Miért végezték ki 2016. október 8-án a Népszabadságot? Ki hozta meg az ítéletet és ki vezényelte a kivégzőosztagot? Hogyan élte túl a Népszabadság egykori gazdáját, az MSZMP-t, és miként tudott az 1990 utáni Magyarországon az ország vezető minőségi lapjaként megmaradni? A Lapzárta című, Noran Libro által kiadott kötetet, amelynek alább olvasható előszavát Spiró György írta, december másodikán, pénteken mutatják be.

Elég korán kapcsolatba kerültem a Népszabadsággal.

Halottak napján olvastam végig az első számát Nagy Imre óvatos beszédével és Mindszenty fenyegető nyilatkozatával. A lap neve nem tetszett. Értettem persze a szándékot, a Szabad Nép is maradjon benne, de mégis különbözzék tőle valamennyire.

A napilapokat nagymamámtól és anyámtól rendeltem meg, akik a harcok alatt a városban mászkáltak, mialatt én szobafogságra voltam ítélve. A Szabad Nép egykori rendszeres olvasójaként nyugtáztam, hogy a Népszabadság a forradalom pártjára állt; nem tartott sokáig; úgy láttam, hogy a szakszervezetek Népszaváról átnevezett lapja, a Népakarat tovább bírja. Akkor még nem vettem észre a csalást.

Ha az október 23-tól december végéig vezetett naplómat anyám házkutatástól tartva nem dobja ki a Sztálin-szobor fülének egy darabjával, egy működésképtelen, pisztoly formájú öngyújtóval és az Irodalmi Újság nevezetes november másodiki számával együtt, most lenne bizonyítékom, milyen sokat ért egy tízéves gyerek a forradalomból. Egy nálam két évvel idősebb fiú, Csics Gyula naplóját tíz éve kiadták; jól látta, hogy mi folyik. ’58 őszén, néhány hónappal Nagy Imréék kivégzése után ijedt meg ennyire az anyám, amikor a Központi Bizottság ülésén Kádár véresszájú beszédet mondott, és azt hangoztatta, hogy a bebörtönzött írókat nem szabad kiengedni, sőt más írókat és újságírókat is be kellene zárni; ugyanezen az ülésen a kb-tag Kiss Dezső azt követelte, hogy apámat, „a közutálatnak örvendő egyént” rúgják ki az állásából (Csepelen volt a műszaki főosztály vezetője.) Valaki megsúghatta anyámnak; naplómat és Sztálin fülének darabját máig gyászolom.

Nem volt üdítő olvasmány a Népszabadság sokáig, de a többi új lap sem: az ’57 elején induló Élet és Irodalomban keményen uszítottak, a fél­­bulvár Magyar Ifjúság hosszú feljelentéseket közölt. A Népszabadság kulturális rovatából mégis sok minden kiderült, amit sehol máshol nem mertek megírni. Goethe mondta a Faustról elégedetten: „Sok mindent beletitkoltam.” Csodálkozott volna, hogy aktuálpolitikai tartalmat is milyen jól ki lehet olvasni a sorok közül.

A hatvanas évek elején, a kubai válság után változtak az idők; ilyenkor ki szokott derülni, hogy a szúrós, szürke egyenstílus színes tehetségeket takar. 1968 cezúra volt ugyan, de nem annyira végzetes, mint tartottunk tőle. 1972-ben felkértek, hogy írjak a lapba színikritikákat. E. Fehér Pál, a XX. kongresszus után induló szovjet írók népszerűsítője, aki ’68-ban felettébb vonalasan tudósított Csehszlovákia megszállásáról, rászolgálván a rovatvezetői állásra, rengeteget olvasott, ő adta a kezembe Bulgakov remekművét, a Kutyaszívet szlovákul (más nyelven még nem volt elérhető). A rovatban dolgozott az egyik legtehetségesebb műkritikus, Rózsa Gyula. Oszlopos tag volt főiskolás korától kezdve Molnár Gál Péter, a legnagyobb magyar kritikus, akitől meg lehetett tanulni, mit nézzen az ember a színpadon.

