Parászka Boróka interjúja az erdelyiriport.ro hírportálon.

Néhány napra utaztál Bodrumba, úgy tűnik, „ott ragadtál”. Miért?

Egy civil szervezet létrehozásán dolgozom, amely azokat a menekülteket segíti Törökország partjainál, Bodrumban, akik Görögország felé tartanak, és azokat, akik itt töltik a telet. Aki november közepéig nem jut át a tengeren, az tavaszig biztosan Törökországban reked. A még útrakelőknek elengedhetetlenül fontos a mentőmellény, azoknak pedig, akik maradnak: ételre, szállásra, orvosi ellátásra van szüksége.  Tíz napja vagyok itt, ez idő alatt segítőtársakra találtam, mára van orvosunk, fogorvosunk is. Ők ingyen vagy kedvezményesen látják el a rászorulókat. Van egy raktárunk tele ruhával, pelenkával, tisztálkodó szerekkel. Egyelőre napi egyszeri étkezést is tudunk biztosítani – a további feladatokat szervezzük.

Az új törvények szerint menekültek 50 kilométerre közelíthetik meg a határt, aki ennél közelebb megy, bűncselekményt követ el. Ugyancsak bűncselekményt követ el az, aki őket az ittmaradásban vagy továbbjutásban segíti.  Úgyhogy segíteni csak óvatosan lehet. Voltam Kos szigetén is, hogy lássam, ki, hova érkezik, kik várják az embereket, milyen körülményekre lehet számítani ott. Most kb. háromezer ember várakozik Bodrumnál a csempészek s a menekültek beszámolói szerint.

Ezek többségükben afganisztániak, bangladesiek, irániak és pakisztániak. De vannak palesztinok és észak-afrikaiak is, valamint kurd kendőt viselő helybéli cigányok. A várakozók a hegyekben vagy a buszállomás környékén kartondarabokon, a rendőrök elől bujkálva alszanak. Van, aki három hónapja vár, hogy csónakra szállhasson. Csempészek irányítják az átkelést, de van olyan is, hogy összepótolnak a menekülők és saját csónakot vesznek, másodkézből. A pénztelenek csatlakoznak a már kifizetett csónakokhoz, ezért vannak ezek túltömve. Úgy tűnik: a csempészek nagy része pénzéhes. Akinek nincs pénze most kifizetni az utazás költségeit, az a remélt európai munka bevételéből törleszt.

Általában háromszor több embert zsúfolnak be a csempészek, mint amit a csónak elbír. Egyszerre 35 ember kel útra, cipő nélkül, kis nájlonzacskóba csomagolt telefonnal s pénztárcával. Azok, akik nem tudnak úszni, hozzákötik magukat a csónakhoz, ha a csónak süllyed, akkor vele süllyednek ezek az emberek is. Találkoztam itt szír családokkal is, kb. 30 emberrel: ők a gyerekek miatt nem akarnak most tengerre szállni. A csempészek is arról számoltak be, hogy mióta a három éves szír kisfiú megfulladt, csak a pénzesebb szírek szállnak csónakba, s csakis jó minőségűbe.

Kikkel állsz kapcsolatban, mennyire látod át a „menekült-üzletet”?

Csempészekkel és menekültekkel beszéltem, nem ismerem a statisztikákat. Az Égei-tengeren átkelők száma fokozatosan csökken, mert beállt a rossz idő. Hónapokon át nem lehet majd átjutni, legfeljebb északon, a szárazföldön. A csempészhálózatról és a rendőrségi ellenőrzésről annyit, hogy ahányszor bemegyek Bodrumba a külső településekről, mindig van biztonsági ellenőrzés. Azokat, akiknek nincsenek irataik, egyáltalán nem engedik be a városba.

Este 7 és 11 között a buszmegállókban razzia van. Azok, akik fennakadnak a razzián, Izmirbe kerülnek, ahol gyűjtőtábor van. Nem lehet tudni, mi folyik ott, de előbb-utóbb az oda szállítottak csak visszajönnek, és megpróbálnak újra elmenekülni. Borzasztó látni, hogy emberek mindenüket pénzzé teszik valahol Pakisztánban, Afganisztánban, és itt vergődnek. A csempész megígér számukra mindent, azt is, hogy könnyedén eljuthatnak Európába, aztán magukra hagyja őket.

