Legalábbis itt kerültek elő iratai, többek között az utolsó verseit tartalmazó Bori notesz, ezért ilyenkor emlékezünk rá.

De mit jelent nekünk Radnóti? Ki ő? Egy kötelező iskolai tananyag? Magyar zsidóként a holokauszt egyik legismertebb áldozata, akinek meggyilkolására emlékezve évente lerójuk kegyeletünket összes sorstársa iránt? Egy zsidó költő, aki magyarul írt? Az egyik legnagyobb magyar költő?

Egyáltalán kiről beszélünk: Radnótiról, Radnócziról vagy egyszerűen Glatterről? Ugyanis a költő Glatter Miklós néven született 1909. május 5-én Glatter Jakab és Grosz Ilona gyermekeként.

Glatter Miklós egész életét végigkíséri az önmeghatározás dilemmája.

Miklós tizenkét éves korában hal meg az édesapja, és ezután nem sokkal először hall arról, hogy akit addig édesanyjának vélt, valójában nevelőanyja, húga pedig csak a féltestvére. Ez a második trauma apja elvesztése után, amely megingatja gyermeki biztonságérzetét. És ezzel még nincs vége: hamarosan arra is fény derül, hogy édesanyja az ő születésekor halt meg, pontosabban a szülésbe halt bele, mégpedig Miklós ikertestvérével együtt. Vagyis mondhatni, az ő születése anyja és testvére életébe került. Erről az élményről Ikrek hava című önéletrajzi művében olvashatunk:

„– Hogy halt meg anya? – kérdeztem három év mulva egy alkonyatkor a nénit.
– Tanulj és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
– Hogy halt meg? miért halt meg? – A hangom megijeszthette, mert felémfordult és összekulcsolta a kezét.
– A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
– Ikerszülés volt? – mondtam ámulva utána. – Mi mindent rejtegetnek ezek még! – csikordítottam össze a fogam s a kezem ökölbeszaladt… Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
– Hol az ikertestvérem? – támadtam a nénire gyanakodva.
– Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
– És?
– Mit és?
– És… és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
– Azért – törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni, – de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyeld magad!
– Dehogyisnem való! – dühöngtem – és apa!
– Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj és hagyj békén!
Egy nagy lélekzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.
– Én a falhoz vágtam volna apa helyébe azt a kölyköt, tudja? – ordítottam az ajtón át.
– Bolond vagy? Milyen kölyköt? – nyílt ki hirtelen az ajtó.
– Engem, – sziszegtem összeszorított szájjal, – mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt se lehet tudni, hogy én haltam-é meg, vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!
– Megbolondultál? – akadtak el a néni könnyei, – gyere, elmegyünk a moziba!
– Nem megyek a moziba! – tomboltam, – nem kellett volna engedni, hogy gyerekei legyenek anyának, ki volt az a hülye orvos, aki hagyta? Majd megölöm! – rúgtam bele a dívány sarkába és az utcára rohantam.
S akkor elkezdődött valami, amiről csak verset lehet írni…
A kiskamasz lelkében hirtelen összekeveredik az anya, az ikertestvér és saját maga élete, és elveszíti azt a minden ember számára alapvető hitet, hogy joga van az élethez.
Születéséről Huszonnyolc év című versében ezt írja például:„úgy emeltek föl a fény felé, / akár egy győztes, kis vadállatot, / ki megmutatta már, hogy mennyit ér: / mögötte két halott.”

Radnóti saját bevallása szerint azért nyúlt a költészethez, mert egzisztenciális válságát ez által próbálta kifejezni, illetve lehetőség szerint meghaladni. „Érett költészetének áldozattudata abból a tragikus érzésből sarjadt, hogy születése áldozatot követelt” – írja a költőről szóló monográfiájában Ferencz Győző. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ő maga áldozatot akart volna hozni, hogy várta, kívánta volna a halált, mint ahogy azt sokan feltételezik, de erre még visszatérünk.

