Sokszor előfordulhat még, hogy valamelyik újságírónak névtelenségbe burkolózó szocialista politikusok elmondják, megvan a baloldal közös miniszterelnök-jelöltje, de legalábbis formálódik a személye körüli többpárti konszenzus. Most Andor László volt uniós biztos neve röppent fel; nagy kockázata nincs a hír közlésének, szerepelt ő már többször azon a bizonyos jelöltlistán. Alkalmassági mutatója egészen jó, vannak saját gondolatai a baloldaliságról és komoly nemzetközi kapcsolatai, botrányoktól sem volt hangos a neve. Igaz, olyan nagyon mástól sem. Mintha megint a szereplőválogatás korát élné a baloldali–balliberális oldal, mint 2009-ben, Gyurcsány Ferenc bukása után. Hiller István is beszélt nemrégiben lapunknak egy nála lévő ötös listáról, amely csupa kiváló potenciális kormányfőjelöltet tartalmaz, s tegnapi sajtóhír, hogy jövő tavaszra közös köztársaságielnök-jelöltje is lehet az MSZP-nek és az LMP-nek Majtényi László személyében. Utóbbi a parlamenti erőviszonyok alapján inkább szimbolikus jelentőségű lenne, mint 1995-ben Mádl Ferenc jelölése Göncz Árpád, a kétharmados MSZP–SZDSZ-koalíció támogatottja ellenében. (A közelgő államfőválasztás már a Fideszt is megmozgatta, de az egy másik történet.)

Különös, de a 2010-ben hatalmát vesztett kormányzó erő utódszervezetei mintha hat éve ugyanazokat a köröket futnák. Leválás, önálló arcél, üzengetés, egyezkedés, közös jelöltek és lista, miniszterelnök-jelölti szerepválogatás, előválasztási tervek, összefogás, vereség. Ha – mint arra a kormányfőaspiráns lázas kereséséről szóló hírek utalnak – ismét ugyanabba a folyóba készülnek belelépni az érintettek, megállapíthatjuk, hogy már most kijelentkeztek a 2018-as választás megnyeréséért folytatott küzdelemből, aminek a legjobban nem a Fidesz, hanem a Jobbik örülhet. Ahogy 2014-ben a mostani ciklus ellenzéki pozícióinak újraosztása volt az egyezkedés igazi tétje – Bajnai Gordon nem ezért „tért vissza”, így ő már a kampányt is csak muszájból vitte végig –, úgy most is erősödhet annak a gyanúja, hogy a felek már inkább a 2022-es választásokra előretekintve helyezkednek.

Nemrégiben egy nyilvános vitán azt hallottam az egyik elkötelezetten baloldali résztvevőtől, hogy médiafelület hiányában esélyük sincs üzeneteik célba juttatására. – De mi volna az az üzenet? – tettem fel a kérdést, s aligha vagyok ezzel egyedül. A Fidesz hatalomgyakorlása ezer okból bírálható, ám ha összevetjük a 2010 előtti nyolc és az azutáni hat év kormányzati teljesítményét, nehéz nem az utóbbit hozni ki győztesként. Lehet persze abban reménykedni, hogy 2018-ban már nem ez alapján döntenek a választók, én mégsem építenék a baloldali stratégák – vannak ilyenek? – helyében a múltat megszépítő messzeségre. Meglehet, az én fantáziám szegényes, de nem tudok elképzelni olyan kormányzati ballépést, olyan politikai szituációt, amely megágyazhatna a Gyurcsány-nosztalgiának. Ha igazam van, akkor innováció, új politikai tartalom és témafelvetések nélkül a balliberálisoknak nekifutniuk sem érdemes 2018-nak. Ezek híján pedig valóban nem tud nem bohózattá válni bármilyen válogatás a miniszterelnök-jelölti pozícióra, függetlenül a hírbe hozott személyek alkalmasságától. Az idő ráadásul most már szorítja a feleket, a váltók átállítása nélkül legfeljebb a 2014-es eredmény megismétlése lehet a cél.

A magyar jobboldal sokat tanult a baloldaltól például a hatalomtechnikai módszerek tekintetében, utóbbinak a panaszkultúra csúcsra járatása helyett inkább a kitartó, szívós építkezés nélkülözhetetlenségén kellene elgondolkodnia a Fidesz mintáját követve. A politika ugyanis kemény munka, s ezt jó ideje nálunk az a tábor, amelyet baloldalnak nevezünk, nem végzi el. Márpedig alapozás nélkül felesleges luxus bárkit is az arénába lökni Orbán Viktor kihívójaként. Legfeljebb a bűnbak szerepét játszhatja el az alkalmatlan pártvezetők helyett.

Szerző: Szerető Szabolcs / mno.hu