Nem tudom, hogy van-e értelme tudóshoz illőn leírni, mi a probléma a magyar felsőoktatás és az akadémiai kutatási infrastruktúra átalakításával. Sikeres Fulbright ösztöndíjasként (Stanford 2006/7, Harvard 2012), Marie Skłodowska Curie (180,000 EUR), és ERC (1,500,000 EUR) pályázatokkal a hátam mögött, a világ egyik legjobb egyetemén dolgozva van arról tapasztalatom, hogy milyen elmondhatatlanul fontos szerepet játszik egy kutató sikerességében az intézményi tudás, a tervezhető életpálya, a stabil, kiszámítható szakmai, intézményi környezet. Arról is elég sokat tanultam az elmúlt fél évtizedben, hogy hogyan lehet egy a világ élvonalába tartozó interdiszciplináris kutatóintézetet sikeresen működtetni, hogyan kell a működéshez, növekedéshez szükséges külső, jelentős részben piaci szereplőktől származó forrásokat biztosítani. De ezek egy részét elmondták már mások is előttem, másrészt nyilvánvaló, hogy mindez mindegy. A magyar tudomány jövőjéről szóló döntések nem tényekre alapulnak, és nem számít az érvek minősége sem. A döntések nem szakmai, hatékonyságbeli, vagy tudományos szempontok szerint születnek, de még csak nem is politikai víziók feszülnek egymásnak.

Ami megint, most épp az MTA kapcsán történik az egészen más, sokkal egyszerűbb és nyersebb egy szakpolitikai vitánál. 

Én azt látom, hogy köztörvényes bűnözők rombolnak mindenféle kontroll, gátlás, terv, vagy látható, értelmezhető cél nélkül. Ami itt most történik az nem átalakítás, nem reform, hanem rape, színtiszta erőszak, abból a fajtából, melynek semmi más célja nincsen mint a megerőszakolt megalázása, önbecsülésének, egzisztenciális biztonságának megsemmisítése, és az erőszaktevő nyers hatalmának véres demonstrálása.

Sokat gondolkodtam, hogyan nyilváníthatnám ki a szolidaritásomat ennek az erőszaknak az áldozataival. Attól tartok, hogy egy nyilatkozat szép és szükséges gesztus, de ahogy egy ilyen kiállás nem sokat segít egy folytatólagosan elkövetett nemi erőszak elszenvedőjének, úgy bizonyul kevésnek most is. Itt már régen nem elég az áldozat melletti szóbeli, szimbolikus kiállás, itt az erőszaktevőt kell megállítani. Csakhogy ma Magyarországon semmiféle politikai vagy törvényi kontrollja nincs a rombolásnak. Épp ellenkezőleg, ahogy a korrupció, úgy az erőszak is a rendszer lényegi részévé vált. Ugyanolyan értelmetlen gesztus tehát a miniszterelnöknek írogatni, mint a miniszternek, vagy az ügyészségen feljelentést tenni. 

Mit lehet tenni, ha nincs kihez igazságtételért folyamodni? Marad az a kevés, amit egy erőszaktevővel szemben is megtennék. Nem állok vele szóba. Minden fórumon elmondom róla, hogy erőszaktevő. Megvetem, megszégyenítem, bojkottálom, ha tehetem, szankcionálom. Mindenkit, aki a környezetében tudva tűri, vagy támogatja az erőszaktételt, ugyanígy kezelek: megnevezem, megvetem, megszégyenítem, bojkottálom, ha tehetem, szankcionálom. Gonosztevőkkel, bűnözőkkel, hasznos hülyékkel, és a haszonlesésből némákkal és cinkosokkal szóba nem állok. És segítek, ahogy tudok, annak, aki menekülne az erőszak elől, és annak aki is, aki elszánta magát arra, hogy nem tűri tovább az erőszakot.

Bodó Balázs