2019. április 13-át írunk, Claire Leblon asszony, egy nagy Párizs-környéki szálloda vezető munkatársa, 11 éves fiával, Nielsszel ül egy gyermekpszichiáter várótermében. Néhány perc múlva a fiú az orvos előtt lesz, aki iskolai eredményeiről és viselkedéséről fogja faggatni. Néhány percnyi ülés után a fiúcska elkezd izegni-mozogni, feláll, leül, elveszi anyja okostelefonját és képeket kezd nézegetni különféle városokról – ez most a legkedvesebb szórakozása –, korábban lámpavasakat, szemetesládákat, kamionokat nézegetett.

Rémes dolog történik: földre esik a készülék, Leblon asszony dührohamot kap, hangja egy oktávval feljebb megy. A jelenet ismét azt bizonyítja számára, hogy a fia más, kezelhetetlen, javíthatatlan. Néhány éve megtalálta rá a megfelelő szót is: „hiperaktív”. Ezek a butáskodások kétségbe ejtik az anyát – akár otthon, akár az iskolában történnek.

Problémájával jó helyre fordult. Az orvos, akinek a hangja áthallatszik a rendelőből, „a terület egyik legkiválóbb szakértője” – súgja nekünk. Gabriel Wahl doktor sűrűn szerepel az országos rádiócsatornákon, gyakran publikál általános orvosi és szakorvosi lapokban. Számos publikációja között első helyen az iskolai kudarc, az iskolaéretlenség és az elhíresült figyelemhiányos zavar – hiperaktivitással (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, ADHD) társulva vagy anélkül (ADD) – szerepel.

Csodagyógyszerét, a Ritaline-t, 1944-ben egy olasz vegyész, Leandro Panizzon által szintetizált szerből készítik. Leandro Panizzon a fáma szerint a felesége Marguerita (Ritának szólították) számára dolgozta ki a formulát, aki szerette volna növelni koncentrálóképességét – és tenyeres ütései erejét a teniszben. A mai napon Wahl doktor minden páciense a pszichotróp gyógyszer receptjével távozik a rendelésről.

A Ritaline metilfenidát-hidrokloridot, egy amfetaminszármazékot tartalmaz, amely megnöveli az agy dopamintermelését. A molekula mind a felnőtt, mind a gyermek pácienseket egy sor tökéletlenségtől szabadítja meg, kezdve attól a hajlamuktól, hogy nehéz feladat előtt meghátráljanak, elutasítsák a tekintélyt, esetleg figyelmetlenek, dekoncentráltak vagy egész egyszerűen tiszteletlenek legyenek. A szer a Novartis Gyógyszeripari Vállalat egyik vezető terméke (2018-ban a forgalma 52 milliárd dollár volt). Olykor „smart drognak” (intelligencia-gyógyszernek) mondják, vagy „engedelmességtablettának”, esetleg „kiddy coke”-nak (gyerekkokainnak) nevezik – ez egy pszichostimuláns, vagyis serkentőszer, amely azt a célt szolgálja, hogy növelje a páciens szellemi képességeit, illetve kezelhetőbbé tegye a tanulókat az iskolában. „A Ritaline nem kezel semmit, nem gyógyhatású, hanem felfüggesztő hatású szer, amely egy időre felfüggeszti a figyelmetlenség tüneteit. Az ADHD nem gyógyítható, mivel egy biológiai működési zavar, amelyet a gének közvetítenek”[1] – állítja Wahl doktor. Egyébként a Ritaline-t és a hozzá hasonló szereket, elsősorban az Adderalt (Shire Gyógyszergyár) a kábítószerek közé sorolják.

