Később a törvénykönyvek is a legsúlyosabb büntetéssel sújtották azokat, akik más tulajdonát elemelték. Mára azonban változott a helyzet.

Amikor a tulajdont védelmező törvényeket megfogalmazták, fogalmuk sem volt a törvényhozóknak, hogy eljön majd a kor, amikor a lopást intézményesítik, netán éppen a törvényhozók legalizálják, s a bíróságon kell bizonyítani, hogy a lopás lopás, és a tolvaj nem a nemzet javára tömi saját zsebét. Legutóbb Matolcsy György esete gondolkodtatta el a közélet eseményeit figyelőt. A jeles férfiú benyúlt a zsebünkbe, kiemelte a pénzünket, saját céljaira fordítva, azt bizonygatva, hogy a pénz abban a minutában, hogy az ő zsebébe vándorolt, már törvényesen az ő tulajdonába került, azt tehet vele, amit akar. Szerencsénkre a jog ismerői és gyakorlói, ellentétben szánalmasan viselkedő képviselőinkkel, a köztársasági elnök véleményét erősítve kimondták: bizony-bizony, ami történt, a másik fél megkárosításának tipikus este. Tessék számot adni az elorzott pénzekről! Dicstelen, de korunk erkölcseit jól jellemző történet. Óriási szerencséje Matolcsy Györgynek, hogy nem első szent királyunk idejében élt, s ma már épp a ranglétrák csúcsán állók szentesítik cinkos kacsintással az ilyesféle műveleteket.

Ha te úgy....

Akár hittan, akár erkölcstan órán tanulunk is, a „Ne lopj!” tiltása mindenhol nyomatékot kap. Gyerekkoromban barátom gombcsapatának egyik játékosa annyira megtetszett, hogy kivárva az alkalmas pillanatot, elemeltem. Attól kezdve, mintha gombóc lett volna a gyomromban, állandóan azon járattam az eszem, loptam, és elkárhozom. Végre elhatároztam, hogy a gyóntatószékben is megvallom vétkemet. „Loptam” – suttogtam szégyenpírral arcomon. Az atya felneszelt: „Mit loptál, fiacskám?” „Egy gombot a barátom csapatából!” A bűneimet hallgató legnagyobb meglepetésemre szinte hallatlanra vette bűnömet. „Add vissza neki!” – ajánlotta végül, majd kiosztotta a szokott penitenciát: két Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. Szerintem nem is fogta föl a bűn lényegét. Pedig már akkor is hallani lehetett nagyméretű lopásokról. De egy gomb… Mit tesz az elorzott javak tengerében?

Ulrich Wickert német újságíró sikerkönyvének címe: Hülye, aki becsületes. Ez a gondolat a mi közgondolkozásunkra is érvényes lett. Hülye, aki nem csapja be az államot, hiszen tapasztalataink szerint az állam is átejt bennünket, amikor kisebb-nagyobb disznóságait titkosítja. Amióta gyakorlattá lett, hogy a tolvajlásokat csak perekkel lehet felderíteni – ha egyáltalán lehet –, kialakult a közvélekedés: ha te úgy, akkor én is. Ha te milliárdokat tüntethetsz el, én is megpróbálkozom néhány százas lenyúlásával.

Lassacskán az egész társadalomban olyan bűz terjed, mint abból a kockasajtokat rejtő dobozból tört fel a konyhánkban, amikor feleségem büszkén felnyitotta az újonnan vásárolt kincset. (A sajtok penészesek voltak. „Visszavigyem?” – kérdezte szikrázó szemmel. Minek? Társadalmi játék lett egymás becsapása. És mi ez a sajt, azokkal a nyilvánosságra került rablásokkal összevetve, amelyekről napról napra hallunk, olvasunk?... „Most szagoljak bele minden dobozba?” Fölösleges. Lehet, hogy a csendesen avasodó párizsi szagát érzed.) Teljesen igaz a könyv sugallata: „Hülye, aki becsületes!” Kivált, ha arra gondolunk, hogy akiknek példaadó keresztényeknek kellene lenniük, nem azok, hiszen szavazataikkal szentesítik a tolvajlásokat a parlamentben. Ott pedig nem sajtra megy a játék – ha egyáltalán játéknak szabad nevezni. De mit számít az elnevezés? Megszoktuk, hogy a tolvajlást, a közösség durva megkárosítását selyempapírba csomagolva, áhítatosan elrebegett hazugságok paravánja mögé rejtik.

