Az Alkotmánybíróság két hete napvilágot látott szégyenteljes döntése kiemelkedően kézzelfogható módon demonstrálja a fenti tétel igazságát. Hagytuk, hogy a kétharmados kormánytöbbség beleírja az Alaptörvénybe a hajléktalanság kriminalizálását és így a hajléktalan emberek hatósági zaklatásának a törvényesítését – az Alkotmánybíróság pedig most erre hivatkozva hagyta jóvá mindannyiunk önkényes hatósági zaklatását - írja a Kettős Mérce.

A többségi álláspontot jegyző, a jogállamiság eszméje helyett a kormányhoz hűséges alkotmánybírók szerint ugyanis az, hogy Alaptörvény szerint az önkormányzatok megtilthatják a közterületi hajléktalanságot, egyúttal általános jelleggel kibővítette a helyi önkormányzatok jogalkotási autonómiáját, így immár jogukban áll lényegében bármilyen törvényben szabályozott kötöttségtől függetlenül helyi rendeletben tiltaniuk bármit, ami szerintük sérti a „közösségi együttélés alapvető szabályait”.

Amikor az Alkotmánybíróság 2012 novemberében – egy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően haladó szellemiségű határozattal – kimondta, hogy a közterületi hajléktalanság hatósági üldözése sérti az emberi méltóságot, egyúttal megsemmisítette az önkormányzati törvénynek azt a rendelkezését is, amely felhatalmazta az önkormányzatokat, hogy helyi rendeletben tiltsanak „közösségellenes magatartásokat”.

Az önkormányzati törvény fent hivatkozott rendelkezései anélkül hatalmazták fel a helyi önkormányzatokat a „közösségellenes magatartások” tiltására és ezek büntetésére, hogy a jogalkotói hatáskörük terjedelmét és annak kereteit a törvény szabályozta volna. Az Alkotmánybíróság akkori indokolásának szavaival, a „közösségellenes magatartás”, a „kirívóan közösségellenes magatartás” olyan határozatlan jogfogalom, amely „rendkívül széles, diszkrecionális jogkört biztosít a helyi önkormányzatok számára, annak eldöntésére, hogy mely magatartásokat ítél a helyi közösség együttélési szabályait figyelembe véve tiltottnak, s bírsággal sújthatónak. A felhatalmazásnak ez a módja lehetőséget ad az önkormányzatnak arra, hogy önkényesen éljen a közhatalom gyakorlására szóló felhatalmazásával, a közösség érdekeinek valódi sérelme nélkül, állami kényszereszközökkel avatkozzon be a területén élő polgárok életébe”.

Mindez pedig sérti a jogállamiság és a jogbiztonság elvét.

Ráadásul – ahogyan azt az Alkotmánybíróság is megállapította – az így kapott felhatalmazással való visszaélés veszélyét növelte az önkormányzatok azáltal létrejövő gazdasági érdekeltsége is, hogy a rendeletek alapján beszedett bírságok teljes mértékben az önkormányzatok bevételét képezik. Az alapvető jogok biztosa szerint „az önkormányzatok – nem egy esetben a helyi bevételek növelése érdekében – egészen abszurd és szokatlan közösségi együttélési szabályokat is alkotnak, amelyek nyomán pedig jelentős összegű bírságokat szabnak ki a szabályok ellen vétőkre.”

A kormánytöbbség azóta, 2013 márciusában az Alaptörvény – az alkotmányos demokráciát és a hatalommegosztást lényegében felszámoló – negyedik módosításával megteremtette a közterületi hajléktalanság hatósági üldözésének a lehetőségét. Miközben a fedél nélkül élő emberek hatósági zaklatása és a közterületi hajléktalanság kriminalizálása általános probléma, a magyarországi jogszabályozás immár két szempontból is igazi „hungarikum”.  Egyrészt, szemben például az Egyesült Államokkal, ahol a hajléktalanság kriminalizálását különböző, látszólag nem diszkriminatív módokon igyekeznek jogszabályba foglalni (pl. a járdára való leülés vagy lefekvés általános tilalmával), addig a szabálysértési törvény a közterületi hajléktalanság körülírásával határozza meg „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértését”. A magyarországi jogalkotókat senki nem kényszerítette rá, hogy legalább a jogállamiság látszatára adjanak.