Niels azok közé a 20 évesnél fiatalabb, elsősorban 6–17 éves fiúgyerekek közé tartozik (62 000 személyről beszélünk), akik Franciaországban metilfenidátot szedtek 2016-ban.[2] A társaihoz hasonlóan ő is csak iskolai napokon szedi a tablettát. Az adagolást úgy tervezték, hogy 8–16 órás nyugodt viselkedést eredményezzen. „Ha van az osztályban egy »felforgató« gyerek, az egész osztály munkája odavan”– hangoztatja Wahl doktor. Bűvös tablettái hatása alatt már nincs szükség arra, hogy megbüntessék vagy pedagógiai trükkök alkalmazásával tartsák kordában a zűrös fiúkat. A lányok, neveltetésükből fakadóan, kevésbé hajlamosak zavaró viselkedésre, náluk adott esetben hiperaktivitás nélküli figyelemzavart (ADD) konstatálnak.

Franciaországban jelentősen megugrott a metilfenidát felírása, most harmincszor annyit fogyasztanak belőle, mint 1996-ban, amikor piacra dobták. 2017-ben 810 000 dobozzal adtak el belőle, négyszer annyit, mint 2005-ben. Egyes vélemények szerint a piac még nincs eléggé telítve: „a 2014-ben kezelt gyerekek negyvenezres száma nem kielégítő”– a Le Figaro szerint, amely annak a véleményének ad hangot, hogy „több százezer gyerek nem részesül abban a kezelésben, amelyre szüksége volna”.[3] Az allodocteurs.fr honlap szerint riasztó a helyzet: „nem írnak fel elég Ritaline-t”. Claire Leblon asszony nem kertel: „Azért adják a fiának ezt a szert, hogy jól viselkedjen az osztályban, engedelmeskedjen, ne zavarogjon, és hogy jó jegyei legyenek. Szülőként állandóan behívtak az iskolába! De már nem hat, és szorongani kezdett, hát abbahagyjuk”.

„Kemény dolog amfetamint adni a gyerekünknek”

Semmilyen kutatást nem folytattak a metilfenidátnak a gyerekekre gyakorolt hosszú távú hatásáról.[4] Leblon asszonyt különösen nyugtalanítja – és Wahl doktor ki is mondja, a híres orvosoktól megszokott flegmatikus stílusban: „Igen, lehetnek alvászavarok vagy változások az étvágyban vagy hasfájás… De ezt a gyógyszert hetvenöt országban írják fel receptre, és több mint hetven éve fedezték fel. Nincs olyan emberi tevékenység, amelyik teljesen kockázatmentes lenne. Ez a gyógyszer nem árt, és nem alakul ki függőség vele kapcsolatban. A metilfenidát életeket menthet, elsősorban olyan személyek esetében, akik képtelenek koncentrálni, és akik ténylegesen sikertelenek az iskolarendszerben.” Mint például egy igen magas intelligenciahányadost mutató fiatal lány, aki képtelen összpontosítani a megtanulandó leckékre, és aki jegyeinek az átlaga egyik napról a másikra 9-ről 16-ra javult.[5] Vagy itt van ez a „híres lyoni orvos”, aki szó szerint azt mondta, hogy „a fia nem végezhette volna el az orvosi egyetemet, és később nem szerezhetett volna sebész szakdiplomát, ha nem szedett volna Ritaline-t.” Anekdotákból van bőven Wahl doktor tarisznyájában. „Pácienseim úgy szedik a tablettákat, ahogy az ember bekapcsolja a fűtést, ha hideg van, vagy kinyitja az esernyőjét, ha esik, vagy szemüveget hord, ha rövidlátó. Magyarázhat nekik bármit, hogy Kentucky, hogy társadalom, hogy izé meg bizé… Fütyülnek rá”.

Miért éppen Kentucky? Mert ebben az amerikai államban a legmagasabb a hiperaktívként diagnosztizált gyerekek száma: a Centers for Disease Control and Prevention [Betegségellenőrzési és Megelőzési Központok] adatai szerint 14,8%, a szülők nyilatkozatai alapján. Egytizedüket gyógyszeresen kezelik.[6] Nyugaton egyes megyékben, pl. Hendersonban a gyerekek egynegyede jelentette be az iskolában, hogy ADHD-ja van. Ez a négy és fél milliós állam vezeti a figyelemhiányos gyerekek gyógyszerezésének világlistáját. 2017-ben több mint húszmillió amerikai szedett pszichostimuláló gyógyszert – köztük tizenhatmillió felnőtt, ebből ötmillió illegálisan, valamint négymillió gyerek.[7] A déli és nyugati, vagyis mezőgazdasági és ipari államokat erősebben érinti a jelenség, mint az USA többi részét.

