Most már inkább csak a hangját halljuk, foglalkoztatott szinkronszínészként mesétől a drámáig mindent megszólaltat. Forgács december 30-án ünnepli 70. születésnapját, és még mindig úgy érzi, hogy bizonyítani akar.

Háború után születettként nem lehetett egyszerű az élet. Milyen gyermekkora volt?

Forgács Gábor: Mi annak a boldogságnak az eredményeképpen születtünk, hogy szüleink túlélték a legnagyobb borzalmakat. Örömteli időszak volt ez számukra, életben maradtak, ezt az élményt pedig átadták nekünk. Talán ezért is tehetséges generáció a miénk, csak meg kell nézni, ki mindenki ünnepli mostanában a hetvenet. Itt éltem Újlipótvárosban akkor is, de ez a környék nagyon más volt. Emlékszem, egyszer öt-hat évesen az egyik grundról – ami korábban egy hevenyészett temető volt – hazavittem két lábszárcsontot nagy büszkén. Mit ne mondjak, a szüleim nem voltak elragadtatva.

A színészet tetszett nekik?

Forgács: Apám sajnos nem élte meg, anyámnak tetszett. Elkényeztetett, rossz gyerek voltam, aki a világon mindent megkapott, és ebből kifolyólag mindennel visszaélt. Az általánost, ahol négy évig Fenyő Miklós az osztálytársam volt, még úgy-ahogy elvégeztem. Igaz, már akkor sem a tanulás vonzott, hanem az, hogy a lyukas órán mindig mi voltunk a program. Ha bent maradt a teremben a harmónium, akkor Fenyő klimpírozott, ha nem, akkor én toltam Bikfic Tóbiás történeteit, amiket akkor és ott találtam ki. Az Eötvös Gimnáziumból már kirúgtak, kétszer is. Így lettem segédmunkás 16 évesen. Azért nem sokkal később megcsináltam estin az érettségit. Persze, rögtön be is hívtak katonának, ami nagyszerű dolog volt.

Nagyszerű?

Forgács: Tudom, hogy hülyén hangzik, de én élveztem. Mindig újabb és újabb csoda volt megtapasztalni, hogy mit bírok ki, hogy olyan dolgokat is képes voltam megtenni, amire nem is számítottam volna. Plusz amit ott megtanultam, jól jött később. Lazábban tudok venni dolgokat, de keményebben is tudok hozzáállni helyzetekhez, ha kell, és nem ijedek meg, ha valaki csúnyán néz rám.

Ekkor jött a Ki mit tud? és a jódli?

Forgács: Nem, először betanított irodagép-műszerész lettem, aztán igazi, a Volán Elektronikánál, ahol a klubban Antal Imre volt a meghívott klubbvezető. Egy darabig Lerch Pista első zenekarának, a V73-nak is voltam a roadja. A jódli nyolcéves koromtól a hobbim volt. A kollégáim beszéltek rá, hogy induljak a Ki mit tud?-on.

Hogy kerül kapcsolatba egy nyolcéves fiú a jódlival?

Forgács: A rádióban hallottam először, aztán sokat gyakoroltam. A szüleim annyira nem szerették, apám például kibélelt nekem egy szekrényt, és abban kellett jódliznom.

A verseny után hamar jött a siker?

Forgács: Besétált a versenyre egy budapesti irodagép-műszerész, és kilépett az utcára egy országos sztár. Akkor tényleg mindenki ezt nézte, hiszen volt „A televízió”, amit vagy néztek vagy nem. A Ki mit ­tud?-ot­ nyolcmillióan igen, így attól kezdve mindenhol felismertek. Ekkor még eszembe sem jutott, hogy előadóművész legyek, bejártam dolgozni.

Miért döntött mégis a színpad mellett?

Forgács: Mert egy idő után nem lehetett egyeztetni. Ráadásul anyagilag sem jártam rosszul, szóval választanom kellett. Aztán sorra jöttek az ötletek, Koós Jani hatására elkezdtem humorral fűszerezni a fellépéseim. Aztán a színházak: Békéscsaba, a Vidám Színpad és a Mikroszkóp. Összesen 23 év.

Elérkeztünk a svájci sapkás részeg legendás karakteréhez.

