Vitányi Iván – derül ki az Országgyűlés honlapján szereplő életrajzból – 1925. július 3-án született Debrecenben. Édesapja közjegyző, édesanyja háztartásbeli volt. A gimnázium első három osztályát Kiskunhalason végezte. Itt lett tagja a református Keresztyén Ifjúsági Egyesületnek.

1943-ban a Sárospataki Református Kollégiumban érettségizett, majd beiratkozott a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán a történelem szakra és a Színiakadémiára. Gimnazistaként Bartók zenéjének hatására népzenét tanult, maga is gyűjtött, azután megismerte a népi írókat, majd – már a fővárosban – a baloldali eszmék vonzáskörébe került. Bekerült a bartóki elveket a színjátszásban megvalósító Muharay együttesbe.

1944-ben bekapcsolódott a Magyar Diákok Szabadságfrontja ellenállási szervezet tevékenységébe, tagja lett a Görgey-zászlóaljnak, a Kis János altábornagy köré szerveződött ellenállók mellett teljesített futárszolgálatot. 1944-ben a Gestapo fogságába került. Sopronkőhidára vitték, 1945. januárban kiszabadult. 1946 őszén az akkor megalakult Magyar Színjátszók Egyesületének a titkárává választották, 1947–1950 között a Táncszövetség vezetőségi tagja volt. Beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem-filozófia szakára, ahol Lukács György tanítványa lett. A Lukácsot ért támadás után, tanulmányait félbeszakítva, 1950-ben a Népművelési Minisztériumban kapott állást, ahol 1957-ig a zenei főosztály munkatársa volt.

1956-ban tagja lett a minisztérium forradalmi bizottságának, valamint a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának. 1957-ben mint „ellenforradalmárt” eltávolították. Másfél évig nem volt állása, ezért 1957-ben megtanulta az esztergályos szakmát. 1958-ban a Muzsika című lap munkatársa lett, majd 1964-től 1972-ig a Valóság című folyóirat szerkesztőségének a tagja, rovatvezetőként dolgozott. 1972-ben kinevezték a Népművelési Intézet igazgatójává. Ezzel egy időben kezdett el tanítani az ELTE Szociológiai Tanszékén. 1971-ben a pszichológiai tudományok kandidátusa, majd 1980-ban a szociológiai tudományok doktora tudományos fokozatot szerzett. 1980–1986 között az Országos Közművelődésügyi Központ Kutatótermek Intézetének az igazgatója. 1986-ban a központ főigazgatójává nevezték ki. 1992-ben a Művelődéskutató Intézet az MTA Szociológiai Intézetének a része lett, ahol tudományos igazgatóhelyettessé nevezték ki. 1995 augusztusa után az intézet igazgatótanácsának az elnöke. Kutatási területei az esztétika, a kultúra szociológiája és pszichológiája, az életmód és a társadalmi szerkezet alakulása. E témakörökben számos tanulmánya, cikke jelent meg, több könyve látott napvilágot; a legutóbbi időkben megjelent művei az 5Á5 az 13 című önéletrajzi visszaemlékezés (1993), a Rendszerváltástól kormányváltásig című tanulmánygyűjtemény (1995) és A társadalom logikája című esszé (1995). 1975–1985 között tagja volt az MTA Szociológiai Bizottságának, 1975-től a Kultúra és Közösség felelős szerkesztője. 1989-ben a Kárpátaljai Kör elnökévé választották.

1981–1990-ben a Minisztertanács Tájékoztatáspolitikai Kollégiumának a tagja. 1945–1948 között a Magyar Kommunista Párt, 1948–1956 között a Magyar Dolgozók Pártja tagja. 1953-tól a Nagy Imre vezette reformcsoporthoz, majd a Petőfi Körhöz tartozott. 1972-ben belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba. Egyik alapítója és ügyvezető titkára az 1988-ban szerveződött Új Márciusi Frontnak. 1989 októberében belépett a megalakuló Magyar Szocialista Pártba, az országos elnökség tagjává választották. 1990 májusától a párt országos választmányának az elnöke volt, az 1996. márciusi, V. kongresszuson Baja Ferenccel szemben alulmaradt a szavazáson. Ő alakította meg az MSZP-ben a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért platformot.

1991-től a Magyar Ellenállási Szövetség elnökségi tagja. Az 1990. évi országgyűlési választásokon a második fordulóban Budapest l. sz. választókerületében harmadik lett, pártja országos listáján jutott be a parlamentbe. 2010-ben csatlakozott a Demokratikus Koalíció Platformhoz, s amikor a platform 2011-ben Demokratikus Koalíció néven önálló párttá alakult, az egyes számú párttagkönyvet kapta meg. 2011-től a DK örökös tiszteletbeli elnöke volt. (Index)