h i r d e t é s

Csurka huszonöt éve robbantotta fel a magyar közéletet

Olvasási idő
9perc
Eddig olvastam

Csurka huszonöt éve robbantotta fel a magyar közéletet

2017. augusztus 20. - 12:52

 

„…bármilyen erő igénybevétele meg van engedve…” – Negyedszázada látott napvilágot a Csurka-dolgozat. - írja az mno.hu.

Csurka István a MIÉP farsangi mulatságán 2004. február 24-én Budapesten. Nem csak célozgatott Fotó: Sándor Katalin / MTI Forrás: mno.hu

Huszonöt éve, hogy Csurka István közzétette „a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötőket” emlegető, a sorok között leginkább a kormányt támadó pamfletjét. Milyen hatást gyakorolt a közéletre a „tanulmány”, tekinthető-e „náci szövegnek”, voltak-e jogos kifogásai Csurkának? Erre kerestük a választ többek között.

Pista! Mindazon elemek halmaza, amelyet eddig kimutattam a szövegedből (amely kiordított belőle!):

kirekesztő, faji ihletésű, kizárólagos értékként felmutatott nemzeti kollektivizmus, társulva az antidemokratikus, antikommunista és antiszemita elemekkel hibátlanul megfelelnek egy komplett náci ideológiai alapvetésnek…

– üzente párttársának, Csurka Istvánnak az MDF egyik nemzeti liberálisa, Debreczeni József 1992. augusztus 27-én a Népszabadság hasábjain.

Csurka híres-hírhedt írása, a terjengős, nyolc újságoldalt betöltő

Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán

1992. augusztus 20-án jelent meg a hivatalosan a legnagyobb kormánypárt orgánumának, ténylegesen viszont a drámaíró-politikus házi lapjának számító Magyar Fórumban.

Hogy miért Debreczeni erős szavait használjuk felütésként?

A negyedszázados évfordulón szűkebb körben apró kísérletet végeztünk: kinek mi jut eszébe első blikkre a dolgozatról?

Aki emlékezett rá, „a párizsi, a New York-i és a tel-avivi összekötők” lázas vízióját hozta fel, ám jóval többen említették a „komplett náci alapvetés”-t.

A Debreczeni-írás kétségtelenül frappáns kitétele már annak idején nagy sikert aratott, a Csurka-szöveg okozta botrány augusztus végi parlamenti tárgyalásán a Fidesz vezérszónoka, Kövér László is megismételte:

Csurka István nem először fogalmazza meg a maga nemzetmegváltó gondolatait,

amelyeket szerencsére nem nekem kell először az újabb keletű magyarországi nácizmus alapvetésének nyilvánítanom.

Népi írók nyomdokain

A Néhány gondolatot újraolvasva azonban Debreczeni megjegyzése inkább tűnik figyelemfelhívó politikusi kijelentésnek, mint – ahogy ő maga akkor emlegette – történészi megnyilatkozásnak.

A valóban elfogadhatatlan kitételeket és következtetéseket tartalmazó szöveg alapján ugyanis sokkal inkább juthat eszünkbe a népi írók olykor a szélsőségességek felé elkalandozó útkeresése (Darvas Józseftől Féja Gézán át Erdélyi Józsefig), sőt maga Szabó Dezső, mint a harmincas-negyvenes évek náci-nyilas publicisztikája.

Meglepődve fedezheti fel azt is a kései olvasó, hogy a Csurka-dolgozat milyen erős rokonságot mutat Németh László 1943-as második szárszói beszédével, főként romantikus antikapitalizmusában, a harmadikutas gondolat iránt való rokonszenvében, zsidóellenes előítéleteiben vagy akár a „népi tömegekkel” kapcsolatos illúzióit illetően.

A Néhány gondolat vezérfonala pontosan kiolvasható Németh szavaiból: a magyarság

állami életét idegenek vezetik; ha vannak is véréből való nagyjai, azok csak maharadzsák; gazdaságilag kizsákmányolják; idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van. […] Mint a többi Habsburg-országban, nálunk is egy magát magyarnak nevező felületes nemzetköziség veszi át a gyarmatosítók szerepét.

Míg a magyarság elhúzódik, dacoskodik és kivándorol: ő szerzi meg az iparosítás előjogát, néhány maharadzsa égisze alatt ő kormányozza az új hivatalnokállamot, ő csinál kultúrát s tudományt neki, s ő vezeti az országot az új világháborús sokk felé. A magyarság bennszülött jellege ebben a korszakban már nyilvánvaló: műveltség, hatalom, gazdagság mind ellene van.”

Bár nem elsődleges szempont, de nyilvánvaló kettejük között a minőségbeli különbség is: Németh szövege koherensebb, zárt rendszert alkot, megfogalmazza a programját (félreértések elkerülése végett Némethnek a jövőre adott receptje pláne nem emlékeztet a nácizmusra), nyelvileg kiérlelt, igényes.

Ezzel szemben Csurka írása helyenként suta, olykor rendkívül pongyola; a drámaíró korábbi, a rendszerváltozást megelőző, a hetvenes-nyolcvanas években leginkább a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikáira legfeljebb nyomokban emlékeztet.