Másrészt, nincs még egy ország a világban, ahol a hajléktalanság kriminalizálása alkotmányba foglalt alapvetés – és ezt használta fel most az Alkotmánybíróság a hajléktalan és lakásban lakó emberek szabadságát egyaránt korlátozó jogszabályok igazolására. Ismét dönteniük kellett ugyanis annak az alkotmányosságáról, hogy az önkormányzatok lényegében bármit betilthassanak és hatóságilag üldözhessenek, amit a képviselő-testület a „közösségi együttélés alapvető szabályaival” ellentétesnek ítél.

Ahogyan a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa megállapítja, mivel a szabályozás alapvonalai érdemben nem változtak (vagyis az önkormányzati törvény továbbra sem határolja körül megfelelően az önkormányzati jogalkotás tárgyát és kereteit a „közösségi együttélés szabályainak” a „betartatásával” kapcsolatban), az Alkotmánybíróságnak lényegében csak a fent ismertetett 2012 novemberi döntésének az indokolását kellett volna megismételnie, illetve azok mentén ismét megsemmisítenie az önkormányzatok jogbiztonságot sértő felhatalmazását.

Ezt támasztotta volna alá a Kúria Önkormányzati Tanácsának az indítványa is, amely szerint az önkormányzatoknak adott jogalkotási felhatalmazás a jelenlegi formájában annyira megfoghatatlan, hogy az a szabályozás önkényessége mellett egyúttal „akadályozza a Kúria normakontroll hatáskörének gyakorlását”. Nehéz megmondani ugyanis, hogy törvényes-e egy helyi rendelet, ha a törvény nem fekteti le megfelelően a helyi rendeletek törvényes kereteit. A – helyi önkormányzatok törvényességi felügyeletét ellátó – kormányhivatalok vezetőinek is az volt az álláspontja, hogy az önkormányzati törvényben szereplő felhatalmazás nem felel meg a jogállami garanciáknak, „ami – mérce híján – akadályozza egyben azt is, hogy megfelelően eleget tudjanak tenni e tárgykörben törvényességi ellenőrzési feladatuknak”.

A kormánytöbbség által egyoldalúan kinevezett szolgalelkű „alkotmánybírók” azonban mégsem a korábbi alkotmánybírósági döntést erősítették meg, mert úgymond figyelemmel voltak „a jelentősen megváltozott szabályozási környezetre", vagyis a közterületi hajléktalanság kriminalizálásának az Alaptörvényben való szerepeltetésére. „Ugyan az alkotmányos szabály csak az életvitelszerű tartózkodásra vonatkozóan tartalmaz konkrét rendelkezést, következményei ennél szélesebbek” – írják. Ezek a „szélesebb” következmények pedig az Alkotmánybíróság többségi álláspontja szerint azt jelentik, hogy az Alaptörvény „kibővítette a helyi önkormányzatok jogalkotási autonómiáját”. Ha az önkormányzatoknak jogukban áll rendeletet alkotni a hajléktalan emberek hatósági zaklatásáról, akkor egyúttal bárkit jogukban áll megfelelő törvényben lefektetett keretszabályok és jogállami garanciák nélkül is zaklatni, ha a – többnyire persze kormánypárti – helyi képviselők úgy találják, hogy sérti a „közösségi együttélés alapvető szabályait”, amelyeket persze ugyancsak ők határozhatnak meg.

Ha tehát legközelebb megbírságolnak (akár kétszázezer forintra) egy negyedik emeleti lakásban lakó várpalotai idős házaspárt azért, mert egy séta után a kutyájukkal együtt használnák a liftet, egy szárszói családot azért, mert három macskájuk van, vagy néhány 15 éves fiatalt azért, mert hintáztak a kőteleki játszótéren, vagy egy miskolci lakost azért, mert a saját erkélyén kiporolta a szőnyegét, akkor ez azért történhet majd meg, mert hagytuk, hogy Alaptörvénybe (a politikai közösségünk legalapvetőbb dokumentumába) írják, hogy hajléktalannak lenni: bűn.

És persze azért is, mert veszni hagytuk a köztársaságot – ami mellett persze már-már említésre sem méltó, hogy hagyjuk, hogy nagyrészt olyan emberek döntsenek Magyarország törvényeinek az alkotmányosságáról, akiket minden magára valamit is adó egyetemi tanár sorra buktatna már a „Bevezetés az alkotmányjogba” című kurzuson is.

kettosmerce.blog.hu