„A változtatáshoz, a jobbításhoz nem az elpusztulttól, azok újra és újra elsorolásától kell elindulni, hanem a még megmaradt, megszerzett, megedzett – egyedileg nagyon különböző – emberi értékektől. És ilyeneket a szegények is birtokolnak! Ezért nem hiszek az általános, mindenkire érvényes, kincstári ihletésű szociális intézkedések hatékonyságában, sokkal inkább az egyedi emberismereten alapuló szolidaritás erejében.”
(Levendel László)[1]

Az esszé a Liget Műhely | Szellemi Üzem gondozásában jelent meg

Azok lesznek emlékezésre méltó politikusok, akik vállalják az egész társadalom képviseletét. Akiket nem pártpolitikai érdekek vezetnek. Erre a szerepre kevés esélyük van és lesz azoknak, akik több évtizeden át „felülpozícionálták” magukat. A társadalmi csoportok mozgása, felemelkedése, illetve lesüllyedése egyre gyorsul. A bal és a jobb oldal közötti választóvonalat pedig valószínűleg még jó ideig nem a globális jövő érdeke, hanem a személyes attitűd, a családi identitás vagy a múlt vállalása határozza meg. Mindezt súlyosbítja az élesedő kenyérharc és a beilleszkedési kényszer, amivel a globális emberi, nemzetközi közösséghez próbálnak idomulni. Miután a demokratikus verseny szabályai ma már nem érvényesülhetnek, az alul lévők képviselői erkölcsileg feljogosítva érezhetik magukat, hogy átvegyék a felül lévők harcmodorát: a csel, a fortély, a hazugság és a megfélemlítés alkalmazásával. Meggyőződésünk, hogy ennek elkerülése nemcsak egy párt, hanem az egész társadalom érdeke.

Úgy tűnik, a kulturális, etnikai és politikai sokszínűség fokozatosan elvész. A mai rezsim elitje nemigazán ismeri munkás és tőkés, nép és nemzet, falu és város, szegény és gazdag, határon belüli és túli, bal és jobb fogalmát, számukra csak magyar van: nagy magyar, mélymagyar, álmagyar, igaz magyar.

Sokan gondolják, hogy roma közösségeinkkel van probléma – ez nem igaz. A szegénység nem etnikai, hanem mély szociális gond. Az egész magyarországi társadalom politikai és morális állapotát jelzi: a jogrend hiányosságát, a jövő bizonytalanságát, sőt kilátástalanságát is érinti. Szembe kell nézni azzal, hogy az országot átható mélyszegénység, a vidék egyes részeinek kilátástalan helyzete olyan, mint a rák az emberi szervezetben: most még településenként élik meg ugyanazt, de már látható az áttét. A harminc éve tartó cinikus, a szegényeket mellőző politika közvetlen veszélyt jelent a ma még többségi társadalom számára, egészségileg, biztonságilag és gazdaságilag.

Év elején a gyöngyöspatai romák pernyerésével kapcsolatos kijelentések hatalmas vihart kavartak az ellenzék köreiben. Az ország írástudói a legkülönbözőbb irányokból és irányzatokból tiltakoztak – és mára kevesen emlékeznek a történtekre. Ennyit ér itthon a jogállam, a kiállás? Ezt hozza a jogrend és a humánus közgondolkodás hiánya. A lapoknak mindenesetre új témák, a képernyőre új arcok kellettek. A Facebook hírözöne minden valós értékelést devalvál. Nem vagyunk a patai romák képviselői, hiszen semmit sem tettünk értük, de szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogyan jelenik meg és miként „oldódik” egy társadalmi probléma Magyarországon a 21. században.

Új verbális terek

Azt is látni kell, hogy ez a történet szintváltozás a magyarországi roma politikában. Eddig is voltak ugyan gondolati regulák, elfojtások, jogos és jogtalan indulatok, amelyek a magyar közbeszédben többnyire mégis tompítottan hangzottak el. A miniszterelnök megszólalása után ezek a regulák és gátak elvesztek. Viszont egyértelművé vált, hogy a kormányfő a kérdéskörrel valamilyen szempont vagy szempontok szerint akar foglalkozni, új nyilvánosságot vagy új verbális tereket teremt, ahol nagyon nehezen értelmezhetőek a morális szabályok. Aki nem dugja homokba a fejét, látja, hogy amiről a miniszterelnök beszélt és ahogyan beszélt, nagy valószínűséggel megegyezik a szavazók többségének véleményével és ítéleteivel. A roma kérdés ráégett a magyar társadalomra és benne a politikára, a politikai rendszerre. Az elmúlt harminc évben, amit el lehetett rontani ebben a kérdésben, azt el is rontották. Viszont vitathatatlan tény marad, hogy a romák a „nemzetalkotó” közösség szerves részei.

