h i r d e t é s


Diktatúra vagy amit akartok

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

Diktatúra vagy amit akartok

2018. január 14. - 09:08

 

Több megközelítésben is lehet róla vitatkozni, hogy mit gondolunk a 2018. évi választások előtt az ország politikai-hatalmi viszonyairól és a lehetséges változásokról. Az alapkérdés: befelé vagy kifelé megyünk a diktatúrából?

(Négy év) A balliberális ellenzék 2014-ben egyszer már nekifutott, hogy a 2010. után kialakított NER-t megbuktassa. A koalíciós jellegű összefogás kudarcot vallott, de ebből semmilyen következtetést nem vontak le az érintett pártok. Továbbra is kormányváltó erőnek tekintették magukat, de nem ismerték fel 2014. után sem, hogy a balliberális oldalon egységes pártot kellene létrehozni, ha valódi kihívói kívánnak lenni a centrális erőteret elfoglaló kormányzó pártoknak. Csak világos program, felkészült személyi állomány, média támogatás és anyagi források birtokában, alkalmazkodva a választási rendszerhez, szisztematikus munkával lehet felkészülni a 2018. évi megmérettetésre. Ehelyett az MSZP hátán parlamentbe jutott pártok őrizgették az önállóságukat, egymás kárára próbáltak növekedni, széttartó kommunikációjuk révén politikai homokozó lett a balliberális oldal. A választási ciklus utolsó hónapjaiban nem lehet helyrehozni a négy év alatt elkövetett hibákat, mulasztásokat. Az ésszerűséget mellőző ellenzéki stratégia beárazta a 2018. évi voksolás várható eredményét. A balliberális pártoknak legfeljebb a 2014. évi eredmények megismétlésére van esélyük, a győzelem nemzeti ajándék lenne a számukra.

(Tizennégy tavasz) Az Európai Unióhoz való csatlakozás tizennegyedik évében ott tartunk, hogy az ország politikai berendezkedése közjogi szempontból demokráciának tekinthető, a működését azonban sűrűn átszövik diktatórikus jellegű vonások. Az ellenzéki pártok körében a diktatúra fogalmának használata nem politikatudományi, hanem a politikai stratégia szempontjából lehet fontos. Korábban már felvetettük, hogy a NER megítélése Brüsszelben a szerződésektől való eltérés körül forog, tehát relativizáló jellegű álláspont. A vizsgálatok ténylegesen jogszabályokra korlátozódnak és a kritikák mint a szerződésektől való „elhajlások” fogalmazódnak meg. A kifogások formális jogi szempontból könnyen megszüntethetők a magyar kormány részéről, a brüsszeli dodzsemharcok rendszeresen a NER egyes jogszabályainak kisebb korrekciójával érnek véget.

A hazai nyilvánosság előtt zajló konfliktusok egyre inkább olyan benyomás keltenek az emberekben, hogy Brüsszel nem annyira Orbán ellensége, mint inkább cinkosa. A média által tálalt ügyek primer érdekek álcázásának tekinthetők. Végtére is az EU gazdasági (pénzügyi) közösség, amely nem sokat törődik azzal, hogy a tagállamok milyen eszközökkel biztosítják a tőke, a munkaerő, az áruk és az eszmék szabad áramlását. A használható magyar munkaerő elszipkázása sikeresen zajlik, a nemzetközi tőke nálunk titkos szerződésekkel védett utakon mozoghat, a külföldi áruknak semmi sem állja az útját és az ideológiák terén sincs különösebb probléma. Jól belegondolva elég nevetséges, hogy Brüsszel és Budapest között 1294 menekült adminisztrálása jelenti a legsúlyosabb konfliktust. Inkább egy jól kigondolt kommunikációs trükkről lehet szó. Máskülönben pedig a felek egyre nagyobb hévvel nyugtatják egymást, hogy bizonyos kötelességek megszegése miatt pénzek megvonásáról szó sem lehet. Mindenki számára ugyanis az a legfontosabb, hogy a támogatások áramlása ütemes legyen az erre rendszeresített csatornákon. A brüsszeli pénzek hozzájárulnak nálunk és a társországokban is a gazdasági növekedéshez. Ebben az összefüggésben mellékes körülmény, hogy Magyarországon a brüsszeli támogatásokon nyugszik az egész korrupt rendszer fenntartása. A magyar politika fókuszában az EU támogatások elosztása áll (plusz a kézre keríthető hazai javak újraosztása).

A brüsszeli intézmények centrumát képező Európai Néppárt (Németország kormányzó pártjaival) sokadrangú kérdésnek tekinti a magyar demokrácia helyzetét egészen addig, amíg az európai gazdasági érdekek érvényesülnek. Ennek tudható be, hogy az illiberális demokráciának elnevezett diktatórikus jellegű berendezkedés kompatibilis lehet az EU és a NATO országok vezető köreiben. Az európai színtéren meglévő összefonódásokra világít rá egy minapi eset. Az Axel Springer tulajdonában lévő Die Weltben újévkor jegyzet (Angriffe zu Silvester) jelent meg a migránsokról. A német sajtóban közreadott beszámolók egyetértettek abban, hogy szilveszter éjszakáján egy átlagos hétvégének megfelelően zajlott az ünneplés Németországban, a jegyzetíró ennek ellenére komoly aggodalmának adott hangot. Érdekes módon a német kommentátor a magyar olvasókban élő svéd és francia migráns sztereotípiákat fogalmazta meg az „érzései” kivetítésében, amit aztán a budapesti kormányhoz közeli média széles körben átvett, mint a migránskérdés német megítélését. A dolog pikantériája, hogy Orbán Viktor tíz nappal később főelőadója volt az Axel Springer gazdasági fórumának. Ilyenek a véletlenek.