A jóbel éve

Az, hogy személy szerint engem megkárosítanak, becsapnak, társadalmi méretűvé dagad. Notker Wolf bencés generális apát Matthias Drobinskival a tízparancsolatról írt Életszabályok című könyvében (Vigilia kiadása, Lukács József fordításában) írja a következőket: „A »Ne lopj!« kezdettől fogva azt is jelentette: ne rabold el senki alapvető életfeltételeit, ne vedd el tőle, amire szüksége van ahhoz, hogy a saját lábán álljon!” A Léviták könyve intésére hivatkozik: „Ha testvéred elszegényedik, és nem tud veled tartani, akkor segítsd meg, hogy melletted élhessen, még ha idegen is.” Nem tudható, vajon ismerik-e ezt az intelmet azok, akik létminimum alatt élők országát uralják. Esetleg azt hiszik, hogy egy Audival elküldenek közéjük néhány csirkét és egy adag vetőmagot, s mielőtt indulnak, odarendelik a televíziót, hogy ország-világ lássa, mennyire szívükön viselik a szegények sorsát? Szóval úgy gondolják, hogy megoldották a mélyszegények gondjait? Hogy sikerült maguk mellé emelniük őket? Az izraeliták minden hetedik, úgynevezett jóbel évben elengedték az adósságokat. Nálunk az adóst kirúgják a lakásából. Nem jubileumot ünnepelnek a szegények (a jóbel szóból származik), hanem hajléktalanokként nyelik az éhkoppot. „A jóbel év a társadalmi egyenlőség korai formája volt, megóvta a belső békét, biztosította a szegények létalapját és megakadályozta, hogy az ország gazdagsága néhány család kezében összpontosuljon. Az volt a cél, hogy az egész társadalom, beleértve az idegeneket és a vendégeket is, gazdaságilag működőképes maradjon.” Nálunk minden év jóbel: jóbel(e)nyúl Mészáros Lőrinc és még néhányan, akiket tehetségesnek szokás nevezni. Hogy a „tehetségtelenek” fűtetlen szobában nyomorognak öt-hat gyerekkel? Kit érdekel! „Saját hibájuk okozta rút bajuk.” Ez van, így érvényesül a „Ne lopj!” parancsa.

Notker Wolf szerint a jóbel-évet a mi korunkban a szociális állam vette át. Gondoskodik a szegényekről, a betegekről, segíti a kultúra értékeihez való hozzáférést, egyenlő lehetőségeket biztosít az oktatásban, ügyel, hogy ne legyenek kiáltóak a vagyoni különbségek, és még hosszan lehetne sorolni feladatait, melyek közül egyik legfontosabb a demokrácia, azaz a népfelség elvének elfogadása és érvényesítése.

Tapasztalatból tudjuk, hogy a francia utópista gondolkodók Petőfi által népszerűsített elképzelése, egyfajta Kánaán megteremtése, lehetetlen. Soha nem vehet mindenki ugyanannyit a bőség kosarából, nem jöhet létre teljes jogegyenlőség, de haladni az ideálisnak hitt állapotok felé lehetséges, sőt, szükséges. Ahol ennek ellenkezőjét mutatják követendőnek, azaz kevesek mérhetetlen meggazdagodását és az élet minden területén legalizált egyenlőtlenséget, ott előbb-utóbb létrejön egy eddig sehol nem tapasztalt, működő diktatórikus rendszer, mérhetetlen állami étvággyal, hatalmasra duzzasztott apparátussal, fokozatos bezárkózással, megállás nélkül hangoztatott propagandával, a hatalomhoz közel állóknak, vagy oda törekvőknek nyújtott kedvezményekkel, a tömegek lebutításával, a közbeszéd lealjasításával, a korábbi rendszer kiszolgálóinak kihasználásával. Mindez együtt jár a jövő felélésével, amelynek egyik kézzelfogható jele a függetlenségre vágyók, a gondolkodni tudó és akaró tehetségek elvándorlása. A magánérdekeket szolgáló tőkefelhalmozás, néhány kivételezetthez áramoltatása, az állam szociális küldetésének tagadása, amelyet lelkesen támogat a kiválasztottak szűk rétege.

Elillanó ígéretek

Az a társadalmi-gazdasági modell, amelyet a pápák szociális enciklikái is körvonalaztak, fokról-fokra veszítettek hatásukból, mert a kereszténydemokrata politikusok sem tekintik a sajátjaiknak a bennük hirdetett elveket, az egyház pedig belső bajai miatt sokat veszített vonzásából. Mindennek pusztító hatását ekként fogalmazza meg Notker Wolf: „… egy olyan politika, amely a szociális ágazatot egyértelműen leépíti, sok ember szemében az állam legitimitását ássa alá”, s ezt csak szelíd erőszakkal, törvénykezési rohamokkal, ötletelésekkel lehet biztosítani.