2019. szeptember 29., Lexington, Kentucky. Autópálya-kereszteződések, egy sor kereskedelmi egység, egy pavilonsor végén a Beaumont Könyvtár. Jesse Dune asszony két kisgyerekével kölcsönkönyvekért jött be. A 39 éves gyógyszerész foglalkozású asszony, aki az egyetemi kórházban dolgozik, azt mondja, „egyáltalán nem lepi meg ez a rekord: Kentucky rendkívül konzervatív állam, a gyerekek nem beszélnek az átélt eseményekről vagy az érzelmeikről. Adnak nekik egy tablettát, ez a legkönnyebb. Kalifornia egészen más: ha valaki kreatív és hiperaktív, attól még nem gyanús. Itt viszont nagyon magas a diagnosztizáltak száma, főképpen fiúkról beszélünk.”

Ma vele van 11 éves lánya, Elizabeth. „Jó, mint egy kisangyal. A lányom mindig előbbre járt a többieknél, előbb tudott olvasni is. Egyébként az idejét olvasással tölti. De estére kezelhetetlenné válik. Nem akar szép nyugodtan velünk vacsorázni, az apjával és velem. Ötven órát dolgozom hetente, nagyon igénybe vesz a munkám, és estére halálfáradt vagyok. Ráadásul morbid kijelentései voltak: inkább meg se születtem volna. Összetörte a szívemet. Több orvossal konzultáltunk, és amikor 7 éves lett, Concerta-kúrát írtak elő neki [ez a Ritaline egy versenytársa]. Azóta folyamatosan szedi, hétvégén és iskolai szünet idején is. Kemény dolog szülőként amfetamint adni a gyerekünknek, de nem látok más megoldást.” Az egyetlen vétkes a szemében: a képernyő.

Jesse Dune asszonynak havonta kell időpontot kérnie az orvosától, hogy az újra felírja a készítményt. „Nem tarthatok otthon egyhavi adagnál többet, így minden hónapban fel kell keresnem a gyermekpszichiátert a receptért. Azután négy nappal az esedékesség előtt be kell mennem a patikába, be kell mutatnom a személyi igazolványomat… Nagyon meg van szervezve az egész, azért mert vannak, akik feketén árulják a tablettákat az egyetemistáknak.”

Belépőjegy a különlegesen tehetségesek osztályába

Egy nagy dél-keleti amerikai egyetemen 2008-ban végzett vizsgálat szerint a diákok 34%-a szedett már metilfenidátot a vizsgaidőszakban.[8] „Csak ennyi? Szerintem sokkal többen vannak. Szerintem akár 70% is szedi, ha kíváncsiak a véleményemre. Körülöttem mindenki szedi” – mondja Shannon, egy kereskedelmiszakos hallgató. A Lexington-beli Kentucky Egyetem kampuszán nagyon is egyszerű metilfenidátra szert tenni. „Amikor Concertát veszek be, úgy érzem, szuperül tudok koncentrálni. Tegnap bevettem egyet 14 órakor, és éjjel egykor még a tanulnivalón csüngtem, nem is ettem közben. 27 milligrammért 8 dollárt fizettem az interneten egy közösségi csoporton át.” Nagyon egyszerű, mondja a 19 éves Maya,[9] aki üveges szemmel, halálsápadtan lép ki a pszichológia vizsgájának terméből. „A családomban én vagyok az első, aki egyetemre került, nincs más választásom, mint 100%-os teljesítményt nyújtani. Ott, ahonnan én jövök, senki sem jár egyetemre, még a jó kosárlabdázók sem.” Az egyetem félévente 13 000 dollárba kerül, így a fiatal nő „minden esélyt kihasznál a siker érdekében.”

