A bűncselekmények elkövetésével szemben, az állam által elrettentés céljából megalkotott jogi korpuszt büntetőjognak nevezik. Az Iszlám büntetőjog a törvénysértés három kategóriáját különböztette meg. Az első a hudud (ḥadd többes számú alakja, az Isten által meghatározott „határ” - t jelöli), amelynek megsértése előírt és kötelező büntetést vont maga után. A második, a taʿzīr (fenyítés) azokat a bűncselekményeket foglalja magában, amelyek nem tartoznak az hudud közé, mert büntetésük megítélés szerinti. Taʿzīr az elkövető javító-nevelő intézkedését vagy rehabilitációját jelenti. A büntetés kiszabása a bíróra hárult és végeredményben nagyban függött a végrehajtás módjától és a személy hozzáállásától, akin végrehajtották. A harmadik kategória a qiṣāṣ (arányos megtorlás), emberélet elleni bűncselekményekkel foglalkozik, például gyilkosság, sérülés okozás, garázdaság. Az arányos megtorlás büntetési tételét a törvény határozta meg. Ebben az esetben az áldozat vagy hozzátartozói vérpénzt vagy pénzügyi ellentételezést (diyah) követelhettek, de e jogukról és az arányos megtorlásról le is mondhattak. E jogfeladás miatt arra lehet következtetni, hogy ez a bűncselekmény személyben okozott sérülés jellegű, inkább károkozáshoz hasonlít és nem olyan bűntett, melyet a közösség sérelmére, közérdeket sértve követnek el.

A jogászok sok figyelmet fordítottak a hududra, mert ennek alapjai a Koránban és a ḥadíszokban tisztán fellelhetők. Ugyanez vonatkozik a a qiṣās-ra is. Taʿzīr azonban diszkrecionális (egyéni megítélés) jellege miatt elkerülte a benne foglalt bűncselekmények pontos meghatározásait és a részletesebb kifejtést. Kijelenthetjük azonban, hogy minden olyan cselekedet, amely sérti a közjog magán- vagy közösségi érdekeket, taʿzīr alá tartozott. Az állami hatóságok feladata volt megállapítani a sharia szellemében az ilyen cselekedetek megbüntetésére vonatkozó szabályokat.

A taʿzīr lényegében kétféle kihágást jelentett. Az első azokból a bűntettekből állt, amelyek nem feleltek meg az hudud bűncselekmények szigorú elbírálásának (bár azok ugyanolyan természetűek voltak), vagy a hududba tartoztak ugyan, de elkövetésük egyedi jellegű volt. Az előbbiekre példa a rokonok körében elkövetett lopás vagy olyan dolgok lopása, amelyek értéke nem éri el hudud büntetés kiszabásához megadott minimális értéket, rablás kísérlete, paráznaság kísérlete és leszbikus kapcsolatok. Az utóbbira példa a végrendeleti tanúba vetett bizalom megrendülése, hamis tanúzás, uzsora. A második kategóriába azok a cselekedetek tartoznak, amelyek általában károsítják a közrendet, sértik a közérdeket, vagy annak megsértésével fenyegetnek. A dolgok jellegénél fogva a második kategória, ha erre nem terjed ki megfelelő ellenőrzés, olyan óvintézkedéseket eredményezhet, amelyek veszélyeztethetik az egyén jogait. Ezért szükséges odafigyelni az egyensúly fenntartására a közrend és az egyéni jogok között. A taʿzīr büntetése (a kémkedés és az eretnekség kivételével, ami halálbüntetést vont maga után) a korbácsolástól, a börtönbüntetésig, a helyi eltiltásokig és a különféle pénzbírságig terjedhetett, bűncselekménytől függően. A jogászok azonban óvatosan korlátozták a korbácsolást a hudud büntetéshez kiszabható kötelező szint alá.