Általánosnak mondható, hogy a „Ne lopj!” elvét választások előtt minden párt egyik legfontosabb mozgatójának vallja, s lelkesen ígéri megvalósítását, a „pofátlan végkielégítések” megszüntetését, a csillagászati magasságokba emelt fizetések lefaragását és az adóelkerülés céljából kihelyezett pénzek ellenőrzését és megadóztatását. A nagy ígéretek lassan eltűnnek az „éji homályban”, kiderül, hogy a hatalom kedves gyermekeinek adózniuk sem kell, s a legfelsőbb körökben fel-feltűnnek fényűző életet élő szerencselovagok, akik – állítólag – baráti kölcsönökből tengetik életüket, de hogy ki a kölcsönző, miből, miért, arra nem derül fény. Nem titkosítják, egyszerűen nem erednek a nyomába. Így maradnak láthatatlanok az áron alul való, majd óriási hasznot hozó adásvételek, földbirtokok nagy tételben való vásárlása, gyermekek és unokák kistafírozása, feleségek villámgyors meggazdagítása.

1987-ben II. János Pál Sollicitudo Rei Socialis kezdetű enciklikájában bírálta a fogyasztói gondolkodást és az igazságtalan világgazdasági rendet. Mit szólna vajon a pápa az illiberálisnak mondott társadalom gazdasági-politikai berendezéséhez, melyben már díszletekre sincs szükség, az előadás nyilvános és „törvényes”, mert „fejére szól, ki szót emel”?

Németországban az evangélikus és a katolikus egyház közös nyilatkozatában a szegénység orvoslását nem csak a pénz gazdaságosabb elosztásával vélte megvalósíthatónak.

A nagy mutatvány

A cirkuszban a legizgalmasabb pillanatok előtt megszólalnak a dobok. Füstfelhő lengedez, majd hirtelen elénk szökken az elfűrészelt ember teljes testi valójában, segítői pedig szerényen a háttérbe húzódnak. Sejthető, nem az a lényeg, amit látunk. „A kezemet figyelje!” – mondta az utolérhetetlen Rodolfo, de hiába meresztettük a szemünket. A szavak eltérítettek, elfedték a mutatvány lényegét.

Az Európa Unió illetékesei is hiába figyelnek. Sejtik, hogyne sejtenék, valami nem stimmel, de ennél tovább nem jutnak, olyan ügyesen építik föl a rendszert. Legföljebb olyankor támadhat némi gyanú a szemlélőben, amikor az illetékes államtitkár olyasmit mond, hogy a támogatásokat ezentúl spártai szigorral osztják el, és így ellenőrzik felhasználásukat. Miért, eddig hogy volt? – kérdi tétován a szemlélő, és olyan érzése támad, hogy a támogatót és őt magát is átejtették, és bizony lecsippentettek abból a pénzből.

Vélhető, hogy a függöny mögött, a füstgomoly leple alatt történik valami, ott mozgatják a szálakat, de a figyelem mindig a függöny elé lépő kikiáltóra összpontosul. Nagyokat lehet nevetni az ostobaságain, az sem baj, ha életmódja miatt szatirikus elemekkel átszőtt szatíra hőse lesz, nem zavartatja magát, teljesíti küldetését, mondja-mondja a marhaságait.

A darab főhőse, az irányító, akinek kezében minden szál összpontosul, nem szívesen lép a közönség elé. Hátha nem csak hívei és csodálói ülnek a széksorokban, véletlenül betévedtek olyanok is, akik feldúlják a békés, ráhagyatkozó, dübörgő tapssal kísért mondatokat. Rendszerint hermetikusan elzárt térben tartja kinyilatkoztatásait, s gondosan megválogatják, kinek jár a kérdezés kegyelme, nehogy valami kínos ügyről essék szó. Ő mégsem engedheti meg magának, hogy elnyargaljon az ilyen kínosnak ígérkező faggatózás elől, ahogy alantasai szoktak. Nincs szüksége gyújtó szónoklatokra, nagyobb a sikere, ha földbe tiporja világnézeti ellenfeleit, akik természetesen idegenszívűek, nem tartoznak a nemzet testébe, külföldi ellenségei támogatják őket súlyos pénzekkel.

Az emberek egy része beletörődik a megváltoztathatatlannak látszó, növekvő szegénységbe a Hetedik parancs folytonos megszegésébe és kijátszásába. Nekik üzeni Notker Wolf: „A »Ne lopj!« parancs a beletörődés ellen is szól: ne gondoljuk, hogy az erőszakon kívül semmi sem segít az igazságtalanság felszámolásában. Annak parancsolata is, hogy ne fogadjuk el azt a reményvesztett véleményt, hogy a gazdasági folyamatokat egyáltalán nem lehet befolyásolni, és a szegényeknek szegényeknek kell maradniuk. És elsősorban az egyházak, mindenekelőtt a világméretű szervezettel rendelkező katolikus egyház állíthat fel egy globális etikát a globálisan működő gazdaság mellé.”

Ha jól figyelünk, közöttünk jár a szegények reménysége, Ferenc pápa, s hiába fogják be fülüket az állítólag keresztények is, előbb-utóbb meg kell hallaniuk az evangéliumok szelleméből fakadó intelmeit.

Szerő: Rónay László / nepszava.hu