Nem csak a hazugság az, ami miatt annyira fölháborító a harácsolás és az urizálás, a sokmilliós Porsche, a kormány Várba költözése, a gyerek nevére íratott ingatlanok, a „széles körű családi összefogás”.

A gőg, az arrogancia, a dölyf és a pökhendiség az erő képzetét kelti, pedig csak bizonytalanságból és gyávaságból fakad – helyezi tágabb dimenzióba a politikusok parvenü életmódját „amúgy magyar író, republikánus” szerzőnk.

Mostanság rendre és nagy indulattal és kajánul említjük föl a hatalmi urizálás nevetséges és fölháborító példáit, a parlamenti viszonyoknak megfelelően, értelemszerűen főként jobboldali eseteket hozva, most ezek látszanak jobban. (És nem is szimmetrikusan működik jobb és bal – de a különbségek mellett más hasonlóságok is vannak.) Régóta benne van a fülemben Moldova verhetetlen tizenegye, Tirnauer / Ásó–Kapa / Steinitz–Jascsák–Podhola / Sipőcz–Kohn Géza–Halász–Vadász–Madarász. A fentiek szerint most valami ilyesmi szólhat a magyar fülekben: Szijjártó / Kósa–Kósáné / Vida–Mészáros–Habony / Giró-Szász–Lázár–Halász–Vadász–Madarász.

Osztozom az indulatban és kajánságban, de munkahipotézisként nyugodjam meg.

Első lépésben tekintsünk el a nevemtől (én úgysem tudok), a, hogy úgy mondjam, históriai dimenzióktól, vagyis nem mint majdnem-gróf írnék (sose úgy), nem mint sarj. Noha attól tartok, valami ilyesmi is sunnyogott a megtisztelő fölkérés mögött. Érthető. Érthető félreértés, gondolván, hogy az arisztokrácia és a forma kéz a kézben járnak, mint... mint... ezer példa volna Goethe és Schillertől Fancsikó és Pintán át Orbán és Simicskáig. Ja és Stan és Pan.

De hát nem vagyok arisztokrata, ma Magyarországon, ha valaki nem tudná, nincsen arisztokrácia, nincsenek arisztokraták (legföljebb látogatóban). Olyanok vannak néhányan, kiknek az apjuk, nagyapjuk (és így tovább egy ideig) arisztokrata volt. Én is ilyen vagyok. Amúgy magyar író, republikánus.

Menjünk tovább a nagy, közös nincsünkben: Urak sincsenek, úrinők sincsenek. A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni. Általános formátlanság hona hazánk. Soha nem álltunk nagyon jól, a formák mindig nagyon közel voltak a formalitáshoz, közel a saját ürességükhöz. Lásd pl. Horthy-korszak.

Van új harács és uriz. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, az ellenkezője volna az. Hogy első generációsok úgy viselkedjenek, mintha már régóta... régóta gazdagok volnának, a hatalomban volnának, és nagy könyvtáruk volna eleve, egyáltalán, mintha örököltek volna valamit.

De semmit, úgy értve, semmi használhatót. Elindultak, és nem volt semmijük, csak a tehetségük, az erejük, a kitartásuk, és persze ezek árnyékos változatai, a bírvágy, a kíméletlenség, az önzőség, a törtetés, rámenősség és gátlástalanság. Ez nem volt a 16. században sem másképp.

Urizálni nem úri dolog. De mi az, hogy úri? (Vajon értelmes kérdés ez ma egyáltalán?) Valami homályos formaérzék-szerűség. Például az erkölcshöz is csupán így van köze, úriember ilyet nem tesz. (Igaz, ha arra gondolunk, hogy ún. úriemberek mi mindent elkövettek, akkor azt kell mondjuk, hogy az úriember nem a következetességéről ismerszik meg.) Viszont honnan a véreres bánatból volna itt valakinek is formaérzéke, eltekintve azoktól, akiknek van? Mert személyes kivételek mindig vannak, nincsenek urak, de néhányat azért ismerünk, úrinőt is (a hölgy szó használata jól mutatja a zavart katyvaszt), polgárság sincsen, de polgárok, elenyésző számban, vannak.

