A memória felfrissítéséért ugorjunk egy pillanatra a múltba: idestova 84 éve, hogy Csehszovákia 1938-ban rátámadt német kisebbségére, amit a közismerten békeszerető német kancellár már nem nézhetett tétlenül: kénytelen volt lépéseket tenni az agresszor megfékezésére. Érvelése egybeesik a mai orosz elnökéével: Csehszlovákia brit és francia találmány, sohasem létezett.

Az eredmények nagyjából ismertek. Egy évvel később a moszkvai Pravda – ma megbecsült tagja lehetne a pártállami médiaholdingnak – a Német Birodalom és a Szovjetunió megbonthatatlan barátságáról cikkezett, melyet a brit plutokraták soha nem tudnak aláásni. Rá pár hétre nyomtalanul eltűnt Lengyelország, a három balti államból pedig szocialista tagköztársaság lett, nyilván azon az alapon, hogy emberemlékezet óta a cári birodalom részei voltak.

De a magyar miniszterelnök megválasztása is példásan demokratikus körülmények között zajlott '56 őszén. A szovjet politikai bizottság tagjai alaposan meghányták-vetették a kérdést, mindenki szabadon elmondhatta a véleményét. Volt Münnich-frakció, mások Kádárt ajánlották; a szélesebb merítés kedvéért kínai és jugoszláv kollégákat is megkérdeztek. Nem csoda, hogy a magyarokra egyszerűen nem maradt idő. Akkor a nácik torkából ragadta ki a Szovjetunió Magyarországot, ahogy ezt ma is így tanítják az orosz történelemkönyvek.

Azok kedvéért, akik ma Oroszország jogos biztonsági igényeivel próbálják megmagyarázni az ukrajnai inváziót, érdemes leszögezni: a szovjet gyarmatbirodalom nem az imperialista aknamunka miatt dőlt össze, hanem saját súlya alatt. A munkásosztály paradicsoma akkor már évtizedek óta, a nyolcvanas évektől kezdve pedig jól láthatóan foszlott a végeken és erjedt belülről. A Szovjetunió végét az orosz, az ukrán és a belorusz elnök aláírása szentesítette. Nem a NATO terjeszkedett, hanem a birodalom levált részei kerestek biztonsági garanciákat. Mert bármilyen furcsa, még mindig vannak államok, melyek nem lelkesednek, ha a miniszterelnökük orosz tankon érkezik kormányt alakítani.

Pedig valószínű, hogy a belorusz-ukrán határ közelében, talán nem messze a béketárgyalások helyszínétől, pontosan egy ilyen tankban várakozik Ukrajna következő elnöke. A béke elementáris vágyától hajtva masírozik egy többkilométeres orosz tankoszlop Kijev felé, lakóövezetekre hullanak a precíziós bombák, miközben orosz különleges egységek próbálják biztonságba helyezni az ukrán államfőt – úgy valahol Irkutszk környékén. Ideális körülmények egy béketárgyaláshoz. 

Alig egy hete, hogy Trump kitűnő békefenntartónak nevezte az orosz hadsereget. Talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, elnöksége igazi ajándék volt az orosz ortodox karácsonyra 2017-ben; de meg is dolgoztak is érte a szakszolgálatok számítógépesei. Ha valamikor fény derül majd az ukrajnai invázióhoz vezető folyamatra, abban a hiú, rapszodikus, közvetlen munkatársai által is kiszámíthatatlannak tartott amerikai elnök abban külön fejezetet fog kapni. Izgatottan várjuk, hogy közismert éleslátásával megvilágítsa a békefenntartás és az orosz atomütőerő készültségbe helyezése közötti kapcsolatot.

Senki nem tudja, mi lesz a kimenetele a világháború óta legpusztítóbb európai konfliktusnak. Egy következménye azonban már van: váratlanul megszólalt az ébresztőóra számos európai kormányfő, mindenekelőtt a német kancellár éjjeliszekrényén. Talán ráébrednek végre, hogy a marxista béklyótól megszabadult militarista kolosszus, európai segédcsapataival megtámogatva, nem üzleti partner, hanem sokkal veszélyesebb ellenfél, mint a Szovjetunió volt bármikor is. Hogy az atlanti szövetség nem nyűg, hanem a biztonság egyetlen garanciája, s hogy az Európai Uniót nem bővíteni, hanem döntésképessé kell tenni. Hacsak nem akarják, hogy az utódjuk tankon érkezzen.