Zsidóság, magyarság, katolicizmus

Radnóti identitásának fontos eleme volt zsidósága, de nem úgy, ahogy elsőre gondolhatnánk. Az asszimilálódó zsidó családba születő költő egyáltalán nem rendelkezett zsidó öntudattal, sőt kifejezetten elutasította azt, s az egész problematikát a kor – a zsidótörvényeket éppen akkor megalkotó, fasizálódó Magyarország – ráerőltetett problémájának tekintette. Így vall erről egyik, Komlós Aladárnak írt levelében:

„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, Zsidó felekezetü vagyok ma is…, de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom; …

A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma.”

S ugyanebben a levélben rokonainak nevezi a következőket: „a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán…” Vagyis vallástól függetlenül a magyar irodalom nagyjait.

Mindebből látszik, hogy a zsidóságot elsősorban vallásnak tekintette, mint ahogy a korabeli zsidótörvények is lényegében – illetve a gyakorlatban – vallási alapon határozták meg azt. A zsidó úgymond faji összetartozással kapcsolatban Radnóti ugyanebben a levélben meglehetősen élesen fogalmaz:

„…a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni.” És ugyanitt: „magyar költő vagyok”.

A költői identitás

Identitásának legfontosabb meghatározójaként tehát művész mivoltát, az irodalmi hagyományhoz és korabeli jelenéhez való tartozását tekintette. Középiskolás korában kezdett verseket írni, és már nagyon korán tudatosan kereste a kapcsolatot író kortársakkal, illetve a megjelenés lehetőségeit. Ekkoriban kezdte használni apja családjának származási helyét névként, először Radnóti-Glatter, majd csupán Radnóti formában. A hivatalos névváltoztatási kérelem – melyet 1933-34-ben igyekezett elintézni –, is azért volt fontos számára, hogy magyar költő lehessen, és elkeserítette, hogy azt csak a Radnóczi névre engedélyezték.

1930-ban jelent meg első önálló verseskötete, a Pogány köszöntő, melyet a korabeli kritika meglehetős jóindulattal fogadott. Ugyanebben az évben Radnóti felvételt nyert a szegedi egyetemre magyar–francia szakra, ahová a pesti Pázmány Péter Tudományegyetem helyett jelentkezett, utóbbira ugyanis már zsidó származása, azaz az úgynevezett „numerus clausus” törvény miatt nem vették fel. Itt,

Szegeden ismerkedett meg Sík Sándor piarista paptanárral és költővel, aki nagyon nagy hatással volt Radnóti gondolkodására, költészetére, egész pályájára.

Kettejük között hamarosan egy szellemi apa–fiú kapcsolat alakult ki. Érdekes a szintén asszimiláns zsidó családból származó Sík felfogása a katolicizmusról: a katolikus egyén „mindent a dolgok egyetemes értelmével való vonatkozásában él át” – írja egyik tanulmányában. S az ő „mindent átfogó, ellentéteket magába oldó katolicizmusa” – ahogy Ferencz Győző fogalmaz – volt nagy hatással a kereszténységhez amúgy is vonzódó Radnótira, aki 1943-ban feleségével, Gyarmati Fannival együtt megvalósította régi tervét és megkeresztelkedett. Erről így ír Zolnai Bélának, egykori szegedi professzorának abban a levélben, melyben felkéri, hogy legyen a keresztapja:

„Mintegy tizenöt esztendeje határoztam el magamban, hogy harmincnegyedik évem betöltése előtt megkeresztelkedem. Krisztus harminchárom esztendős múlt s még nem volt harmincnégy, mikor megfeszítették, – ezért gondoltam így. S azért, – bár tizennyolc éves koromtól katolikusnak érzem és vallom magam, – mert azt hittem, hogy ez a megőrült és aljas világ csak rendbe jön addig, megszűnik a zsidóüldözés, magánügy, benső ügy lesz az én megkeresztelkedésem is, nem gondolhatja senki spekulációnak, vagy menekülésnek. A világ ugyan ma őrült és aljas igazán, de spekulációnak vagy menekülésnek valóban nem hihető ma már a megkeresztelkedés, hisz semmi reális előnye nincs.”

