Ma már nem véletlenül, hiszen eldöntöttem, hogy bő 40 év után én is kérem a nyugdíjazásomat. De kit érdekel, hogy én nyugdíjba megyek-e vagy sem? Rajtam kívül senkit. Az azonban bizony sokakat, hogy mennyi (lesz) a nyugdíja, vagy hány éves korában mehet "pihenni".

Mára meggyőződésemmé vált, hogy a nyugdíjrendszer alapjaiban rossz, igazságtalan. Értem én a jelenlegi kormány törekvését, amikor úgynevezett profiltisztítást hajt végre, hogy a nyugdíj csak az öregségi nyugdíj legyen, minden más fabatka (nyugdíjszerű ellátás) csak járandóság. De a nyugdíjrendszer akkor is alapjaiban rossz és igazságtalan. És mindaddig az is marad, amíg jövedelemalapú lesz. Ez ugyanis nem veszi figyelembe a szolidaritást. Amikor valaki nyugdíjba megy, tetszik, vagy nem tetszik, a társadalom eltartottjává válik. Akkor már nem érdekes, hogy valaki atomerőművet vagy autóbuszt, bankfiókot vagy vállalati pénzügyi főosztályt, vezetett, esetleg a vezetők helyett beosztottként háromszor annyit dolgozott harmadannyi bérért, netán a szövőgép mellett dolgozott három műszakban vagy kőművesként rakta a falakat évtizedeken át. Illetve számít. De ezt nem úgy kellene elismerni a nyugdíjban, ahogy most teszik.

Arról ugyanis senki nem tehet, hogy dolgozóként esetleg évtizedekig állami cégeknél húzta az igát, de a fizetése alacsony volt, vagy később különféle cégeknél dolgozott, de ugyancsak - és szándékosan - alacsonyan tartották a fizetését, miközben hét bőrt lenyúztak róla, és esetleg be sem jelentették. Nem is beszélve arról a több százezer emberről, akit vállalkozásba kényszerítettek, és szolgálati idejük nagyobb részét dolgozzák-dolgozták végig így, bizonytalan jövedelem mellett, miközben fizetni kell-kellett az adókat, járulékokat. Sokan sok olyan embert ismernek, aki 40-45 becsülettel ledolgozott év után sem kap 50-60 ezer forintnál több nyugdíjat, míg másoknak 25-35 év után több százezret is kivisz havonta a postás.

Mindez azért történik, mert a nyugdíjat a jövedelem, pontosabban a befizetett járulékok után számítják ki. És itt lép(ne) be a szolidaritás. Akinek magas fizetése, jövedelme volt, mert úgymond sokat tanult, jó szakemberré vált (esetleg jól tudott helyezkedni, valakinek a liblingje volt), az aktív éveiben élvezte ennek áldásait. Nekik arra is lehetőségük volt, hogy gondoskodjanak későbbi, nyugdíjas éveikről. De akik két-három műszakban dolgoztak fele-harmadannyi bérért, azok örülhettek (mint ahogy ma is örülhetnek), ha kihúzzák fizetéstől fizetésig. Demagógiának hangzik? Meglehet. De úgy gondolom, sokkal nehezebb és veszélyesebb munka például minden áldott nap elhordani mások szemetét, mint egy irodában ülve kipipálni az elvégzett munkát – kétszer annyi fizetésért. Sokkal fontosabb és veszélyesebb munka postai kézbesítőként hóban-fagyban, sárban, szakadó esőben vagy 40 fokos hőségben kihordani a küldeményeket, mint egy irodában ülve háromszor annyi fizetésért kitalálni, hogy még mit rakjanak a vállukra. Biztos vagyok benne, hogy a sort még sokan és sokáig tudnák folytatni. El kellene végre felejteni azt a hamis elit elvet, hogy a fizetések a tudást, az elvégzett munka társadalmi hasznosságát fejezik ki, mert ez így bizony nem igaz!

Általában ellene vagyok minden lefelé nivellálásnak, mert azt vallom, mindenki kereshessen annyit, amennyire tehetsége, munkabírása, szorgalma, tudása, ügyessége predesztinálja. Az aktív életszakaszt figyelembe véve hazug az az elv, hogy a gazdagoktól el kell venni és odaadni a szegényeknek. Ennél sokkal összetettebb a dolog. A szegényeket meg kell tanítani másként gondolkodni, hogy ne abban tévhitbe éljék le az életüket, hogy nekik ez a sors jutott, nincs módjuk változtatni rajta. Ám ez egy hosszú folyamat. A nyugdíj azonban egészen más. Ott már ledolgozott életekről van szó. És – ismétlem önmagam – itt lép be a szolidaritás. Itt már beszélhetünk arról, hogy akik életükben jól, nagyon jól kerestek (gazdagnak minősíthetők) támogassák a "szegényebbeket", a jelenlegi kisnyugdíjasokat. (Félreértés ne essék, nem azokról beszélek, akiknek azért kicsi a nyugdíjuk, mert egész életükben alig tudtak összekaparni 10 szolgálati évet.) Vagyis a befizetett járulékaikkal támogassák azokat, akiket, meglehet, éppen ők zsigereltek ki.

Nálam sokkal-sokkal okosabb emberek, közgazdászok dolgoztak és dolgoznak egy másik nyugdíjszámítási módszeren. Szóba jött itt már pontrendszertől kezdve sok minden, de mindegyik módszernek ugyanaz a kiindulási alapja: a jövedelem, a befizetett járulék. Holott a nyugdíjrendszert alapvetően a szolgálati időre kéne alapozni. (Nem mellesleg, ez arra is serkentene minden életerős, aktív embert, hogy ne akarjon minél előbb nyugdíjba vonulni.)

Nos, szerintem be lehetne vezetni a szolgálati időn alapuló nyugdíjrendszert. Eszerint 10 év szolgálati idő után járna mindenkinek egy alapnyugdíj, mondjuk, 50 ezer forint. Erre rakódna rá minden további 10 év után 15 ezer forint, vagy 15 százalék. (Bár a százalékos megoldásoknak nem vagyok nagy híve.) Vagyis évente 1500 forint. Nem nagy kunszt kiszámolni, ugye? A következő szempont, amit figyelembe kellene venni, hogy mennyi ideig végzett nehéz fizikai vagy életveszélyes munkát, illetve mennyi ideig dolgozott több műszakos munkarendben. Itt szintén 1500 forintot érne egy év. (És nem lenne nehéz előkeresni a nehéz fizikai munkák listáját, valamikor volt ilyen, könyvtárakban, archívumokban egészen bizonyosan megtalálható még.) Én csak utolsó szempontként venném figyelembe a jövedelmet, azt is minimális mértékben. Úgy, hogy visszahoznám a nyugdíjplafont - 400 ezer forintnál húznám meg a határt.

Úgy gondolom, ez sokkal egyszerűbb és sokak számára kiszámíthatóbb rendszer lenne. Hogy ez mennyibe kerülne a költségvetésnek? Na, ez a dolguk a közgazdászoknak, hogy kiszámolják. Még az is meglehet, hogy sokkal jobban járna vele mindenki. Ha mégsem, bocs. Egy laikus elgondolása volt…

Szerző: Edit Csoknyay / Facebook