A szerencsések megérkeznek Görögországba, és ott nem várja őket semmi. Visszafordulni már nem tudnak, egyetlen út vezet előre: valahová Európába. A csempészek hálózatban dolgoznak. Vannak, akik Afganisztánban vagy Pakisztánban toboroznak, velük tartják a kapcsolatot a törökök. Az, akivel én beszéltem, azt mondja magáról, hogy „civilben” designer, és az „adrenalin” miatt csinálja. Igaz, azt is hozzátette, hogy a kalandvágy ellenére igyekszik jó lenni azokkal, akik hozzá fordulnak, mert „egy ember sem örül a másik ember halálának”.

A pakisztáni csempészekkel naponta találkozom, eleinte én vittem ételt az embereiknek, tegnap meg már láttam, otthon ők főzik a rizst, és éjszaka osztják azoknak a menekülteknek, akik kint alszanak és éhesek. A betegeket is befogadják, van kis szoba az általam ismert csempészeknél két ággyal: ezeket összetolták, azon alszik most épp két bangladesi.

Mit jelent az, hogy egy csempész „jó”?

Például azt, hogy nem tömi tele a csónakot annyira emberekkel, hogy az elsüllyedjen. Vagy tájékoztatja őket arról, hogy mire számíthatnak. Már ez is nagy szó. Én például szerkesztettem egy információs lapot, amit lefordítottunk arabra, fárszira, ezt én is osztom, a csempészeknek is odaadtam – azt mondják, használják is.

Ameddig nincs halál a tengeren, én ezt el is hiszem. A másik probléma a túlzsúfolt csónakokon kívül, hogy általában életveszélyes, hamisított mentőmellényeket adnak a csónakba szállóknak, ezek megszívják magukat vízzel és elsüllyednek. Ilyen mellények a csempészek szerint 40 lírába kerülnek. Ami tényleg alkalmas az életmentésre az alig 20 lírával több. Igyekszem a csempészeket rávenni, vegyék inkább ezt, a drágább, de biztosabb védőeszközt.

Mi az, amiről tájékoztatni kell ezeket az embereket?

Bele sem gondolunk, hogy a menekülők zöme olyan vidékről jön, ahol soha nem lát vizet, nem tud úszni. Nekik el kell mondani, hogy a súlyt a csónakban egyenlően kell elosztani. Vagy azt, hogy ellentétben a csempészek utasításával, ne kössék magukat a csónakhoz, mert ha hozzákötik magukat, akkor vele süllyednek. El kell mondani, hogy hol vásárolható működőképes mentőmellény, vagy hogy életet menthet egy elemlámpa, ha éjjel kell jelezni a parti őrségnek.

Nem tudják a parti mentők telefonszámát, és azt sem, hogy ha balfelé fordul a csónak, akkor ellentétes irányba kell dőlni. Meg kell tanulniuk azt is, hogyan előzhető meg, hogy a süllyedő csónak maga alá temesse a benne ülőket. Vagy hogy kenjék be a testüket vazelinnel, az véd a hidegtől s a nedvességtől. S azt is el szoktam mondani, Törökország jobb, mint Európa, itt még törődnek az emberek egymással, inkább itt várják meg, míg a háborúnak vége.

Persze nem használ, úgyis mennek tovább. Mert itt nincs munka, nem dolgozhatnak legálisan. Aki itt marad, annak jobbára csak a koldulás jut.

Kik foglalkoznak a rászorulókkal? Székelyudvarhelyről kell odamenjen egy lány azért, hogy mindezt elmondja? Ott vannak a segélyszervezetek, az ENSZ, a Vöröskereszt?

Lehet, hogy van több ember, csak ők másképp segítenek. Kos-on az Orvosok Határok Nélkül (MSF) munkatársaival találkoztam, és a Vöröskereszttel. A civilek azt mondják itt, hogy a segélyszervezetekre nem lehet számítani. Egészen abszurd dolgok történnek. Koson a menekülteket fogadó sátrakat az éles part menti kövekre húzták fel, oda, ahova be se lehet lépni kövek miatt. Persze, hogy távol maradnak ezektől az emberek.