A qiṣāṣ (arányos megtorlás) öt bűncselekményt foglal magában: gyilkosságot, azaz szándékos emberölés, kvázi-szándékos gyilkosságot, azaz véletlenül bekövetkezett szándékosan elkövetett gyilkosságot (amikor egy személy egy másikat meg akar verni, de ezzel annak halálát okozza), szándék nélkül bekövetkezett emberölést, szándékos fizikai sérülést és szándék nélkül bekövetkezett fizikai sérülést. Az arányos megtorlás szankciója csak szándékos emberölés és szándékos fizikai sérülés okozás esetén volt megengedett. Azonban még ebben az esetben is az áldozat, vagy családja lemondhatott a megtorlástól, ehelyett pénzbeli kompenzációt (diyah) követelhetett. Más qiṣāṣbűncselekmények esetén csak pénzbeli kártérítést szabtak ki. Az emberölésre vonatkozó diyah-t a legtöbb jogász száz tevére, vagy ezer aranydinárra állította ki, a fizikai sérülésekre vonatkozó diyah a sérülés jellegétől függően változott. A qiṣās törvény kivétel volt az Iszlám törvény által hangsúlyozott bűncselekményekkel kapcsolatos egyéni felelősség elve alól, mivel az elkövető klánját (ʿāqilah) kötelezte a diyah fizetésére. Következésképpen az áldozat klánja felosztotta a halálért fizetendő diyah-t, annak a törvényes maximumát alapul véve, a kötelezettség arányos az előnnyel elv alapján. A későbbi évek során, amikor az arabok katonai táborokban telepedtek le Arábiában (amṣār), az ʿāqilah lett a katonai egység (dīwān), amelyhez a gyilkos vagy az áldozat tartozott.

A bűncselekmények elkövetésének teóriáját a qāḍī, a shariah bíró állította fel. A törvénykönyvek az évszázadok során megismételték a qāḍī elméleti jogszolgáltatását, ideértve a büntetőjog alkalmazását. Valójában azonban a qāḍī-k már az Iszlám első évszázadaiban elvesztették büntető joghatósági illetékességüket. Ennek több oka van: először, a shariah csak korlátozott számú bűncselekményt és azok büntetését kezelte, egy sereg mást tévesen határozott meg és a ta'zīr alá vont. Másodszor, a sharia törvény bizonyítási eljárása csak megbízható tanúkon (ʿudūl) és bizonyítékokon alapszik. A közvetett bizonyítékok elutasítása miatt túlságosan korlátozó volt ahhoz, hogy lehetővé tegye hatékony büntetőrendszer működtetését. Végül az Iszlám birodalmak és államok vezetői nem hagyhatták az állam biztonságát érintő bűncselekményeket vallási hatóságok kezében, akik olyan törvények hatálya alá vetették magukat, amelyek felett az állam nem rendelkezett ellenőrzéssel. Mindezek a tényezők a qāḍī-tól független büntetőjogi joghatóságok létrehozását eredményezték, ennek ellenére a qāḍī továbbra is részt vett az emberölést és a diyát érintő ügyekben, amelyek az arányos megtorlás és polgári követelés mérlegelésén alapultak. Ennek eredményeként a shurṭah (rendőrség) vállalta a legtöbb bűncselekmény kivizsgálásának, üldözésének és büntetésének eljárását, különbséget nem téve egyik, vagy másik funkció között. A muḥtaszib (a piacfelügyelő) megbüntette azokat a kereskedelmi jogsértéseket, erkölcsi kihágásokat, amelyek nyilvánvalók voltak és nem igényeltek tanúvallomást a qāḍī bíróság előtt. Ezen túlmenően, az Abbāszida dinasztia korai éveiben, a nyolcadik század második felében, egy új joghatóság, az úgynevezett maẓālim (panaszbíróság) jött létre, amelyet az uralkodó, vezír, vagy kormányzó vezetett. Feladata volt, hogy fellépjen azokkal az elkövetőkkel szemben, akiket más bíróságok nem ítéltek el és általában véve korlátozni igyekezett a tisztviselők elharapózó elnyomását. A shariah ezen igazságszolgáltatási szervek egyikét sem korlátozta, csak a qāḍī-t. A qāḍīk ítéletei a szokásjogon (ʿurf) vagy a politikai célszerűség (sziyāsah) alapultak, a büntetések gyakran önkényesek és szigorúak voltak.

A megörökölt rendszert az oszmán szultánok megkísérelték mederbe terelni. A shariah joghatóságok által kiszabott túlkapásokat, önkényes büntetéseket világi büntetőjogi rendelkezésekre és eljárásokra vonatkozó rendeletek (qānūn, modern török kanun) kiadásával korlátozták. Ugyanakkor létrejött egy qānūnnāme (modern török kanunnameh), azaz alaptörvény, amelyet 1525-ben adtak ki Egyiptom számára, néhány évvel annak meghódítása után. A cél az volt, hogy mozgásteret biztosítsanak a nemsharia bírók számára és a súlyos büntetéseket vonják vitára annak érdekében, hogy azokat a qāḍī-k ne tudják eltitkolni.

Ref: Oxford Islamic Studies Online, Citation for Criminal Law Ziadeh, Farhat J. "Criminal Law." In the Oxford Encyclopedia of the Islamic World. Oxford Islamic Studies Online. Mar 5, 2020.
http://www.oxfordislamicstudies.com/article/opr/t236/e0170