Értem. Hadd ne firtassam most, hogyan értelmezhető az előrelátás a legtöbb releváns statisztika szerint leszakadó, néhány szempontból pedig stagnáló ország kormánya esetében, mert nem akarom legitimálni az propagandát azzal, hogy vitatkozom vele. Aki nem akarja, ne olvassa tovább a cikket, de e cikk alapvetése bizony az, hogy ez a rendszerváltás történetének legsilányabb kormánya, az elért pürrhoszi sikereinek költségét a jövő generációi fogják megfizetni, egyébként meg semmi máshoz nem ért, mint a szellemi és anyagi nyomor visszafogottan is csak aljasnak nevezhető kihasználásához. 

Hogy a címben feltett kérdésről is essen szó, a trendek - akár a születések számát, akár a halálozások számát, akár a nettó elvándorlást, akár a munkaerőpiac minőségi romlását és szűkösségét nézzük - nem azt mutatják, hogy ebbe az országba boldog-boldogtalan be akarná fektetni az életét. Ellenkezőleg, a racionalitás amellett szól, hogy az ember minél kisebb kockázattal vészelje át e kártékony senkiháziak tobzódását. Mármost tegyük fel, hogy a 6-8 éves trend az erőforrásvesztésben a következő tíz évben stabil marad (ami szerény becslés, gondoljunk a nemzeti romlás még megfizetendő költségeire!) és 2030 körül - amikor éppen Ausztriát kéne utolérnünk (drámai, hogy valakik pironkodás nélkül ki tudnak ejteni egy ilyen mondatot a szájukon, persze miért ne, ha van az a közönség) - a mainál további félmillióval kevesebb munkavállaló áll majd rendelkezésre (és nem azért, mert ezek mind szülni fognak), akkor milyen objektív lehetőségek állnak majd rendelkezésre a munkahelyek betöltésére? (A miheztartás végett, a nem jegyzett, a Nyugaton feketén foglalkoztatott munkavállalóink száma jóval megdobná a hivatalos statisztikát.)

A lehetséges stratégiák tehát. Egy, Rogán Antal és Deutsch Tamás dolgozni fog. Máris kettővel kevesebb produktív állás miatt fájhat a fejünk. De ez még így se tűnik elég robusztus stratégiának, habár azt a pillanatot azért megnézném, amikor a magyar dolgozók túlórára vonatkozó preferenciáiról első kézből tájékozott MEP Deutsch bekerül egy öltözőbe a békéscsabai öntöde délutános műszakával -- amelynek egy része jó eséllyel már ma is ukrán. Tolmácsot fog kérni. Miként sok helyen már ma is tolmácsot kérnek a munkaterületeken. Kettő, robotizáció. Ez lesz, de előbb fog a felére zuhanni az egyáltalán robotizálható KKV-k száma, egyszerűen mert a mai tőkeellátottságuk és versenyképességük mellett nem tudnak fejleszteni, hiába kap egy kis részük hozomra EU-s forrásokat (amelyek szűkülni fognak), nem tudják értelmesen befektetni ezeket, úgy mármint, hogy képesek legyenek kitermelni legalább a költségüket. A befektetés csak versenyképesség mellett járható út -- erről azonban fogalma sincs a kormánynak, se - túl gyakran - a cégvezetőknek. Ez a problémahalmaz mind abba a rubrikába tartozik, amit az orbánista tobzódás elhalasztott költségeként jellemeztem korábban.

Három, jól képzett, tömegesen rendelkezésre álló, piaci alapon foglalkoztatott magyar munkaerő. Ja, ilyen egyre kevésbé van és ez kb. húsz évig így is marad. Nézze meg az olvasó még egyszer ez a komplex jelzős szerkezetet, vajon melyik jelző az a felsoroltak közül, amelynek realitása van a hazai Matolcsy-Varga-Parragh univerzumban?!

Bingó, marad a migráns mint olcsó munkaerő. Per miraculum, a magyar gazdaság éppen abban a trackben mozog -- olcsó bérek, közepes szakképzettség, közepes életszínvonal-igények -- amely a keleti és déli migránstömegeket fel tudja szívni, miközben a magyarok újabb része áll odébb egy házzal. Nem mellesleg ez a nemzetközi tendencia a fejlett világban akár ha a svéd orvosok Amerikába áramlását, a magyar lakatosok németországi munkavállalását, vagy az ukrán munkások magyarországi karrierjét nézzük. Drang nach Westen.

Érdekli e trendet az, hogy a kormányunk 2019-ben mit hazudozik a kereszténydemokráciáról? (Édes Istenem, Németh Szilárd és a kereszténydemokrácia! Kövér László és a kereszténydemokrácia! Usw. Belegondolt már valaki ebbe?) De tovább megyek, érdekelni fogja ezt a kormány 2025-ben, hogy mit hazudozott a kereszténydemokráciáról 2019-ben (és ante)? A migráció a (jelenleg még elhanyagolható) reális problémáknál nagyságrendekkel erősebb politikai eszköz az EU-n belüli erőviszonyok átalakítására, amelynek legközelebbi próbája természetesen az EP-választások lesznek.

Közben megnyugtatom az etnonacionalista, most kereszténydemokratának hazudott olvasót is, rokonszenvezem a nehézségeivel (hacsak nem érdekelvű etnonaci, akkor persze a rokonszenv nem vonatkozik rá), Magyarországon nagyjából száz éve, de talán még korábban, befellegzett a civilizatorikus igényeknek, a demokrácia, szocializmus és a nacionalizmus ellenben olyan nyelv, amelyen az artikulálatlan szó is anyanyelvi közegben érzi magát. A tisztelt etnonacionalista olvasó miért állna ellent ennek a kísértésnek? Könnyebb, mint angolul megtanulni. Nem beszélve a latinról. Meg a programozásról.

Nem, nem szeretném a migrációt, de a migrációt ez a legkevésbé sem érdekli. Nem vonz a multikulti, de a multikultit se érdekli ez. És a migráció érdeke találkozni fog az országéval, ami egy röpke, odavetett miniszterelnöki fordulattal válik majd nyilvánvalóvá az MTV nézőinek ("mi sosem tagadtuk, hogy eljön az idő, amikor ki kell nyitnunk az ajtókat az arra érdemesek előtt", something like that), akik ezért alkalmasint feltételes reflexként a miniszterelnöki bölcsesség magasztalásába fognak. Az elkerülhetetlen majdani hatását éppen a kormány erősíti azzal, hogy most gyengíti a magyar társadalmat. Én ellenben azt mondom, addig kellene felkészülni a migrációra -- nem mellesleg azért, hogy el lehessen kerülni a dezintegratív erejű multikultit --, felkészülni (hogy is mondják?) úgy társadalomstratégiailag, mint a nyilvános WC-k számában, ameddig még van idő. Nem megkésve bámulni, hogy a NER-t heveny utazási iroda-alapítási láz veszi birtokba afrikai relációban, a mai ellenzék pedig kivonul a Duna-partra és szimbolikusan megszáll egy szárnyashajót. Vagy lehegeszt egy csatornafedelet. Vagy mindegy.

Felkészülni most. Nem verni a palávert. Nem rombolni az ország forrásait. Nem gyilkolni a népét. Tudom, lehetetlen. De ennyi időt mégis megért nekem.

Szerző: Béndek Péter/ hafr.blog.hu