Vagy az MSF, ahol az orvosok fix munkaidőben dolgoznak, s a munkaidő lejártával, néha már előtte is, egyszerűen bezárnak. A legtöbbet a menekültekért a civilek tesznek, például a Kos Solidarity Group Kos-on, Kalymnoson meg egy család. Itt Bodrumban van egy ír férfi, aki a saját pénzéből vásárol naponta ételt a szíreknek, s néhány helybéli nő, akik adományt gyűjtöttek. Ők most a rendőrségi intézkedések miatt nem dolgoznak. A Kos szigetén lévő önkéntesek ígérték, hogy küldenek számunkra segítséget. Pár Isztambulban tanuló magyar egyetemista srác is ígérte, hogy lejön pár napra.

A török hatóságok magatartása milyen?

Eltérő információim vannak, különböző forrásokból. Amennyire én látom, a csempészeknek megvannak az embereik a rendőrségnél, akik megfelelő ellenszolgáltatásokért behunyják a szemüket. Vannak olyan rendőrök, akik bekeményítenek, és missziószerűen tisztítják a várost a menekültektől. S vannak olyanok is a parti őrségnél, akik a gyerekeknek kérnek meleg ruhát s törülközőt.

Mi történik azokkal, akiket elvisznek a gyűjtőtáborokba?

Azt hallottam, hogy akit bevisznek, az naponta egyszer kap enni, és semmit sem tudni a sorsáról, míg ki nem jut onnan. Nem lehet tudni, hogy meddig marad ott, mikor engedik ki. Sokan panaszkodnak nagyon komoly visszaélésekről, de nem átlátható, mi folyik ott.

Olyat is hallottam, hogy azért is meg kell vesztegetni a rendőröket, hogy a gyűjtőközpontba bevitt emberek ételt kapjanak. Ahogy én látom, a török kormány segíti a menekülteket annyiban, hogy hagyja, a területén maradjanak, s a táboraikban jó ellátást biztosítanak, legalábbis a magyarországi „táborokhoz” képest. A törökök látszólag nem akarják, hogy a menekültek tovább menjenek Európa felé, ugyanakkor szemet is hunynak afölött, ahogy átkelnek a határon.

Nincs egységes stratégia azzal kapcsolatban, hogy mi legyen ezekkel a menekülőkkel. Gondolom, ebben az is benne van, hogy a menekülőkön keresnek a rendőrök, a határőrök, akár politikusok is.

Rendszeresek a halálesetek, volt olyan nap, hogy harminc ember fulladt bele a tengerbe. Ehhez hogy viszonyulnak a hatóságok, és a menekülők, akik épp arra készülnek, hogy csónakra szálljanak?

Rákérdeztem többször, hogy tudva azt, hogy éhezni és fázni fognak az úton, hogy nem várja őket senki, hogy nehéz lesz eljutni határtól határig, s főleg, hogy a tengeren nagy az esély arra, hogy megfulladnak, nekivágnának-e még egyszer? És mindig azt a választ kaptam: igen, mert nincs más választás. Legyen úgy, ahogy Insallah, Isten akarja. Az a baj, hogy sokan megalapozatlanul bíznak a csempészekben. Azzal a meggyőződéssel indulnak útnak, hogy minden el van intézve. Kiérnek a tengerpartra, a megbeszélt helyre, pár percük van beszállni a csónakba, amíg a parti őrség odaér. És ilyenkor már nincs idő a számonkérésre, a felelősségre vonásra. Nem lehet megkérdezni már, hogy miért nincs meg minden, amit megígértek a csempészek, amiért elvették a pénzt. Azt sem, hogy hol vannak a mentőmellények.

Kik szembesülnek ilyen helyzetekkel?

A szírek családostól érkeznek, a többiek inkább egyedül. Teherbíró férfiak vagy kamaszok, akiknek esélyük van túlélni egy ilyen utat. Soványak, beesett arcúak általában, a legidősebb, akivel beszéltem, egy 65 éves férfi volt. A szírek számára működik egy ENSZ program. Ez havonta egy bizonyos pénzösszeggel támogatja a Jordániában élő szíreket (egy kétfős család 70 dollárt vehet fel). A bangladesiek szerint a szírek mind pénzesek, ezért is nem szállnak az ő csónakjaikba, s ezért nem keverednek. De a gazdagság viszonyítás kérdése, egy bangladesinek az átlag romániai is gazdagnak számítana.

Mi történik addig, amíg eljutnak a menekültek a török partokig?