A magyar politikai elitnek és az értelmiség jelentős hányadának történelmi hibái, ha nem bűnei vannak a mostani helyzet kialakulásában. Középpontba kerültek a romák, holott a nem romák is tömegesen szenvedik a hasonló gazdasági és morális helyzetet. A motiválatlanság és a kilátástalanság tömegesen taszította a mélyszegénységben élőket a bűn végtelenül széles és korlátlan birodalmába. Vannak vidékek, ahol a nők munkába állása egyenlő a prostitúcióval. A drog, a prostitúció, a fekete cigi, a falopáson keresztül a fémlopásig, éhes szájakat és a biztonságban élő többségnek talán kicsinyesnek tűnő vágyakat elégít ki.

[2]

De bizonyosak vagyunk abban, hogy a Questor bukása önmagában nagyobb gazdasági kárt okozott, mint a szegények által elkövetett gazdasági bűncselekmények értéke az elmúlt egy-két évtizedben. Lényeges különbség az érintettség mértéke is. A szegénységi bűnözés érezhetően jelen van a vidék Magyarországán és az egyes városok szegényebb részein. A szegény versenytársa a másik szegény, és ezen belül erős a romák és nem romák szembenállása. Ezeket az embereket és környezetüket nem érinti a Questor, csak a zöldség hiánya a kertből vagy a tyúk hiánya a baromfiudvarból.

Humántőke alapú megközelítés

A globális gazdasági, termelési, pénzügyi válság, a pauperizálódás, a populációk egészségi állapotának totális romlása, az öngyilkosságok magas száma, mind-mind tünete annak a válságszindrómának, ami a mai gazdasági rendszerben megjelenő fenntarthatósági-növekedési kényszer és ennek a társadalmi, természeti környezetre gyakorolt pusztító hatása között erősödő ellentétből következik. Napjainkban legválságosabb periódusát éli az egészségügy. A probléma túlmutat az egészségügyi intézmények anomáliáin, illetve átfogó, rendszer-specifikus gazdasági, politikai okokra vezethető vissza, a költségvetések maradvány tételén kezelték az ágazatot, a humántőke alapú megközelítés a döntéshozókat meg sem érintette. Mivel a humántőke alapú gondolkodás kimaradt, és csak a költségvetési szemlélet határozta meg a folyamatokat, felvethető az erkölcsi cinizmus az államhatalom és a társadalom részéről is, túl a gazdasági veszteségeken. A rákos daganatok számszerű megjelenéséhez képest túl magas a halálozási ráta. Magyarország drámaian visszaesett az EU tagországok egészségi állapot rangsorában. Az alapvető dolgok (pl. védőoltások) még működnek, de az egyenlőség és méltányosság terén egyre drámaibb hiány mutatkozik.

A megfelelő minőségű életnek már rövid távon is feltétele lesz a mélyszegénységre adott válaszok milyensége, hatékonysága – végül is a szegények számának csökkentése.

[3]

A szegények számának csökkentése helyett embertelen, felelőtlen a szegénység csökkentéséről beszélni, mert ezzel leplezik a cselekvés, az empátia hiányát. Azt mutatják, mintha tennének ennek érdekében valamit. A szegények megszámolhatóak, nevük és személyiségük van, léteznek, tehát élnek, a szemükbe lehet nézni és kellene is. A szegény ember hús-vér ember, éppúgy, mint a nem szegény. A szegénység viszont társadalmi, politikai jellemzést, társadalmi viszonyokat jelent, szociális anomáliákat takar.

A „szegénység” személytelen, a szegény ember valóságos, (még) élő személy. Egyre többen vannak. Az alsó szintű szociálparaziták vagy uzsorások, vagy a boltot helyettesítő „kereskedők” egyre gazdagabbak és egyre kevesebben lesznek, mert nő ugyan a szegények száma, de csökken a szabad jövedelem. A szegények tagolódnak: a hatalom által kirekesztettekre, megtűrtekre, valamint a hatalom és a gazdaság számára láthatatlanokra.