A vadászat, a láthatóan drága, márkás holmik, utazások, lakodalmak, terepjárók – klasszikus újgazdag-rekvizitumok, az accessoire részei. Mire föl mondhatnánk az újgazdagnak, hogy legyen régi? A nem nagyon eredeti tőkefelhalmozás korában vagyunk, többé-kevésbé szükségszerűnek tetszik ez az új, talmi kivagyiság. Nincs, mi korlátozza, nincs, mi példa legyen. Ebben a jobboldal kissé kiszolgáltatottabb, hagyománya (de legalábbis az, amit megértett belőle) nem korlátozza abban, hogy össze ne keverje az úrit az urizzal. A baloldalt az övé nagyon is korlátozná, de e korlátok áthágásában nagyon is leleményesnek mutatkozott. (Most épp nem látszik onnan semmi, ez sem.) Amúgy senkit nem érdekel valójában a saját hagyománya (eltekintve attól, hogy ez nem egészen elhatározás kérdése; meg talán nem is igaz ez az érdektelenség, a jobboldal nagyon is tudatosan használja a múltat, a hagyományaink legkönnyebben mozgatható, legvacakabb rétegét: ezt a kurucos önsajnálóst – kettő oda, kettő vissza, s közben megpörgetni a menyecskét!).

Akkor tehát minden rendben, áldjon meg bennünket a szent turul, csillogjanak ama még csak nem is hamis kösöntyűk? Csak az történik, ami történhetik? Hisz szamárság vitázni a gravitációs törvényről, hiába törik folyvást a családi porcelán.

Természetesen a legkevésbé sincsen minden rendben. Bevallom, hogy reflexből, mélymagyarból, majdnem így folytattam: sőt alig van valami az országban, ami rendben volna, így csatlakoztam volna a nagy nemzeti jammerhoz, úgy is mint kis magyar rinyához, hogy itt semmi nem jó, élni is alig lehet, illetve hogy bántják a magyart, de úgyse erre akarok kanyarodni, hanem a hatalomhoz való viszonyunk felé (a menyecskéről majd máskor).

Egyrészt, másrészt. Egyrészt meg vagyunk hatódva a hatalomtól (ebben is van hagyományunk), a nadrágos embertől, akinek legyen is sok nadrágja, hajbókunknak amúgy nem volna értelme. Mellesleg érdekes hungarikum (vagy ez általános?): egy potentátban legyen anyag, legyen testes, ne afféle széllelbélelt zegergény (?). És természetesen legyen, kisztihand, férfi. (Hi-hi: még ha amerikai is...)

Fotó: Fazekas István

Másrészt ezek mind lopnakcsalnakhazudnak, olyan nincs, hogy tisztességgel meggazdagodni, suskus és kéz kezet mos. Különösen, ha a másik politikai táborba tartozik, akkor aztán minden egyértelmű. Működik a legendás kelet-európai rosszindulat és bizalmatlanság.

Ám nem dicsérni jöttünk a cézárokat. Nem általában az újgazdagokról beszélünk most, hanem a politikai elit viselkedéséről a Louis Vuitton stadionok árnyékában (amely a fény). Egy aranyóra, ha villan, ha nem, nem magában áll. Az aranyóra az nem urizálás, az szép. És hát drága. A vadászat oké. A vadászati törvény szalonkakönnyítő megváltoztatása a nem oké.

Szóval hogy vannak összefüggések, melyek, túl a szokásos, említett demagógián, rámutatnak a hatalmi urizálás valódi arcára. A hazugság, az arcátlan (vajon ez az előbbi arc?) hazugság az egyik tényező. Kereszténydemokrata szellemiségben kormányzunk, hallhattuk. Aki egyetlen ilyen jegyet fel tud idézni, éves HVG-előfizetést kap. (Eredeti áron, súgná a szerkesztő, ha kérdeném.) A közjó szolgái vagyunk. Ilyenkor azért halljuk a királyi folytatást: A közjó én vagyok. És aztán a sok hablatyolás a szegénységhelyzetről.

Jó bort inni jó – az indulat akkor születik, ha közben vizet prédikálunk. Ki-ki a saját vállalt vagy inkább bejelentett értékrendjét áthágva bukik a legnagyobbat. Ezért, és nem a sokszor megénekelt kettős mérce miatt szól nagyobbat egy kereszténydemokrata félrelépés, mint a szabadszerelem-pártiaké. A valódi értékrendet közben egyre nehezebb kitudni, azt még talán mondják, hogy polgári párt, de a polgár szót ejtették, maradt a bármivel feltölthető „emberek”, töltik is kuructól labancig, turultól katolikusig mindennel, ami az adott napon épp kelleni látszik. Azeri balta + Tormay Cécile. Melegít Nyirő József, „kinek még a hamvaitól is félnek”, így az okos kövéri szó.