Matthew Neltner az egyetem hallgatóinak mentális betegségeivel foglalkozó orvosa mondja: „az az érv, amely szerint a pszichostimulánsoknak nincs addiktív hatásuk, az ópiátokról szóló szövegekre emlékeztet engem. Ugyanarról van szó, ugyanígy kezdődött a válság. Amikor valaki Ritaline-hiányos állapotban van, deprimált, fáradt, egész nap alszik, és nincs semmi, ami motiválná.” Elmeséli, hogy számos páciense jön azzal, hogy ADHD-tünetei vannak. „Senki sem mondja nekem, hogy bipoláris vagy depressziós lenne. Ez nem sikk. A diákok hallani sem akarnak viselkedésterápiáról, pedig hatékony, sem olyan egyszerű megoldásokról, mint a testedzés. Miközben jó hatással van a hiperaktivitásra az, ha elmennek szórakozni, futni, sportolni.” Matthew Neltner doktor arra törekszik, hogy az osztályán ne írjanak fel túl sok gyógyszert, a DSM-5-re[10] támaszkodik, amely szerint a gyerekek 5%-a és a felnőttek 2,5% a érintett az ADHD-ban.

Az Egyesült Államokban az ADHD-ban való érintettség valósággal kívánatosnak tűnik, mert a különlegesen tehetségesek klubjába szóló belépőjegynek tekintik. Justin Timberlake énekest, Emma Watson színésznőt, Richard Branson vállalatvezetőt, Michael Phelps úszót, a néhai Kurt Cobain zenészt…, de még Leonardo Da Vincit is az érintettek sorába tartozónak diagnosztizálták. Már nem is számolják, hány dal dicsőíti a metilfenidátot, annyira behatolt a különféle társadalmi csoportokba tartozó amerikaiak mindennapjaiba: megtalálható a pénzügyek, a videojátékok, a kosárlabda, a show-business, de a hadsereg és lóversenyek miliőjében is.[11]

Marie Fuller 63 éves felszolgálónő, aki egyedül neveli Isiac nevű örökbefogadott fiát, így beszél: „A fiam zseni, képes arra, hogy bekötött szemmel pontosan lerajzolja Európa térképét az első világháború előtti és utáni, majd a második világháború utáni állapotban.” Korábbi szociális munkásként, aki mentális betegségekkel küzdőkkel foglalkozott („harmincnyolc beteget kellett ellátnom, összesen mintegy tízezer gyógyszerrel dolgoztam havonta”), sokáig ellenezte a pszichostimulánsok használatát. De az orvosok hamar arra a következtetésre jutottak, hogy Isiacnak ADHD-szindrómája van. Fuller asszony óvatos volt: úgy tartotta, hogy a diagnosztizáltak száma túl magas Kentuckyban. „Isiac úgy született, hogy már crack- és alkoholfüggő volt, mert biológiai anyja ezeket fogyasztotta. Ott kellett hagynom az állásomat, hogy foglalkozhassam vele. Kicsi kora óta mást sem hallottam, mint az iskolai viselkedésének kritikáját. Folyton beszél, nem ül le, azt csinál, amit akar. A tanárai nyomást gyakoroltak rám, hogy írassak fel neki valamit. Nekik az volt az érdekük, hogy szépen üljön és hallgasson.” Fuller asszony végül engedett: „Adtam neki Concertát, csak az iskolai napokon, és a tanárai azóta meg vannak elégedve vele. Én kevésbé. Mert szegény vagyok, nincs jó egészségbiztosításom, és ez a dolog havi 130 dolláromba kerül (118 euró).”