Egy ország humántőkéjének a minőségből adódó ereje sokkal fontosabb, mint az adott évben vagy években elért GDP növekedés nagysága. Jelenleg hazánk lakóiból lemondunk –számítási módszertől függően – a társadalom negyedéről-harmadáról, ők nem részesei a modernizációnak, amely nemcsak az „elméleti” modernizációt jelenti, hanem a szakterületen megjelenő eszközök-eljárások ismeretét is. Régen egy targoncás szakmunkást évekig képeztek, ma pár hetes tanfolyamon bizonyítványt szerezhet, s amennyiben fizikai és mentális állapota nem kompatibilis a rendszerrel, be sem emelhető, így nem lesz tevékeny és hasznos része a munkaerőpiacnak. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy ekkora tömegről csak úgy lemondjunk és feláldozzuk őket. Sem a fiatalokat, sem a hasznosítható tudással rendelkező idősebbeket.

Az iskoláztatás színvonala valószínűleg sok kérdésre választ ad, csak az alapokra nem: milyen eszközrendszerrel juttatjuk el a roma tanulókat az iskoláig. Ott milyen eszközrendszerrel „védjük” meg őket a család összetartó-visszahúzó szeretetétől. Lényeges kérdés az is, hogy a már iskolázott romák hogyan kerülnek újra kapcsolatba, és hogyan befolyásolják a roma társadalmat.

Új szavazók

Manuel Castells Az identitás hatalma című könyvében részletesen leírja, milyen volt a 90-es években az USA-ban élő afroamerikaiak társadalmi helyzete. Az akkori információs gazdaság növekedése előtérbe helyezte az oktatást és csökkentette a stabilan fennmaradó manuális munkakörök elérhetőségét, hátrányos helyzetbe hozva a feketéket már a munkapiacra lépéskor.[4] Erre a helyzetre új fekete politikai vezetést hoztak létre, amelynek lényege, hogy az elit számára új szavazókat gyűjtsön a szegények köréből, tudva, hogy ennek feltétele a számukra biztosított szociális programok hozzáférhetősége és minősége. Az új fekete politikai vezetés közvetíteni tudott az üzleti világ és a gettókba zárt, kiszámíthatatlan viselkedésű szegények között.[5]

Magyarországon jelenleg a gettósodás zömében még nem a városokban zajlik, hanem jól körülhatárolható, vidéki térségekben. Ezt mutatják az ábrák. A gettót persze tágabb fogalomként értelmezzük, de ha a tömegeket nem tudjuk a jelenlegi helyükön „tartani” – főként a fiatalokat –, tömeges lesz az országból a kivándorlás és az elvándorlás a városokba. Ez lesz a „rák” áttétele, mert ezek az emberek nemcsak fizikálisan, hanem a szubkultúrájukkal együtt léteznek. Ezért alakulhat ki a szó klasszikus értelmében vett gettó.

Változások teremthetők egy város életminőségében. Példa erre Miskolc. Az éhezés mennyiségi és minőségi megszüntetése mindenekelőtt a szegények számarányának csökkentését jelenti. Márpedig az éhséget meg kell, meg is lehet szüntetni. Az állam és a jómódúak szerepvállalása ebben megkerülhetetlen. A szegénység mai szintjén nem elegendő, ha valaki a már nem használt holmiját eljuttatja szegényekhez. Az ilyen típusú adományok sokszor megalázóak, néha még visszataszítóak is, vagy a minőségük, vagy a nem adekvát elosztás módja miatt. Aki éhes, nem gondol másra, csak a táplálék megszerzésére. A törvény, a jog, a szokás vagy bármi más a gondolatain kívül reked. Ezen a szinten csak ösztön van.

„A szegénység kezelése olyan átfogó, komplex feladat, amire csak az állam vállalkozhat – mondta Bass László egy interjúban[6]. – A civil erőfeszítések fontosak, de az adományok, ingyen konyhák csak részlegesen és időlegesen szolgálják a rászorultakat.” És beszélt a 2015-ös Nemzeti Minimum civil kezdeményezéséről, amikor a gyermekéhezés felszámolásához számos ellenzéki és kormánypárti képviselőt sikerült megnyerni, segítségükkel még egy alapot is elkülönítettek a költségvetésben, hogy pénzügyi okból ne éhezhessen gyerek Magyarországon. A népjóléti bizottság ülésén azonban a kormánypártiak elkaszálták a kezdeményezést, arra hivatkozva, hogy erre van már kormányzati program. Ismétlődő kormányzati trükk megakadályozni egy újfajta átfogó szociális törvény beiktatását azzal az érveléssel, hogy „de hiszen ilyen már van”.

