Érdem a becsületes, szeretetben, mások boldogságára, lehetőleg értékesen, jól élt élet -- akármilyen indíttatásból folyjék.

Amit tehát mondanak magukról, az részint nem érdemük, részint nem érdem. Azok az arcok, akik tegnap randevút adtak egymásnak éppen annyira keresztények, mint a külsődleges vallásosság bármilyen korábbi képviselői. Higgyenek, amit akarnak, de az Istenbe vetett hit és a szeretet (ami a kereszténységet definiálja) nem engedi a politikai gyűlölet elhatalmasodását senki szívében, olvassanak Szent Pált, ha az evangéliumok túlságosan hihetetlenek.

Tudom persze, hogy a kereszténység kétezer éve hegyekben produkál válogatott gazembereket, félnótásokat, gátlástalan manipulátorokat vagy egyszerű gyávákat, nota bene, az ocsú és a pelyva hegye -- szerény értékelésem szerint -- a világegyház története során bármelyik pillanatban meghaladta a tiszta búzából épített ormokat (ékes bizonyságául annak, hogy a kereszténység nem tesz erkölcsösebbé, legföljebb vallásossá, és innen már az emberé a döntés, hogy mit akar kezdeni magával). A "jó ember" a "keresztény embernek" akcidenciája csak. Ennek ellenére az evangéliumok csak-csak ott vannak eltéveszthetetlen mérceként. Idáig legalábbis azok voltak: normák, amelyekhez nem értek fel a tények, de legalább a tények tisztelték a normákat. Most beszántják a normákat, ráadásul azt hazudva, hogy megvalósítják őket.

Tolle, lege, akinek füle van a halláshoz, meghallja mit üzen az Úr. Nem azt, hogy menj ki a térre és viselkedj vadállat módjára az újságíróval vagy járulj hozzá a nemzeted újfenti lealjasulásához! (A magyar katolikus prelátusokról, Osztie Zoltánról meg a hasonlókról most nem beszélek, mert ott a felelősség értelemszerűen a csőcselékénél még súlyosabb, ami egy másik posztot igényelne.)

A csőcselék és Habony találkozása Orbán áldásával újabb szép napot írt a széteső Magyarország kalendárjába. A civilizáció, amely 1990 és 2010 között valamelyest magához tért ebben az országban, kezeik csapása alatt visszasomfordál az irodalom, a történelem és a memoárok lapjaira -- hogy legalább emlékezhessünk rá. Kit érdekel ebben az egészben a Niedermüller? Ki veheti komolyan, hogy egy épelméjű, magára adó, minimálisan erkölcsi érdekű, magabiztos nemzet a füle botját is mozdítaná bármilyen szerencsétlen (buta, félreérthető, érdektelen, értelmetlen és ami azt illeti, köznapi) politikusi megnyilvánulásra?! Heteró, fehér, keresztény -- mi ez az ostoba sóder? Ki hiheti komolyan, hogy akár Niedermüller, akár más földi hatalmak veszélyeztetik ezt a létet a releváns földrajzi régióban?

Ezt a létet, amely nem mellesleg a magyar nép törpe kisebbségéé, ha a valóságot nézzük. (Most nem akarnám tovább hergelni a tisztelt nagyérdeműt két másik irányban. Egyrészt a heterók egy része nem coming outol, pedig néha ráférne. De jusson el legalább odáig, hogy nem gyűlölködik: maga vagy részbeni maga ellen. Másrészt az nagyon náci, hogy az ilyen biológiai vagy annak beállított tulajdonságok -- ezen a tájon keresztény = nem zsidó, nem muszlim, nem libsi, aki utóbbiak hol megalázandó, hol elpusztítandó félemberek --, azaz a náci politika választaná ki az arisztokráciát és definiálná az érdemet. Tudom persze, hogy a csőcseléknek hagyományos vágya ez: politikai törleszkedéssel egy csapásra szolgából úrrá emelkedni.)

Közlöm: van viszont olyan régió, amelyben a HFK sors veszélyben van. Ez pedig a szellemtelen, eltaknyolt, felgerjedt embertelenségé, amely a savas közegével beborítja és felemészti. Ez működik itt egyre nagyobb koncentrációban.

__________

** A magamfajta konzervatív számára persze a születéskori tények nem meghaladandó, hanem értékelendő, gyakran becsülendő dolgok. De éppen azért, mert velünk születettek, gyengeelméjűnek kellene lenni ahhoz, hogy azt higgyük, veszélyeztethetők. Ha meg a tényekre jellemző kulturális formációt féltenénk, akkor biztosan nem a csőcseléket hívnánk fel a megvédésére.

hafr.blog.hu