Kentucky keleti részén, az Appalache-hegység lábánál, az ötezer lakosú Hazard városban nincs más, mint autós gyógyszertárak, a lépcsőzetes domboldalon itt-ott szupermarketek, a hegy oldalában pedig szénbányászatra vagy útjavításra szolgáló markolók látszanak. Az oktatásirányítási hivatalba menet (ahol hajlandóak voltak fogadni minket) megállunk egy klinikánál, amely az autósok számára kitett villogó táblán az ADHD – Attention-deficit Hyperactivity Disordert hirdeti óriásbetűkkel. Beljebb egy következő hirdetőtábla már megnevezi a Crossroads Health Centert: „Gyermeke képtelen teljesíteni az utasításokat, elvégezni iskolai feladatait? Ismer olyan iskolás gyereket vagy diákot, aki képtelen egyhelyben ülni, vagy kiállni a sort? Van a közelében olyan gyerek, aki folyton zsibong, fut, ugrál, állandó mozgásban van? Ismer olyat, aki ADHD-szindrómában szenvedőnek tűnik, és szeretne segítséget kapni a diagnózis felállítása érdekében? Akkor hívja ezt a számot!” A recepciónál arra vonatkozó érdeklődésünkre, hogy milyen kortól lehet idehozni a gyerekeket, az ügyeletes orvos azt válaszolja, hogy tizennyolc hónapostól.

A Kentucky Valley Educational Cooperative [Kentucky-völgyi Oktatási Szövetkezet] (50 000 tanuló, 2 900 tanár tartozik hozzájuk) nagytermében rendezett gyűlésre Dessie Bowling nem kevesebb mint nyolc vendéget hívott meg, hogy válaszoljanak a közönség kérdéseire az ADHD helyi terjedése ügyében. „Az osztályom húsz tanulója közül legalább harminc százaléknak van ADD-ja vagy ADHD-ja. Öt éve vagyok tanár, és ez mindig így volt. Úgy hiszem, ezt itt normálisnak tartják. A tanulók fele már nem az ópiumszármazékokat vagy más drogokat fogyasztó szüleivel, hanem a nagyszüleivel él, vagy örökbefogadó családokban. Ez az igazi probléma az osztályomban.”

Akár négy éves kortól felírják a szert, ha szükséges

A szénipar zuhanórepülésétől megtépázott és a drogok (elsősorban az ópiátok, az amfetamin és a kokain) pusztításától sújtott régióban az oktatók azt teszik, amit tudnak.

„A tényleg szórakozott gyerekeket megpróbáljuk a virtuális valóság laboratóriumába vagy az asztalosműhelybe csalogatni – mondja Dessie Bowling asszony. – Amikor drónokat irányítanak, vagy 3D-ben kinyomtatják az általuk készített tárgyakat, nem esik nehezükre koncentrálni. Meglehet, egyszerűen arról van szó, hogy ezek a gyerekek jobban érzik magukat egy működő motor közelében vagy egy építési feladattal, mint papírral-ceruzával a kezükben. Arra sarkalljuk az oktatókat, hogy vigyenek be a termekbe nagy labdákat és magas székeket azok számára, akik inkább állnának a teremben, esetleg hintaszéket. Mindez megoldást jelenthet annak érdekében, hogy ne kerüljön sor közvetlen gyógyszeres kezelésre.”

Az utóbbi húsz évben az amerikai iskolák két egymást követő reformot szenvedtek el, ami megnövelte a diákok, a tanárok és az iskolák egymás közötti versengését. A G. W. Bush elnöksége alatt megszavazott No Child Left Behind [Nem hagyunk gyereket az út szélén] és a Barack Obama idején elfogadott Race to the Top [Versenyfutás a csúcsra] törvények csak súlyosbították az iskolai egyenlőtlenséget. Olyan nehéz lett az iskola, hogy a gyerekeket drogozni kell, hogy fel tudják venni a ritmust? K. asszony szerint „arra kell őket tanítani, hogy felnőve hasznos tagjaivá váljanak a társadalomnak. A probléma jelentős része hétfőn abból fakad, hogy néhány tanuló egész hétvégén nem veszi be a gyógyszerét. Tehát szétesetten kezdi a hetet, és meg kell várnia a keddet, amíg újra megfelelő állapotban lesz.”