Az elemzés során látni kell, hogy a szocializmus nem ment el nyomtalanul. A magyar társadalom nincs olyan állapotban, hogy elfogadja a rendszert, amiben egy csoport megkap (elvesz, kisajátít) mindent, a másik meg nem részesül a közös javakból. Sőt, a megszerzők felmentik magukat erkölcsileg, és a közösségnek nyújtott mindenfajta ellentételezés nélkül működnek. Ez a kapitalista gyakorlat a rendszer kitermelte ellentmondások következménye, és sehogy sem kapcsolódik a szocialista rendszerben tanult igényekhez. Magas társadalmi presztízst kellene adni annak, hogy valaki a közösséget, annak felzárkózását támogatja – nem a TAO szisztémája alapján.

A balliberálisnak nevezett kormány történelmi felelőssége, hogy 2008-ban megfelezte a munkanélküliek jövedelempótló támogatását, miközben a közmunkára sem biztosítottak pénzt. Ebben az időszakban sok százezer család életkörülményei közeledtek a szegénységi szinthez. A Gyurcsány- és Bajnai-kormány érzéketlen szegénységpolitikája ágyazott meg a Fidesz 2/3-nak. Lényegében minden döntésükkel az ellehetetlenült családok gyerekeinek helyzetén rontottak. Az értelmiség, a középosztály, a jómódúak többsége pedig párás szemmel, cinkosan támogatta, mi több, éljenezte ezt.

Roncstársadalom

A Covid-19 megjelenése és kezelése megmutatja a valóságot, a hatalom magának mindent megengedő gyakorlatának erejét és a társadalom kiszolgáltatottságát – és emögött a nemzet, a nép, a magyarországi közösségek immunrendszerének sérültségét. A vezetők csak hatalomban és pénzben képesek gondolkodni, az ellenzék pedig többnyire szapul vagy hatalomra tör. Értelmiségiek, felelős közgazdászok, társadalomtudósok hangot adnak kételyeiknek, leírják és elmagyarázzák az éppen kibontakozó valóságot, a magyar középosztály 21. századi kifosztását, a szegények és elesettek még szegényebbé tételének folyamatát, de keservesen tapasztalják, hogy a roncstársadalom nem várhatja a megváltását olyan államtól, olyan politikusoktól, akik közreműködtek létrehozásában.

Mégis, hogyan indulhat el a magyar társadalom a jövő felé? Az egyik tény, amit ismerni és kezelni kell, a szegregáció. Vannak olyan borsodi, baranyai, somogyi térségek, ahol azért nincs és nem is lehet szegregáció, mert csak romák élnek ott, az ilyen helyeken – tisztelet a kivételnek – erős a tudatlanság, a műveletlenség. Máshol olyan alacsony a romák száma, hogy „felszívódnak” az oktatásban, aminek az is oka, hogy ezeken a területeken nem történt meg a roma népességszám „robbanása”, s ahol több száz éves az együttélés, kis túlzással, mindenki mindenkit ismer.

A szegregáció tömör fal, amely lehetetlenné teszi az oktatáspolitikával vagy szegénységpolitikával foglalkozó csoportok közötti párbeszédet. Biztosan nem újabb falakat kellene emelni, hanem hidakat és kapukat, amelyek az ellehetetlenült helyzetbe került emberekhez vezetnek. Egy társadalom kulturáltságát vagy érzelmi fejlettségét jól mutatja a kiemelten fontos problémák kezelésének minősége.

Az ország népességét gazdaságilag is leginkább a humántőke jellemzi (aminek a beruházási összköltsége, ráfordításai 2010-es árakon számolva több mint 154 ezer milliárd forint; ez az éves nemzeti össztermékünknek több mint az ötszöröse), amit újratermelni, tanítani, ápolni és gondozni kell, biológiai, mentális és sok más szempontból óvni. Megint csak gazdaságilag: a munkanélküli, a beteg és a korán életét vesztő „elherdált” vagyon. Mindenkinek sokba kerül, nem működő tőke. És akkor nem volt szó emberségről, tragédiáról, fájdalomról. A közömbösség már-már az emberiség elleni passzív bűncselekmény.