De talán mégsem a hazugság az, ami miatt annyira fölháborító lesz az uriz, a sokmilliós Porsche, a kormánynak a Várba költözése (szolgáltató állam?), a gyerek nevére íratott ingatlanok, a „széles körű családi összefogás”. Hanem inkább a gőg. Az arrogancia, a dölyf és pökhend. Ezek mint a demokrácia ellentettje. Nem beszélünk meg semmit senkivel, önmagunkkal sem, tesszük, mert tehetjük, meg vagyunk választva kétharmaddal, akinek nem tetszik, nyalja ki a seggünk. Ha megengedjük. A nemzeti konzultáció után. Előtt. Alatt. Szabad ország vagyunk, ahogy akarni tetszenek.

Az uriz tényleg bagatell, tényleg csak okozat. Kádár nagyon nem urizált, puritánságából azonban semmi jó nem származott, nagyapámék generációját nehéz volt ízléstelenségen kapni, ott nem lett hordva világosbarna cipő este 6 után, de sokra evvel se mentünk.

A pökhendiség és barátai eddig jól működtek. A magabiztos pofátlanság az erő képzetét kelti. Az elképzeléseik hatalmi része be is jött. Elbizakodottságuknak van alapja, van mire szerénytelennek lenniük. A korlátlan hazudozásnak azonban mégiscsak az a következménye, hogy a hazudozók lassan már nem is tudják, hogy hol is élnek. Belevakulnak a magányukba.

(Az örökség lehetne az önismeret tükre, de nincs örökség. Bizonytalan turkálás van a régi holmik közt, azt gondolva, ez a hagyomány. Pedig ez csak bizonytalanság, személyes és történelmi bizonytalanság. Bizonytalanság és gyávaság. Mert szembenézni a hagyománnyal, az bátorság is. Egész másféle, mint ez a pökhendi vakmerőség. Így lesz a gyávaságból erőfitogtatás. Az erő képzetét kelteni folytonosan. [Ez az állandó ellenségkreálás is ebből van, a kommunisták, a kapitalisták, az EU, az USA, a belső, a külső.] Például bátran szembenézni a magyar jobboldali hagyománnyal. E hagyomány árnyoldalaival. A Horthy-korszak árnyoldalaival, például. De nem, mert rettegnek, hogy ezzel saját magukat gyöngítenék. Elfeledve azt a nagyon egyszerű és irgalmatlanul fontos különbséget, hogy a hagyományom nem egyenlő velem, én az a munka vagyok, amit ezen a hagyományon, ezzel a hagyománnyal elvégzek. Csak hát ez a rettegés maga a gyöngeség. Ezért nincs számvetés, ezért nincs valóságos viszony a saját hagyományukkal. Ez a hiány, ez a rettegés öltött testet az angyalos emlékműben; kőbe vésett mentegetőzés, kőbe vésett gyávaság. Angyal még nem volt ennyire provinciális, mint ott... Aki a hőbörgős látáson változtatni akar, annak ez mind kérdés, mindnyájunknak kérdések ezek, a bizonytalanság, a hagyományhoz való gyávaság és a többi.)

Úgy beszélnek szédülten az ország házában, mint egy nívótlanabb kocsmában, Brüsszelről úgy, mint Moszkváról, Putyinról, mint... már nem is tudjuk, hol tartunk (Szijjártó – tényleg ő a külügyminiszter?, olyan, mint az Andrássy Gyula bácsi? – mint fordított Oszkár: aki nem tudja, de mondja), az USA-ról meg mondjuk úgy, mintha az egy jelentősebb bélyeggyűjtő szervezet volna valahol Alcsút környékéről. Örüljenek, hogy nem lépünk keményebben oda, kenjék a demokráciájukat a hajukra stb.; eluntuk.

Innét többféleképp folytatható egy cikk és egy ország. Megyünk bele a semmibe, székek közt a pad alá, és ott nem lesz jó, Uram, lennünk nékünk. Vagy szükségszerűen egy új kezdet előtt állunk – bár itt azonnal a Beckett-anekdotára kell gondolnom: megemlítvén a mesternek, hogy milyen szép is volna ma az idő, kedvesen azt válaszolta, hogy ilyen messze azért ő nem menne el.

Szóval a Lázár időmérő szerkezete bagatell tétel, nyári nagyvakáció – hát a többi az inkább hó és halál... És fogadjunk, hogy nem merem odaírni, ide, a végére, hogy sok év tapasztalata szerint a tél után tavasz jő. Vesztettem.

hvg.hu (Címlap: Marabu rajza)