Valóban, ekkorra már ez a lépés semmilyen politikai előnnyel nem járt, így az, hogy Radnóti és felesége 1943. május 2-án a Szent István Bazilikában Sík Sándor kezéből felvette a keresztséget, kizárólag belső meggyőződésük kinyilvánításának tekinthető.

Elrabolt identitás

Radnótit 1940-től háromszor is behívták munkaszolgálatra. Vagyis őt, aki saját magát mint magyar költőt határozta meg, akinek a számára zsidósága csupán kényszerproblémát jelentett, számtalan sorstársával együtt zsidó származása okán vitték el olyan kényszermunkára, melynek hátterében a náci „munka általi megsemmisítés” módszere állt. Radnóti is kivette részét mind az éhezésből, mind a végkimerülésig való munkából az amúgy is embertelen és megalázó körülmények között. Ehhez képest megdöbbentő, hogy legnagyobb verseit, köztük a Nem tudhatom című vallomást pontosan ebben az időszakban írta.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország…”

A verset 1943 szilveszter éjszakáján olvasta fel baráti körben, ahol nem meglepő módon a magyar földdel és néppel azonosuló, s azt féltő hazaszeretet szavai ellentmondásos reakciókat, értetlenséget és vitát váltottak ki. Ortutay Gyula visszaemlékezése szerint a vers felolvasása után „valaki csúfondárosan felkiáltott: – Ni csak, ez »hazaffyas« vers! Mit akarsz ezzel, Miklós?” Kétségtelen tragikum rejlik mindebben: Radnóti szerette a hazáját, miközben ez a haza éppen kitagadta és elutasította őt. De, ahogy Ferencz Győző fogalmaz, ha ő „nyelvileg-lélektanilag-kulturálisan határozza meg magát, mint Komlós Aladárnak írott levelében tette, akkor identitását politikai szempontok fölé helyezi.”

Mire Radnóti a körülményekhez képest sikeresen megküzdötte családi tragédiákból eredő identitásválságát, addigra éppen az adott politikai rendszer állított elé újabb alapvető identitási kérdéseket, melyeket meg kellett válaszolnia. Látjuk, milyen válaszokat adott. Makacsul ragaszkodott önmeghatározásához, miközben mégsem próbált elmenekülni a korabeli zsidó sors elől. Ki tudja, miért, nem az emberileg elképzelhető, némi eséllyel kecsegtető menekülési lehetőségeket választotta, hanem a költő, a művészember menekülési útját, a versírást, mellyel ugyanakkor örökérvényű dokumentumát alkotta meg annak az embertelen borzalomnak, mely végül elpusztította őt és sorstársait.

Mondhatni nem volt más lehetősége, mert ahogy Második ecloga című versében mondja:

„Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran.”

A költő nem tud nem írni. De Radnóti nemcsak az embertelenség dokumentumait alkotta meg verseivel, hanem azt is megmutatta, hogyan lehet embernek maradni könyörtelenül szembenézve a közeledő halállal,

megfogható sorokba foglalni a felfoghatatlant, és szépséget létrehozni a halál küszöbén. Csak azért is alkotva, mert csak az ember tud művészetet létrehozni. Csak a teremtő Isten képmása képes erre.

S újra Ferencz Győzőt idézve: „Halála így valóságos passióként, szenvedéstörténetként, s mint ilyen, akár tudatos áldozatvállalásként is értelmezhető.” Ugyanakkor az áldozatot ő nem akarta, mint minden verséből kiált, ő élni akart, de tudatosította és elszenvedte. Abban pedig még külön is példát mutatott, hogyan kell akár egy életen keresztül megharcolni saját identitásunkért, minden családi és történelmi körülménnyel szemben, s ugyanakkor sorsa megláttatja ennek végső, kikerülhetetlen határait is.

Turai Julianna / Hetek / atv.hu