A közösség hasznos tagjaként

A nehéz sorsú tizenöt év alatti korosztályt kiemelten kellene kezelni, hogy a megélt nélkülözések miatti következmények, a csontozatuk, izomzatuk, keringési rendszerük, tüdőkapacitásuk, sok esetben a mentális állapotuk javítható legyen (a népegészségügy tartományába tartozó eszközökkel), és teljes értékű résztvevői legyenek a munkaerőpiacnak. Hogy az emberi méltóságnak és természeti jogaiknak megfelelően éljenek. Ennek egyik fontos részeleme lehet a napjainkban ugyan leépülő, de még létező közmunka program, amely megteremtheti a szervezeti keretet, ahol szakképzettség is szerezhető. A szakképesítést adó oktatás ugyanúgy része lehet a közmunkának, mint bármilyen más „közmunka”. A részvétel a közösségi, társadalmi munkamegosztásban a személyiség integritásának, a szellemi és fizikai állapot megőrzésének, illetve ezek romlásának, a morbiditás és mortalitás megelőzéséhez tartozó természetes feltételei. Vagyis tudomásul kell vennie a többségnek, az államhatalom képviselőinek, hogy aki fizikailag erőtlenebb, nem tud napi nyolc órát dolgozni. Dolgozzon hát annyit, amennyit tud. Nem az a fontos, hogy konkrétan milyen munkát és mennyi ideig végez, amikor részt vesz a közösség fenntartását biztosító tevékenységekben, hanem hogy felkeljen és időre odaérjen valahova, megfelelő állapotban. A közösség hasznos tagjaként, saját munkája fontosságának tudatával. Munkaruhát, egészségügyi vizsgálatot kell biztosítani annak, aki dolgozik, munkaidőtől függetlenül. Akár egyetlen munkavállaló után is jogosultság járjon az egész családnak az egészségügyi ellátásra. Differenciálni kell a teljesítmény értékelését a bérben, ami az eltöltött órától és az elvárt és teljesített teljesítménytől függ. Amennyiben a humántőke oldaláról közelítünk, nem csinálunk mást, mint megteremtjük egy későbbi megtérülés általános gazdasági alapjait.

„A mai globálisan versenyző társadalmakat tudás- és teljesítményorientált társadalmakként definiáljuk. A ’munkaalapú’ társadalom a szovjet szocializmusból itt maradt fogalom, nincs köze a mai társadalmi viszonyokhoz.”[7] Ebből adódik, hogy a célok nem illeszthetők a versengő szférák egyikébe sem, mert a feladat az eltérő szegénységi szintek és nemzetiségek társadalomba integrálása, s ezzel versenyképessé, jövőorientálttá tétele.

A tudás- és teljesítményalapú társadalom tudás- és teljesítményalapú államot igényel. Az állam szerepének újragondolására jó példa a Hollóházi Porcelángyár, amelynek felszámolása vagy időszakos bezárása egyben széles földrajzi körben megszüntetné az ipari kultúrát Észak-Kelet Magyarországon. Végig kell gondolni, hogy a közvetlen profiton kívül van még sok olyan tényező, amelyeknek közvetlen haszna nincs az adott tevékenységben, de a társadalom számára jelentős hasznot hoz. Ilyenek az együttélési minták, a munkakultúra, a környezet tisztasága, a környezettudatosság, a biztonság, a tulajdon, a közlekedéskultúra, az elfogadás, az érzelmi kultúra, nyitottság, szolidaritás, empátia stb.

De mit lehet tenni, ha a személyi, viselkedési minta a „szociálparazitizmus” felé hajt? Ha a „bűnözésből” jobban lehet élni, mint a mindennapos munkából?

Minden javító, gyógyító és rehabilitáló rendszernél olcsóbb a prevenció, legyen ez gazdasági, szociális, oktatási vagy egészségügyi prevenció. A különbséget a diagram szemlélteti:

http://real.mtak.hu/33101/7/05%20Pal%C3%A1nkai%20Tibor.pdf

A mottóban is idézett Levendel László némelyik írásában sikolyként hallatszik, hogy ne hagyjuk magukra az elesetteket, a társadalmi, gazdasági szervezettségből kiesetteket, a leszakadókat. Ne képezzünk belőlük olyan nagy társadalmi csoportot, amelynek a problémáit később nem tudjuk, ők pedig már nem is akarják megoldani.

Ma kivált aktuális egy intelligens szakembereket foglalkoztató EPI (Egészségbiztonsági és Prevenciós Intézet) létrehozása, hatósági jogkörrel. Ennek fő feladata az egészségkárosító tényezők szintetizált vizsgálata alapján készített kockázatelemzés (civil és védelmi területen egyaránt) és az intézkedések hatékonyságának támogatása.