Az adott körülmények azt mutatják, hogy a magyar ellenzék a nemzetközi térben magára marad, ha nevén nevezi a NER-ben eluralkodó diktatórikus folyamatokat. Marad a színlelés, a pártok úgy tesznek mintha tényleg demokratikus viszonyok között működnének és várják a történelem kedvező változását. Vigasztalhatják magukat azzal is, hogy a magyar társadalom 1994-ben és 2002-ben is keresztül húzta Orbán Viktor számításait. A magyar emberek nehezen tolerálják a közpénzek dézsmálását és a hazugságokat. Széles körben úgy vélik, hogy a rezsim erkölcsileg már megbukott.

(Három évtized) A dolgok története felől nézve megállapítható, hogy a hatalmat gyakorló elitcsoport a pártállamban szocializálódott, jól ismeri a puha diktatúra teljes eszköztárát és azok alkalmazására is képes. Ellenzéki politikusok közül pedig sokan emlékeznek arra, hogy a Kádár-rendszer a 80-as években óvatos lépésekkel jött kifelé a moszkvai alapokra épült diktatúrából. Társadalmi szinten kialakult a többpárti rendszer és a szabad választások igénye, lépések történtek valódi érdekképviseletek létrehozására, teret kaptak civil szerveződések, a személyi kiválasztásban elfogadottá vált a felkészültség/tehetség elismerése. Társadalmi konszenzus alakult ki az állami élet decentralizálásáról, közmegegyezés jött létre az önkormányzatok és a nyilvánosság megteremtéséről. Fordulat állt be a magántulajdon és a vállalkozások megítélésében, a sztrájk alkalmazhatóságában. Az értelmiség fontosnak ítélte az emberi jogok és a nemzetközi normák, egyezségek érvényesülését. A reform jellegű politikai-társadalmi folyamatok 1989-91. között alkotmányozással, szabad választáson alapuló kormányváltással, a demokratikus intézményrendszer és az önkormányzatok létrehozásával zajlottak le. A dolgok 1990-2010. között ebben a kerékvágásban haladtak.

Amikor a Fidesz 2010-ben másodszor is hatalomra jutott, felmondta a rendszerváltás keretében létrejött társadalmi szerződést és szisztematikusan elkezdte újraépíteni a diktatórikus jellegű viszonyokat. Közhatalmi téren paralizálta a parlamentet és a társadalmi képviseleteket, elkezdte a rivális politikai pártok manipulálását és új nómenklatúrát épített ki a lojalitás elve alapján. Politikai túlsúlyát kihasználva visszacentralizálta a közigazgatást, az oktatási és egészségügyi intézményeket, ellenőrzése alá vonta az önkormányzatokat,  korlátozta a nyilvánosságot és elfoglalta a média nagy részét. Adminisztratív eszközökkel lépett fel a civil szervezetekkel szemben és erőszakos csoportokat vetett be a politikai konfliktusok kezelésében. A Fidesz ugyanakkor mint hatalmi tényező új szerződést kötött a társadalom kisebbségét képező híveivel, szavazótáborával (a pártnemzettel), akiknek privilégiumokat és anyagi előnyöket biztosít.

A kormány pragmatista politikát folytat, a törekvéseinek egyik korlátja az EU szerződések formális betartása, a másik pedig a magyar társadalom különféle csoportjainak tűrőképessége, tiltakozási potenciálja. A két part között az ország szekere az autokráciákra, egyeduralmi rendszerekre, közkeletűen szólva a diktatúrákra jellemző utakon halad. A központi hatalom belátása szerint elnyomja a demokratikus jogokkal élni kívánó szervezeteket és magánszemélyeket, politikai vagy gazdasági megfontolásból megbünteti a vele szembe fordulókat, legyenek szegények vagy gazdagok. Leszámol az ellenségének minősített polgárokkal, szervezetekkel és azzal vegzálja a közügyek szószólóit, hogy elveszítik a legitimitásukat, ha politikai kérdésekkel foglalkoznak. Közben a kormánypolitika legfőbb céljává a hatalom megtartása vált, ami felülírja a politikai váltógazdaság írott és íratlan normáit. Az április 8-i választásnak az a tétje, hogy létrejön-e a NER alternatívája, az ellenzéki pártok kikövetelik-e a rendszerváltáskor kialakult és 2010-ben elvetett társadalmi szerződés visszaállítását vagy új társadalmi szerződésre tesznek ajánlatot. Különben marad a diktatúra vagy amit akartok. Marad a pávatánc és a dodzsemharc.

 

 

A szerzô bölcsész végzettsége mellett politikai szociológiából szerzett másoddiplomát. Ügyvezetôje volt a Politikai kultúráért alapítványnak. Dolgozott parlamenti szakértôként és kormánytanácsadóként.
Falu- és családtörténeti kutatásokat folytat. Politikai pártnak nem tagja, érdeklôdése elsôsorban a közpolitika kommunikációs eszközeire és az uralmi rendszerek történelmi kontinuitására irányul.



h i r d e t é s


;