Egy széntelepet rejtő hegy magasán, a Hazard-beli Primary Care Centerben [Elsősegélynyújtó Központ], amely a megye legnagyobb ilyen intézménye, Molly O’Rourke gyermekorvos nyit ajtót. „Nézzék, itt a programom: a csütörtök a legzsúfoltabb napom. A 26 csütörtöki páciens közül 12 azért jött, hogy a gyermeke hiperaktivitásáról vagy figyelemzavaráról beszéljen velem. Felíratják az esedékes havi receptjüket. A pácienseim több mint fele szinte csak ezért jön.” Az ADHD megállapítására a doktor kérdőívet használ: a Vanderbilt ADHD Diagnostic Rating Scale-t [Vanderbilt-féle ADHD-diagnosztikai skála]. „Ez egy meglehetősen szubjektív skála, a gyerek viselkedése alapján a szülők töltik ki. Ha az otthoni és az iskolai viselkedés is azonos, akkor a gyógyszer mellett döntünk.” A kérdőív negyvenhét kérdést tartalmaz, válaszként egy 0-tól (soha) 3-ig (nagyon gyakran) terjedő szám írható.

Ugyanúgy, mint a DSM-felmérés esetében, kockákat ikszelnek be, majd összeadják a pontokat, és egy bizonyos szám felett hiperaktívnak vagy egyszerűen figyelmetlennek minősítik a gyereket. Például: „Túl sokat beszél. Túl gyakran felejti el a dolgokat. Nehezen osztja be a tennivalóit. Gyakran félbeszakítja a társait. Könnyen ideges lesz. Már előfordult, hogy megszökött éjszaka. Szexuális agressziót követett el. Vitatkozik a felnőttekkel.” Változatosak az állítások vagy kérdések, de lényegében mindegyik azt vizslatja, hogy képes-e a gyerek ártani másoknak. O’Rourke doktornő felír Ritaline-t, Concertát, Focalint, Adhansiát, vagy Vyvanset, akár 4 éves kortól, ha kell, mondja.

A legújabb gyógyszer a Pordue Pharma gyógyszergyárában készül, ott, ahol az OxyContin is, amelyről úgy tartják, hogy a legtöbb ópiátkrízis okozója (húsz év alatt 400 000 halott írható a számlájára).[12] „Olyan programból jövök, amelyben igyekeznek csökkenteni a dózisokat, előnyben részesítik a viselkedési terápiákat. Az a célom, hogy a pácienseim igazán gyerekek lehessenek, tudjanak játszani és tanulni. Nem láttam különösebb hosszú távú negatív hatásokat, kivéve a nehéz növekedési időszakot. A legnagyobb gond az addikció lenne, különösen a tizenéveseknél, – továbbá az, hogy eladják a szert” – mondja a doktornő. Úgy gondolja, hogy a televízió nagy mértékben felelős az ADHD-ért. „Ez a legjelentősebb baby-sitter az országban.” A váróteremben megint egy olyan fiút látunk, aki nem tud megülni a fenekén: Jayden 12 éves. Négy éve kezelik pszichotróp szerekkel, mert hiperaktívnak minősítették. Az anya, Tasha elmondja: „Ha nem veszi be, elviselhetetlen. Az iskolát unalmasnak tartja, olvasni unalmas, egész nap ülni unalmas. Legjobban kosárlabdázni szeret az apjával, vagy Fortnite, World of Warcraft vagy NBA 2K-t játszani (ezek videojátékok) a haverokkal.”