Prevenció

Az emberi tényező, az emberi tőke értékének növekedése, a tudásalapú társadalom szükséglete vetette fel, hogy mindannak előteremtése, ami a korszerű kezeléshez kell, társadalmi méretekben gazdaságilag nehezen vagy alig lehetséges. Az egyetlen szakmailag, gazdaságilag és erkölcsileg is elfogadható megoldás: a prevenció. Sajnos, erre a társadalomnak nincs fogadókészsége. Széles körű oktatásra, nevelésre lenne szükség, hogy a megelőzés szemléletét Magyarországon elfogadja a közélet, a társadalom egésze.

Ismert jelenség, hogy a szegények nem tudják kiváltani az orvos által felírt gyógyszereket. Konkrétan: egy 400 fős „leszakadt” településen havi átlagban közel 100 ezer forint a ki nem váltott gyógyszer. Igaz, ez a pénz nem hiányzik a helyi gyógyszertár bevételéből, mert nincs is gyógyszertár. Megengedhetetlen, hogy a mélyszegénységben élők először a mentőautóban jussanak gyógyszerhez vagy ellátáshoz!

Az egész országot, a teljes népességet, nemzetközi sztenderdek alapján kellene szűrni, állami finanszírozással persze, ahogy ezt Romániában is megtették. Fizetést, juttatást, nyugellátást csak az kaphasson, aki ezen a szűrővizsgálaton a meghatározott időpontig átesett. Az így nyert adatbázis alapvetően kizárná, hogy bárki vagy bármilyen szervezet csaljon. Lezárható lenne a vita a felesleges gyógyszer-felhasználásról, a vállalatokat és vállalkozásokat sújtó hamis táppénzekről stb.

A legfontosabb kérdések új megközelítéséhez tudni kell, hol van szükség megfelelő színvonalú oktatást nyújtó pedagógusra, több rendőrre vagy gyors bűnfelderítésre és még gyorsabb ítélkezésre.

„A magyarországi állampolgárnak, valljuk be, a történelem folyamán mindig ki kellett vakarnia magát a pártok és a valami iránt elkötelezett államhatalom, az államhatalmat ’kezelők’ ganéjából!”[8] Épp ennek igazsága miatt át kell gondolni az állam működését, mert például a döntési és hatalmi decentralizáció a kisebbségi és szegénységi problémákkal terhelt országrészeken felerősítheti a többség érdekérvényesítő képességét és visszahozhatja a kisebbség meg a többség „törzsiesedését” is. Ez együtt járhat az államba vetett bizalom gyengülésével, az államhatalom legitimációs tartalékainak elvesztésével és a helyi kisebbségek és kiszolgáltatottak, valamint a hatalmat mozgatók és gyakorlók tömbösödésével. Ha ez a helyzet kialakul, a létező probléma megoldása egyre távolabbra, az élesebb társadalmi konfliktus valamilyen formája pedig egyre közelebb kerül. Erre láthatunk példát a franciaországi észak-afrikai arabok gettóiban élő ifjú beur-jeinél.[9]

Az állam kiemelt feladata, hogy megteremtse a társadalmi érdekek koalícióját. A mai magyar politikai többség egyik kulcsfogalma a politikai nemzetállamiság, gazdaságilag azonban a nemzetközi trendek régóta a globalizáció felé mutatnak. A folyamatnak nem lehet ellenállni politikai, elzárkózó nacionalizmussal. A társadalomra nézve pedig végzetesen veszélyes a szűk, oligarcha csoportosulások érdekeinek érvényesítése.

A betegségek, a kommunikáció, az utazás, a pénz, a gyógyszer és egészségügyi berendezések, a zene, a film, a hírek, textil vagy csak a villanykörte, mind a globalizált világ valamely pontján érhető el, minden, amit használunk, globális, csak a hatalom gyakorlása lokális, óriási és növekvő gazdasági „hatalmi-szuverenitási” deficit mellett.

De a népesség milyen arányát tudjuk integrálni a globális rendszerbe úgy, hogy nyelvünket és a még meglévő nemzeti kultúránkat is fenntartjuk, sőt, bővítetten „újratermeljük”? Alapfeladat a társadalom integrációja a globális politikai és társadalmi kompatibilitás rendszerébe. Fennmaradásunk lehetősége és egyetlen reális esélye. A szegénység és az etnikai problémák csökkentése az egyik út és lehetőség ebben a tendenciában.