Forgács: Ráadásul úgy, hogy én sosem iszom. Nem bírom az alkoholt, nem részeg leszek tőle, hanem beteg. Amikor arra a karakterre készültem, málnaszörppel a kezemben ültem órákig a sarki kiskocsmában figuralesen. Az egyik svájci sapkámat egyébként Hofi Gézától kaptam.

Mégsem beszéltek két évtizedig. Mi történt?

Forgács: Évekig nagyon jóban voltunk, sokat léptünk fel egy műsorban, és rengeteget segített nekem. Azután én, jóhiszeműen, elkövettem egy nagy hibát, amit húsz évig nem bocsátott meg nekem. Egy közös ismerősünknél találkoztunk húsz év után, és nem mertem remélni, de kezet nyújtott. Géza, már nem haragszol? – kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. Mosolyogva csak annyit mondott: elévült.

Soha nem hiányoztak a komoly szerepek?

Forgács: A pálya egyik legszerencsésebb emberének tartom magam, mert nekem mindig jó volt úgy, ahogy volt. Tudtam a helyemet, halálosan büszke vagyok arra, hogy Gálvölgyi János, Tahi Tóth László és Antal Imre szárnysegédje lehettem, hogy én jutottam eszükbe, amikor segítség kellett a paródiájukhoz. Nem tudnék egy show-t végigvinni, én egy jó figura vagyok valakinek a show-jában. Egyébként játszom komoly szerepeket, csak nem a színpadon, hanem a szinkronban. Sokat vagyok rosszfiú és drámai figura. Adtam a hangom Rowan Atkinsonnak, Danny Glovernek, Danny de Vitónak, Robert Redfordnak és másoknak.

Bírja még fizikailag?

Forgács: Soha nem dőlhetek hátra, de nem is akarok. Nem tudnék reggel azért felkelni, hogy várjam, este legyen. De nem is engedhetem meg magamnak, hogy ne dolgozzak. Hiába volt időszak, amikor állandóan a tévében szerepeltem, én is úgy jártam, mint sokan, azt hittük, az ORI fizeti utánunk a járulékokat. Aztán kiderült, hogy nem tette. Ott lenne vége, ha nem hívnának.

Legalább az unokái fiatalon tartják!

Forgács: Sajnos, be kell vallanom, nem sokat találkozom velük. Ők Dunakeszin laknak, én a város közepén, ráadásul reggeltől estig úton vagyok.

Lesz ünneplés a hetvenedik születésnapon?

Forgács: Én nem tervezek, és kértem a családomat, ők se tegyék. A hatvanadikon kaptam egy csodálatos ajándékot. A lányom, Bea és a párom, Ildikó, egy barkácsáruházba – ami nekem maga a templom – szervezett egy meglepetésbulit. Rengeteg barát és kolléga volt ott, és aki mégsem, az üzent videón. Hihetetlen volt, ezt azt hiszem, nem lehet már überelni. Ráadásul a hetvenedik már nem olyan...

Miben?

Forgács: Én már a lejtőn állok. A hatvanadikkal lejárt a lemez A oldala. Onnantól megváltozik minden, más lesz a dolgok felhangja, más értelme lesz a legegyszerűbb kérdésnek is. Például annak, hogy jól vagy? Hatvanévesen még természetesen a válasz: jól. Hetvennél jön a koromhoz képest jól. Ám érdekes módon megint beindul az a bizonyítási kényszer, ami a pályakezdőkre jellemző. Akkor az ember megy előre, mindent akar, mert már meg tudom csinálni. Aztán ahogy jönnek a sikerek, ez lecsillapodik. Hetven körül viszont újra jön az érzés, hogy ide nekem, mert még meg tudom csinálni!

Jódlival tűnt fel

Forgács Gábor Budapesten született 1947. december 30-án. 1972-ben a Magyar Televízió Ki mit tud? című vetélkedőjében egy jódliszámmal tűnt fel, második helyen végzett. 1975–77 között a Békés Megyei Jókai Színházhoz került, kezdetben segédszínészként, aztán a Vidám Színpad tagja lett. Sokat szerepelt a Magyar Televízióban és az RTL Klubon kabarékban és szórakoztató műsorokban, manapság rengeteget szinkronizál.

blikk.hu