Vissza Franciaországba! Wahl doktor rendelőjében Claire Leblon asszony nyíltan kijelenti: „Végül is ne hazudjunk magunknak, ezt az iskola nyugalma érdekében kapja, hétvégére vagy a szünidőre nem adnak neki tablettákat…” Wahl doktor dühösnek tűnik: Ebben nem értünk egyet. A legfontosabb mégis az, hogy a szenvedő gyermek jobban legyen, mert egy ADHD-s gyerek állandóan konfliktushelyzetben van. Napközben a tanárok ordítanak vele, este a szülők.” Leblon asszony rávágja: „Így van, doktor. De már elegünk van abból, hogy állandóan veszekszünk.” A gyerekpszichiáter elismétli a mantráját: „Ez egy biológiai zavar. Maguk se nem rosszak, se nem jók, Nem felelősek a gyerek ADHD-jáért, mint ahogy az én szüleim sem felelősek a rövidlátásomért.” Niels nevetésben tör ki, a doktor folytatja: „Nielsnek nem tipikus ADHD-ja van. Való igaz, már négy éve kapkodja be a pszichotróp szereket, és olyasmit érez, amit leginkább nagy szorongásnak nevezhetünk.”

Szorongás és öngyilkossági kísérlet

A televízió előtt, agresszív sorozatokkal („Enquête exclusive”, „Enquête d’action”, „Enquête sous haute tension”) vagy a rendőri erőkről szóló agresszív riportfilmekkel eltöltött idő hozzájárul ahhoz, hogy attól rettegnek a gyerekek, hogy elrabolják őket.  „Sajnos, a Ritaline nem kezeli a szorongást, csak az ADHD-t” – mondja Wahl doktor. Niels nem az első gyerek, aki a stimulánsoktól szorongó lett. Gondoljunk csak Gab T.-re: a 14 éves fiú 7 éves kora óta szedte az Adderallt, és öngyilkosságot kísérelt meg. Vagy a 23 éves Trey McCormick vendéglátóipari alkalmazottra (Kentucky), aki korábban azt mondta az anyjának, hogy bevette a gyógyszert, de a WC-be dobta a tablettákat, mert sötét gondolatai támadtak tőlük, horrorisztikus képeket vélt látni. Vagy még azt az építőipari munkást, aki nem tud elég erős szavakat használni erre a „méregre”, amelyet a szülei adattak be neki.

Egy 2019-ben készült tanulmány szerint a pszichostimulánsokat szedő gyerekek esetében kétszer nagyobb a kockázata a pszichózisnak.[13] De Wahl doktor meg van győződve arról, hogy „a Ritaline-nal csökken az addikció veszélye és a pszichózis kockázata, továbbá javulnak az iskolai eredmények.” Amíg jobbak az eredmények, a feladat el van végezve, és a doktor elégedett.

Claire Leblon asszony Párizs északi részén fekvő családi házában fogad minket. „Amikor felírta a Ritaline-t, a doktor azt mondta: asszonyom, ne olvassa a gyógyszer útmutatójában leírtakat, mert a mellékhatásoktól hideglelést kap. Hittem neki, és követtem a tanácsát. De amit máshol olvastam, nevezetesen az amfetaminokkal való rokonságról, attól megijedtem. Ezeknek az információknak a hatására döntöttünk úgy, hogy a gyerek nem szedi tovább a tablettákat. Négy évig szedte, az nagyon sok. Jövőre hatodikos lesz, egy másik iskolába fog járni. Aggódunk.”

Az ebédlőben Leblon asszony megrázza a tabletták dobozát, kiveszi a tökéletesen összehajtogatott gyógyszerismertető lapot, amely a gúnyos fintorral említett „csodatablettáról” szól. A negyedik fejezetben nem kevesebb, mint hetven nemkívánatos mellékhatást sorolnak fel, az esetlegesektől a gyakoriakig (remegés, szabálytalan szívverés, fejfájás, idegeség, álmatlanság stb.), nagyon gyakoriakat (étvágycsökkenés, láz, hajhullás stb.) és nagyon ritkákat (szívroham, öngyilkossági kísérlet, abnormális gondolatok, érzelemhiány vagy érzelemkitörés stb.) is említenek. Abban a rubrikában, amely az egyéb hatásokat hivatott leírni, ezt olvassuk: „függőség kialakulása”.

A tréfás kedvű és játékos természetű Niels nagyon örül, hogy nem kell többet szednie a tablettát, amelytől nem tudott aludni, és amely nagyon megdobogtatta a szívét. Anyja mondja: „Biztos voltam benne, hogy hiperaktív”, közben ezt mondja magában: „nem kéne szégyenkeznünk azért, hogy drogot adunk a gyerekeinknek?”