A leírtakból is következik, hogy ahol etnikai problémák vannak, azok kezelését el kell vonni a helyi hatalmi rendszerektől, mivel a mindennapi valós érintettségük nem a hosszú távú megoldások felé irányítja őket, hanem pillanatnyi, konzervatív és életképtelen, nem jövőorientált döntéseket választanak.

Ugyanakkor a szegények számának csökkentése helyi feladat, az országos erőforrások célzott felhasználásával. Ehhez képzett, elkötelezett irányítók kellenek, akik a helyi és a központilag kidolgozott programokat végrehajtják. A relatív szegényedés az egész társadalmat áthatja, hiszen a felső centilis és decilis felfoghatatlan sebességgel gazdagszik, az alsók meg nem szeretnének ezzel a sebességgel szegényedni.

Össztársadali érdek

A jövő társadalmi, politikai tervezése igényli, hogy a tapasztalatokat rendszerezzük és beépüljenek a régiónként kialakítandó programokba. A többség érdekében a kisebbség élethelyzetének javítását társadalmi program szintjére kell emelni, és ehhez viszonyítani az egyes régiók teljesítményét. A nyomor, a szegénység, az alkoholizmus, a drog, az agresszivitás, a kosz, az indokolatlanul magas, aktív korú halálozás elleni küzdelem tehát egyszerre állami és lakókörnyezeti, helyi társadalmi, települési feladat. Rövid távú, partikuláris, „zsákmányszerző” politikai igényeknek, elvárásoknak, szavazatvásárlásnak nem rendelhető alá. Olyan össztársadalmi érdek, amit az állami politika fölé kell emelni.

Az indulásban kiemelt szerep jut a civil szervezeteknek. Igazi „harctéri tapasztalat” ugyanis csak náluk van. Részesei a feladat kidolgozásának, a célok megjelölésének, de a mai restrikciós politikai korlátokkal is meg kell küzdeniük. A program társadalmi kontrollját és a helyi részfeladatok végrehajtását is végezniük kell.

Az állam működésének kulcsa a jól fizetett, teljesítményre képes, munkájában elkötelezett, döntési kompetenciájában független, hatékony államapparátus, amely a minisztériumokat, azok kapcsolt szervezeteit, pedagógusait, rendőreit, katonáit, vámosait stb. működtetik. Ebből következik, hogy kiemelt fizetés jár az egészségügyieknek, a bíróknak, ügyészeknek, rendőröknek, a pedagógusoknak. Kiemelt juttatásokban, támogatásban kell részesíteni azokat, akik hajlandók letelepedni, befektetni, oktatni, gyógyítani az ország leszakadó részeiben. A szegénység és a leszakadás lassítása, majd a felzárkóztatás fokozatos megkezdése konkrét, gyakorlatra kiterjedő programok nélkül mit sem ér. Mindez jelentős anyagi terhet ró a költségvetésre, ráadásul úgy, hogy az eredmények később és lassan mutatkoznak, miközben a többségi társadalom tűrése és támogatása szinte azonnal megszűnik. Éppen ezért az egész kérdéskört ki kell szakítani a napi politikából, és szintén az össztársadalmi érdek prioritásának szintjére emelni. A mai politikai, társadalmi folyamatok ellentétesek a jövő iránti elkötelezettséggel és közösségi szükségletekkel. Maga az eklektikus, a kormány által erőltetett államhatalmi, politikai és társadalmi rendszer a változó és meghatározó nemzetközi körülmények között aligha konszolidálható.

Az újratervezés gyakorlatilag a mindennapi élet összes szegmensét érinti. A bűn ellenszere a felderítés és gyors ítélkezés, ehhez pénz és humán erőforrás kell. Nemcsak a nyomor, a luxus világából is kompromisszum nélkül kell kiszorítani a bűnt. A bűnből szerzett pénz helyére, a forrásától és mennyiségétől függetlenül be kell hozni a közétkeztetést és a tüzelő-ellátást, és nem utolsósorban az értelmezhető és értelmes munkát, korszerű oktatási, nevelési rend kialakítását.

