak, amiért a mi uralkodónk csak így egyszerűen, Viktor, aki épp a minap igazságos Mátyással mérte össze magát? 

Nem, az egyetlen jogos érzés a harag és a megvetés.

Hiszen a rendszerváltásnak épp az lett volna az értelme, lényege, hogy a magyar-orosz élet párhuzama soha többé, semmilyen formában ne találkozhasson, vagy legfeljebb, ahogy a párhuzamosok szoktak, a végtelenben. Tehát a medvével birkózó, szilaj patakban lóháton vágtató, de nemzete jelentős erőforrásait erőszakra elpazarló Putyin számunkra csak egy változni képtelen birodalom szomorú, komikus megtestesítője legyen, és semmiképp ne az életünkre aktuálisan is ható szereplő. És ugyanígy: Magyarországon se egy mindig futballtribünökön vagy rádiómikrofon előtt ülő, minden és mindenki felett ítélkező, az ország szűkös javait arcátlan pökhendiséggel herdáló ember határozhasson a sorsunkról. 

Mégis mindkettő bekövetkezett, és ahogy Szorokin nem lát reményt az ő Oroszországa számára, nekünk sincs sok okunk optimizmusra. Oroszország, kerül, amibe kerül, a széthullott birodalmi álmot üldözi, és erre további orosz generációk élete fog rámenni, és Magyarországot is a száz éve „elveszett nagyság” emléke kísérti, miatta pusztítja magát tovább. Ha Szorokin Oroszországa olyan, mint „egy kicsi, összetöpörödött, kifosztott asszony”, akkor Magyarország a fiatal özvegy, aki élete végéig a férjét siratja, és nem hajlandó valaki mással új életet kezdeni. 

Két, egymásra semmiben nem hasonlító, bármilyen közöset nélkülöző, és negyedszázada már közös határral sem rendelkező országot két despota személyes érdeke egyszerűen ismét összekötött egymással. Két egyformán beteg és gyógyíthatatlan sorsot. Hadd legyen a bűn és a kár még nagyobb. 

Egy reményvesztett orosz író Ferihegyen járva Magyarországgal példálózott, és nem tudta, hogy otthon volt.

Bruck András