A szerző, Julien Brygo kiküldött tudósítónk, újságíró. Társszerzője Olivier Cyran-nal a Boulots de merde! Du cireur au trader, enquête sur l’utilité et la nuisance sociales des métiers [Micsoda szar meló! A cipőpucolótól az tőzsdei alkuszig – felmérés a különféle foglalkozások társadalmi hasznáról és káráról], La Découverte Poche, Párizs, 2018.

Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

[1] L Gérard Pommier: La médicalisation de l’expérience humaine [Az emberi tapasztalat medikalizálása], Le Monde diplomatique, 2018. március.
[2] L. Méthylphénidate (Ritaline): dernier choix dans l’hyperactivité [Utolsó esély a hiperaktivitás esetében: a metilfenidát (Ritaline)], Prescrire, honlap 2017. augusztus 1., www.prescrire.org
[3] Damien Mascret: La Ritaline, entre sous-prescription et abus [A Ritaline – orvosi rendelvény és visszaélés határán], Le Figaro, 2017. május 16.
[4] A Prescrire folyóirat, amely leleplezi a közép- és hosszútávú kutatások hiányát a metilfenidát hatását illetően, több cikket közölt annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a pszichotróp szer nemkívánatos hatásaira, amelyeket a veszélyek ellenére banálisnak tekintenek, miközben a szerző szerint egyszerűen arról van szó, hogy doppingolják a gyerekeket.
[5] Franciaországban 1-től 20-ig osztályoznak – a ford.
[6] 2011-es adatok: State profiles – Diagnosis and medication treatment among children ages 4–17 years (survey data) [Államonkénti jellemzők – 4–17 éves gyermekek diagnózisa és gyógyszeres kezelése (megfigyelési adatok)], Centers for Disease Control and Prevention [Betegségellenőrzési és Megelőzési Központok], www.cdc.gov.
[7] Amelia M. Arria és Robert L. DuPont: Prescription Stimulant Use and Misuse: Implications for Responsible Prescribing Practices [Vényköteles stimulánsok használata és visszaélések: A felelős vényköteles gyakorlatok következményei], The American Journal of Psychiatry, vol. 175, no 8, Washington, DC , 2018 augusztus.
[8] Alan de Santis és Audrey Curtis Hane: Adderall is Definitely Not a Drug: Justifications for the Illegal Use of ADHD Stimulants [Az Adderall határozottan nem drog: Az ADHD-stimulánsok illegális használatának igazolása], Informa Healthcare, 2010, www.uky.edu
[9] A keresztneveket megváltoztattuk.
[10] A Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders (DSM) [Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve], amelyet az Amerikai Pszichiátriai Egyesület (American Psychiatric Association) adott ki, felsorolja azokat a diagnosztikai kritériumokat, amelyek mentális zavarok, köztük az ADHD-val, felismerésére alkalmasak.
[11] 2015-ben, amikor auditálták a Trusdail Gyógyszergyárat, a vizsgálatot végző személyek nyolc olyan lovat találtak, amelyek esetében az elvégzett pozitív eredményű metilfenidáttesztet eltitkolták (ez I. kategóriás doppingszer a lóversenyek esetében).
[12] Le Monde, 2019 október 16. Az Adhansia egy olyan pszichostimuláns, amelynek 16 órás a hatása, kétszer hosszabb, mint a Ritaline-é. L. Maxime Robin: Overdose sur ordonnance [Túladagolás receptre], Le Monde diplomatique 2018. február.
[13] Edith Bracho-Sanchez: Young People on Amphetamines for ADHD Have Twice the Psychosis Risk Compared to Other Stimulants, Study Says [Az ADHD-ra amfetamint szedő fiatalok pszichóziskockázata kétszerese annak, mint más stimulánsok esetében – mondja egy tanulmány], Cable News Network (CNN), 2019. március 20., https://edition.cnn.com.