Az uzsorát, annak valamennyi formáját, forrását, a térségeket átszövő kíméletlen rendszerét fel kell számolni, az uzsorásokat el kell fogni, az uzsorahiteleket el kell törölni! Ez önmagában hatalmas rendészeti feladat. De elégtelen, ha nem kapcsolódik hozzá mentális családgondozás, ha nem biztosítunk olyan támaszokat, amelyek csökkentik a félelmeket a kifosztástól. A szegénygondozásnak ugyanarra a szintre kell kerülnie a társadalom tudatában, mint az idősgondozásnak. Azzal a különbséggel, hogy az időseknek méltányos életet szeretnénk teremteni, a szegényeket viszont vissza akarjuk vezetni a munka világába, csökkentve biztonsági kockázataikat: a biztonság hiánya, nemcsak az egyének, hanem az egész társadalom jogrendjére kockázatos.

Az oktatásban kínálkozik a legnagyobb kiugrási lehetőség, mert az információs, hálózati világ olyan megoldásokat kínál, amelyek egyszerre szüntethetik meg a leszakadt vagy leszakadó térségek számtalan problémáját. A szegregációt, a tanári szubjektivitást és felkészületlenséget, a fegyelmezést, az eltérő oktatási színvonalat. A megfelelő eszközök adottak, érdemes ezeket átvenni, alkalmazni.

Minőségi távoktatás

A Covid-19 előhívta az oktatási digitalizációt – persze, magyarosan, akinek van mivel, annak van kivel, a többi meg a pedagógus, a tanár lelkiismeretétől, tudásától függ. Nem feltétlenül buszokkal kell szállítani a gyerekeket, inkább a tudást kell eljuttatni a falvakba. Ma már minden lehetőség adott arra, hogy egy virtuális tanteremben igazi és érdekes tudásátadás történjen, ehhez csak az elszánás és döntés szükséges – amely láthatóan nincs meg. Kínában ötvenmillió diák tanul élő adású, virtuális tanórákon. A leszakadt és ezáltal elmaradt térségek felzárkóztatásának egyik hasznos eszköze a minőségi távoktatás. Így a legmagasabb tőkebefektetés, technológia és képzés jut el a legrosszabb körülmények között élőkhöz. Mondhatni, ez az igazi humántőke befektetés. A mai fiatalok már a Z nemzedék tagjai, a digitális távoktatás kompatibilis a felnövekvő generáció kommunikációs, csoportképző és a mindennapokat megértő és megélő világával.

Tizenhárom év telt el azóta, hogy írtunk a magyar szegénység helyzetéről.[10] Az elmúlt időszakot elemezve elmondhatjuk, hogy a helyzet jelentősen megváltozott: a szegények még szegényebbek, a romák még kiszolgáltatottabbak lettek, sőt, keserves új jelenség, amire akkor fenyegetésként sem gondoltunk, hogy a szegények jelentős számú növekedése mellett rohamléptekben kialakul a gettósodás. Akkor még bíztunk abban, hogy a magyar kormányok a tömegek jólétének, egészségi állapotának, munkahatékonyságának és képzettségének emelésében érdekeltek, és nem a magyar társadalom polarizációjában. Tévedtünk. A magyar kormányok „politikai hovatartozástól” függetlenül a nagytőke kiszolgálásában érdekeltek.

1. Levendel László: A szegénységről, in: Egy ország gyógyítása https://konyv.ligetmuhely.com/konyv/egy-orszag-gyogyitasa-e-konyv/ ↑

2. https://www.portfolio.hu/ingatlan/20150610/elkeszult-magyarorszag-nemzetisegi-terkepe-215337 ↑

3. https://www.portfolio.hu/gazdasag/20180110/itt-a-terkep-ami-megmutatja-hogy-a-varosodban-mekkora-a-vasarloero-273123 ↑

4. Manuel Castells: Az identitás hatalma, Gondolat–Infonia, 2006. 87. o. ↑

5. uo. 87.o. ↑

6. https://mandiner.hu/cikk/20180518_szegenyseg_a_merlegen_bass_laszlo_a_mandinernek ↑

7. Palánkai Tibor Gondolatok egy nagyhatású könyvhöz http://real.mtak.hu/33101/7/05%20Pal%C3%A1nkai%20Tibor.pdf ↑

8. Lakatos Gyula: civilhetes.net 2016. május ↑

9. Castells: Az identitás hatalma, 398. o. Beur az észak-afrikai arabok Franciaországban letelepedett leszármazottainak elnevezése. ↑

10. Velez Zoltán – Lakatos Gyula: A leszakadó vidék gazdasági és demográfiai trianonja, Kritika 2007/36. ↑

    kép | adobe.com

Forrás: LIGET MŰHELY | SZELLEMI ÜZEM