Programot nem ad, mert amit javasol –

rendet kell csinálni, el kell távolítani, ha kell, rendőri erővel;

bármilyen adminisztratív intézkedés, bármilyen erő igénybevétele meg van engedve

 –, nem nevezhető annak;

szövege leginkább vég nélküli, hol erősebben, hol visszafogottabban szitkozódó, jellegzetesen mindig másokat hibáztató búsmagyar ömlengés, nyakon öntve penetráns antiszemitizmussal, fűszerezve zavaros összeesküvés-kombinációkkal.

Lényege, hogy az ország szekere rossz irányba megy, mert az MDF gyávaságból – ezen a ponton kerül szóba Antall József miniszterelnök betegsége, utódja „betanításának” kérdése is – letért az eredeti útról, és gyakorlatilag feltett kézzel halad a nemzetközi tőke és hazai szövetségese, az SZDSZ által kijelölt nyomvonalon.

Igazságmagvak

Arra, hogy a Csurka-dolgozat milyen hatalmasat robbant, pontosan emlékezhetnek a kortársak.

Mint ahogy arra is, hogy az ellenzéki pártok közül legélesebben a Fidesz szólalt fel ellene, a Tölgyessy Péter vezette SZDSZ határozottan, ám szolidabb megfogalmazásban utasította vissza a drámaíró-politikus téziseit, az MDF vezetősége pedig érthető módon rendkívül visszafogottan reagált.

Ennek nyomós okai voltak. Csurka Istvánnak számtalan híve ült a pártvezetésben és a parlamenti frakcióban; utóbbiak lázadása rendkívüli körülmények között akár a kormánytöbbséget is veszélyeztette volna. Erre való tekintettel nagyrészt azok is visszafogták magukat, akik elutasították Csurka írását.

Igaz, Antall József miniszterelnöknek viszont saját irányzatának, politikájának védelme érdekében, ám óvatosan, a szakítást egyelőre elkerülve világosan el kellett határolnia magát Csurkától, amit az augusztus végi parlamenti ülésen meg is tett.

A dolgozatnak – a többi hasonló, demagóg szöveg közül kiemelkedve – a jobboldali közönséget mozgósító sikerében döntő szerepet játszott, hogy egy „nagy ember”, a demokrata fórum alelnöke jegyezte, aki ráadásul számtalan valós problémát is megpendített, illetve olyan dolgokról beszélt, amelyeket addig a kormánypárti vezetők jobbára tabuként kezeltek.

Nézzünk néhány példát: kétségtelen, hogy a szövegben démoni gonosszá növesztett SZDSZ-t nyugaton látványosan jobban kedvelték, mint a gyanús nacionalista képződményként kezelt MDF-et, ezért is sürgették a két párt koalícióját a kilencvenes választások után.

(Az egyes szabad demokraták által kifejtett hatásos intrika mellett nyilván az is nyomott a latban, hogy az MDF több reprezentánsával szemben ők jó kapcsolati tőkével rendelkeztek, és sokkal inkább meg tudtak szólalni idegen nyelveken.)

Hogy az ország – a Csurka-szövegnek ez az egyik hangsúlyos eleme – mennyire kiszolgáltatott a nemzetközi pénzvilágnak, azt a korabeli közélet résztvevői világosan látták, legfeljebb nem illett róla beszélni.

„Az első független Országgyűlés meghatározó élményévé vált, hogy nem vagyunk a magunk urai, nem mi tervezzük a jövőnket – idézte fel korábbi kérdésünkre az MDF nemzeti liberálisainak egyik vezető egyénisége, Kulin Ferenc.

– Személyes tapasztalat alapján mondhatom: a kormányzó pártok cselekvőképességét az egész ciklus idején súlyosan korlátozta ez a pszichikai teher.”

Kulin példaként az Antall-kormány első, 1991-re vonatkozó költségvetésének történetét említette.

Rabár Ferenc pénzügyminiszter 1990 kora őszén tájékoztatta költségvetési terveinkről Washingtonban a valutaalapot.

A terv ugyan szerény, de mégiscsak érzékelhető változást hozhatott volna a társadalmi közérzetben, elsősorban az oktatás, a kultúra és az egészségügy területén.

A hitelezőkre hivatkozva azonban a valutaalap „óvta” a kormányt a nagy reményű tervek dédelgetésétől.

Rabár Ferenc hazatérését követően könnyezve mesélte el mindezt, és nem sokkal az eset után le is mondott.

(Tény ugyanakkor: a magyar gazdaságnak meglehetősen rossz híre volt külföldön, ebben pedig erősen közrejátszott, hogy 1989 októberében kiderült, a kommunista kormányzatok hamis adatokat közöltek addig a külső államadósságról.)

Joggal sértette Csurka igazságérzetét az előző rendszerből megörökölt baloldali médiatúlsúly. (A tény jelentős szerepet játszott egyébként abban, hogy a Horn-kormány idején a Freedom House hazánkat a „részben szabad” kategóriájú országok közé sorolta.)

