Tisztelt miniszterelnök úr, öreg lettem, betöltöttem a 65. életévemet, szinte mindent használhatok ingyen, amire eddig sem volt szükségem.

Tudja, itt Füzesgyarmat környékén nem jár a Metró, sem a troli, kék buszunk sincs, csak ritkán, ha öreg buszon szállítják a munkásokat. Helyközi közlekedés az van, valami kimondhatatlan betűs cég által. Mivel vagyonom nincsen, ügyeim sincsenek, a ház amiben lakom a feleségemmel, kettőnket kiszolgál, rákölteni nem kell, mert nincs értelme. Marad a televízió, meg az internet, meg a telet kivéve a zsebemben a rádió és a kis primitív mobiltelefonom, amin a négy gyerek tartja velünk a kapcsolatot, minden nap hív valamelyik.

Tudja, nem különleges család a mienk, csak szép sorban jöttek a gyerekek a szocializmusban, munkánk volt az asszonnyal, igaz neki inkább csak az éveit számolták, mert otthon volt a gyerekekkel, mire visszajött volna dolgozni, már nem találta a munkahelyét, így aztán ki sem tudták rúgni, a varrodából, egy pesti szövetkezet melléküzemágából.

Nekem egész életemben a traktor jutott, különböző formában, 62,5 évesen szálltam ki a kabinból, jó nyugdíjra számítottam, csak arra nem, hogy a rendszerváltás után nem voltam bejelentve 14 évet. Ugyan abban a traktoros rakodógépben ültem 21 évet, álmomban sem gondoltam, hogy nem vagyok bejelentve, a személyi jövedelemadóm, meg az egészségbiztosításom a megbeszéltnek megfelelően rendben volt, de a nyugdíjamat ellopták! A szocializmusból egyetlen percem sem hiányzott. Mikor reklamáltam kiderült, ha tudom okmányolni, hogy fizettek utánam, minden rendben lesz. Hát nem tudtam! Mert az igaz, hogy a fizetésemről és a cég adóbefizetéseiről minden papírom megvan, de a nyugdíjjal kapcsolatban semmit sem adtak!

Miközben ültem a traktorban, a cégnevek meg a munkafeltételek csak úgy változtak, abban a tempóban, ahogy a főnök sorolni tudta. Mentem munkáról munkára, a környék összes városát bejártam. Én még dolgoztam volna, de azt mondták, hogy a főnök nem jól fekszik a politikának ezért a cégét be kell zárni, kár érte, mert ez az utolsó főnök rendes ember volt, még a járulékom is kifizette.

Mind a négy gyerekünk tanult ember lett, a környéken munka nem terem, más lehetőségük nem maradt, mint elmenni külföldre! Ilyen nagy tudással a világról sosem rendelkeztem, két fiunk Dubaiban dolgozik, a harmadik Angliában, a kislányunk meg hála istennek itt a szomszédban,  Ausztriában.

Jó gyerekek, szeretnek bennünket, a nyugdíjunkat szépen kiegészítik, amelyik tud, az visz is magához. Igaz, olyan furcsa családdá alakulunk augusztusonként, amikor mindenki igyekszik hazajönni. A litván, meg az ukrán asszonyka tudnak egymással beszélgetni, azonban a Constancáról származó vejem, csak németül beszél a lányommal együtt, ami nagyon megnehezíti azt, hogy a napjaink élvezhetőek legyenek. A gyerekeink tartják még a családot egyben, amíg tudják, mert nekik van közös nyelvük, de az unokáinknak csak mutogatni tudunk olyan Sárréti módra.

Sajnos azt látom rajtuk, hogy a jövőjüket nem itt képzelik el Magyarországon, pedig jó hazafiaknak neveltük őket, csak hát, nagyobb erő az érdek!

Tudja Miniszterelnök úr, mifelénk, ha az ember a házába beépít 100 Forintot azonnal 50-t ér, ezt nem lehet elhibázni, éppen ezért házak nem épülnek, pihenni hozzánk nem települnek. Nem nyomorgunk, nem kérünk, mert nincs miért, mert a nyomor, ami itt keletkezett nem megoldható liszttel, tüzelővel, meg segéllyel, meg közmunkával.

Nekünk a bizodalmunk és ezzel együtt a lelkünk jelentős része veszett el a hittel együtt, hogy lehet itt még olyan helyzet, hogy a remény értéket teremthet, s talán egy összeerősödött családot.

Lejegyezte Büki