Most a tömegközlekedési útvonalakon végig ellenőrzések vannak a nyugati határ felé, leszállítják a vonatokról, buszokról azokat, akiknek nincsenek érvényes okmányaik. Azok, akiket leszállítanak, előbb utóbb így is, úgy is elérik a határt, csak sokkal több pénzért, mondjuk taxival. Vagy gyalog besétálnak.

A te munkád meddig tart Bodrumban? És mire van szükség a hatékony segítséghez?

Három napra jöttem, de most már biztos, hogy novemberig itt maradok. Szükség elsősorban mentőmellényekre van, meg sátrakra. És élelemre, meg segítőkre.

Saját pénzedből?

Van, amit a saját pénzemből vettem, van, amit az ismerősöktől kaptam, vagy a görög és más európai civil szervezetektől. Szükség van még élelmiszerre, meleg ruhákra, takarókra, hálózsákra, gyógyszerekre és fertőtlenítő szerekre, egyelőre úgy tűnik, megvan a forrás erre a hónapra, a civileken keresztül. Görögországban már felütötte a fejét a kolera, mert az alapvető higiénia feltételek sem adottak. Ilyen szempontból a török hatóságok semmit sem segítenek. Megérkeznek az emberek a buszállomásra, és mindenért fizetnek: egy pohár vízért, a wc-használatért. Bármi jól jön, ami háromezer ember ellátásához kell, mert itt semmi sem adott.

Van-e esély arra, hogy olyan típusú segítő hálózat kiépüljön, mint Macedóniában, Szerbiában, Magyarországon vagy Horvátországban?

Ezen dolgozom itt Bodrumban, a görög szigeteken már van, Kalymnos kivételével, ott most alakul a civil ellátás. Leszboszon nincs elég önkéntes és anyagi erőforrás a segítséghez. Koson fél évvel ezelőtt épült ki egy ilyen rendszer, a Kos Solidarity Group, nagyon jól működik.

A kurd válságövezetben is voltál, ott mit láttál?

Rendőrkordon vesz körbe városokat keleten (Cizre, Mardin), ez azt jelenti, hogy heteken át se ki, se be innen, illetve ide. Mesterlövészek lőnek a lakosokra. Mindezt a terrorizmus elleni harc jegyében. Olyan is történt, hogy gyerekek haltak meg, és nem tudta őket a család eltemetni a kijárási tilalom miatt, ezért napokig hűtőládában tartották a testeket. Mindennaposak a halálesetek.

Onnan számíthatunk-e menekülthullámra?

A törökországi kurdok hozzászoktak ehhez a helyzethez, nem fognak elindulni. Ők negyven éve így élnek, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az utóbbi két évben nyugalom volt, a kormány és a PKK közti tűzszünetnek köszönhetően. Ezt a viszonylagos békét az Erdogan kormány felmondta két hónapja, ekkor indult támadás Kandil és Rojova ellen. Még korábban történt az öngyilkos merénylet Surucban, ebben 32 diák halt meg. Legutóbb a HDP által szervezett béketüntetésen volt merénylet a hétvégén. Ebben 97 ember halt meg. A törökországi kurdok nem félnek, ők készek harcolni és meghalni. A szíriaiak nagy része ugyancsak harcol, tizenéves fiúk és lányok is, a kisgyerekes családok menekülnek, különösen most, hogy az oroszok is támadásba lendültek.

Mennyire lehet ott kezelni a menekültválságot?

Én úgy gondolom, Törökországban s általában a Közel-keleten jobban boldogulnának a szíriaiak, irakiak, irániak, és boldogabban élnének. Már csak a kulturális, vallási közelség miatt is. Ehhez azonban megfelelő körülményekre és munkára van szükség a menekülttáborokban. Nem élhetnek itt az emberek éveken át munka nélkül, vegetálva, tehetetlenül várakozva valami jobbra. Most csak koldulni lehet és éhen halni. Azok is tiszteletet érdemelnek, akik vállalva a kockázatokat eljutnak Európába. Rendkívüli erőpróba ez. Volt olyan, aki pokrócba csavarta a nagyanyját, és úgy vitte magával. Olyan, aki műanyag palackokból ácsolt tutajt a gyerekének, mellette úszott kilométereken át. Egymásba kapaszkodnak ezek az emberek, a saját és az egymás életéért küzdenek. Európa tanulhat tőlük elszántságot, emberséget és összetartást.

erdelyiriport.ro