Abban a párt liberálisai is egyetértettek vele, mint kérdésünkre Elek Istvántól megtudhattuk, hogy a rendkívül egyoldalú sajtóviszonyokat akár kormányzati segítséggel – a jobbközép média megteremtésével – is meg kell változtatni.

Göncz Árpád köztársasági elnökségéről, részrehajló magatartásáról nemcsak Csurka, de a dolgozatát kemény szavakkal elítélő Debreczeni József is lesújtó véleménnyel volt, egy cikkében a magyar alkotmányosság ficamaként aposztrofálta az államfőt.

Az igazságtétel vakvágányra futtatásával kapcsolatban az utókor – tetszik, nem tetszik – Csurka Istvánt igazolta.

A boszorkányüldözést emlegető, hamis megbékélést hirdető nézetek nyomán elmaradó szembenézés, az el nem évülő emberiesség elleni bűnöket elkövetők futni hagyása nekünk ártott, leginkább a hazai gyönge lábakon álló demokráciát erodálta, a belé vetett bizalmat csökkentette.

Lenyelni a békát

Csurka támadásának fő csapása a kormány politikája ellen irányult. Ennek jegyében keményen támadta az „ősbűnt”, az MDF–SZDSZ-paktumot.

Durva stílusú filippikája azonban nem a tényeken, hanem a párt támogatóit is mozgósítani képes érzelmi alapokon nyugodott. Azt ugyanis pontosan tudta, hogy a megállapodásnak egyetlen alternatívája adódott, a számára is elfogadhatatlan nagykoalíció.

A kétharmados törvények számát radikálisan csökkentő, egyúttal a kormányzást lehetővé tévő, ellentételezésként többek között Göncz Árpádot az államfői posztra emelő kiegyezést megelőző tárgyalásokról a kormánypárt elnökségének tagjaival együtt Csurka is tudott, az eredményt – ha nem is túl lelkesen, de – elfogadta.

"Megtörültük a szánkat, és jóváhagytuk a megállapodást. Le kellett nyelni a békát – mondta érdeklődésemre évekkel ezelőtt Csurka István. – Lenyeltem egészen addig, amíg meg nem bizonyosodtam arról 1991–92-ben, hogy az egész megállapodás hamis.

A médiaesemények és a pénzvilág mozgása azt bizonyította, hogy a paktum célja az SZDSZ hatalomban tartása volt. Hirtelen jött, az eredményeit még nem ismertük, el lehetett fogadni Antall érvét, hogy nélküle a költségvetés elfogadása is akadályokba ütközik. Valódi információk nem voltak a kezünkben.”

A Néhány gondolatban a kormánypárt alelnöke a kormányzáshoz biztos alapot nyújtó kétpárti megállapodás felrúgásának szándékát jelentette be.

Azaz olyan, hosszú időre elnyúló puccskísérletet vezetett fel, amely Antall Józsefet kívánta kényszerhelyzetbe hozni, illetve szükség esetén a kormány éléről eltávolítani.

Hogy ez nem sikerülhetett, abban kétségtelenül fontos szerepet játszott a miniszterelnök óvatos, párton belüli taktikázása mellett a nemzetközi politika, Tom Lantos magyarországi látogatása, felszólalása a washingtoni képviselőházban, amivel közvetve Antallnak nyújtott támogatást.

A kormányfő olyan bizalmasai mellett, mint Boross Péter, Kónya Imre, Kulin Ferenc, elsősorban az MDF nemzeti liberálisaira számíthatott leginkább a küzdelemben.

Hogy mégis gyakorlatilag tétlenül kellett néznie Csurka és társainak eltávolításáért cserébe, a kormány fennmaradása érdekében – az utóbb egészen más pályaívet bejáró – Elek István és Debreczeni József általa nem kívánt pártból való kizárását, az sajnos a politika természetéből, végeredményben az akkor sokat emlegetett „államraisonból”, államérdekből következik.

(A miniszterelnök javaslata, hogy Elek és Debreczeni ideiglenesen vonuljanak vissza, és függesszék fel párttagságukat, ennek elkerülését szolgálta – sikertelenül.)

A Néhány gondolatnak azon a komoly károkozáson túl, hogy hozzájárult az elfogadhatatlan beszédmód közéletben való meghonosodásához, volt egy másik, fontos következménye, véli Elek István.

Csurka penetráns, utóbb egyre szélsőségesebbé váló nyelvhasználata joggal keltett félelmet, a származásuk miatt kis híján a halálba üldözöttekben pedig nyomasztó emlékeket ébresztett.

A kialakuló, a veszélyhelyzet érzetével telt atmoszféra, illetve az a Csurka István által igazolt felfogás, hogy a kormánypárt szélsőséges nézetek hordozója, pszichés felmentést adott az SZDSZ-nek az alól az erkölcsi skrupulus alól, amely a szocialistákkal való összefogást gátolta.

Ez egészen más jellegű torzuláshoz vezetett, hiszen a régi nómenklatúra is a szabad demokratákkal való szövetségben látta immár jövőjének biztosítását, az SZDSZ-től várta, hogy az új rendszerben a posztkommunista MSZP végre egyenrangú partnerré válhasson.

mno.hu


 
h i r d e t é s
;