A portáról felszóltak, majd kiadták a napi belépőt, akárcsak a Rádióban. A páternoszternél őrök álltak. MGP mesélte, hogy ’56 októberében az egyik fülkébe belevágtak egy széket, aztán hónapokig ott hagyták mementónak. Nem kerülhettem el, hogy más rovatok munkatársainak is bemutassanak. Egyikük nevének hallatán megdermedtem: életveszélyesen megrágalmazta apámat a Magyar Ifjúságban ’57 áprilisában. (A Tavaszi Tárlatban a cikkéből szó szerint idézek.) Még sokáig írta a förmedvényeit, hosszú, békés öregkor adatott neki.

Néhány hónapig nem szóltak bele, mit írok; vidéki előadásokra küldtek, így csíptem el a kaposvári, szolnoki, kecskeméti színház felívelését. A levonatokat a házban lévő nyomdában ellenőrizhettem; érdekes volt látni a szedő munkáját. Pándi Pál állást ajánlott a Kritikában, és amikor nem fogadtam el, mondván, hogy inkább drámákat írok, dühösen jelentette ki: „Magából sose lesz író, maga kritikusnak való.”

Épp beleestem volna a sajtóban esedékes nagy fiatalításba. Április másodikán egy szovjet darabról szóló, szerintük nem eléggé lelkes írásom végét átírták, anélkül hogy szóltak volna. Külön rosszulesett, hogy egy szellemtelen mondat alá szedték a nevemet: „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!” Szóvá tettem, erre rám förmedtek: „Mit képzelsz, mit kell írni április negyedike előtt?” Nem a kirúgásom, hanem a módja volt érdekes. E. Fehér berendelt, ott volt a szobában a rovat majdnem valamennyi tagja, amikor beléptem. Épp valami érdektelen tárgyról szövegeltek, álltam és vártam, hogy hozzám forduljanak, de E. Fehér hirtelen felugrott, mint akinek eszébe jutott, hogy dolga van, szótlanul ki­­sie­­tett, utána Molnár Gál távozott némán, majd egyenként a többiek is, és én ott maradtam egyedül. Vártam egy percet, aztán kimentem, jól nevelten elköszöntem a kedves titkárnőtől, és a belépőmet leadtam a portán.

Nagy kő esett le a szívemről, és úgy gondoltam, hogy a Blaha Lujza téri fehér épületbe soha többé nem teszem be a lábam. Pár héttel korábban a Rádióban a dramaturgok szobájában egy középkorú úr a nevemet hallva bemutatkozott, Bárdos Pál, nemrég szúrtam le egy Szegeden bemutatott drámáját. Elmesélte, hogy a kritikám megjelenése után a Vígszínház, amely már tervbe vette a darab bemutatását, elállt a szerződéstől. Azzal mentegetőztem, hogy én csak a véleményemet írtam meg; nem volt kedvező, de ennyit talán szabad. Bárdos azt mondta: szabad, de nem a pártlapban, mert így őt személy szerint nyírtam ki, és soha, sehol nem fogják játszani. Mindegy, ki a cikk szerzője, mondta, mert ami a lapban megjelenik, az a Párt véleménye, és nem a kritikusé.

Nem tudtam még akkor, hogy ugyan­­ez a helyzet a The New York Times­­­ban megjelent kritikákkal is.
Egy kezemen össze tudom számolni, hány szerzőt vágtam le azóta, és őket sem hatalmi helyzetből. Bárdos Pál segített, hogy kialakítsam a stratégiámat: arról írtam, amit dicsérhettem és ami nélkülem elkerülte volna a befogadók figyelmét.

Lassanként az én nemzedékem képzett ifjai szivárogtak be a Népszabadságba is. Zalai Istvánnal együtt jártam az újságíró-főiskolára, szürke eminenciásként, antidogmatikus Rényi Péterként a reformok irányába tolta a lapot. Tamás Ervint a privát életből ismertem és becsültem. Miklós Gábor egyetemi csoporttársam volt, egy sor szláv nyelv és kultúra alapos ismerője. A nálam valamivel fiatalabb Vörös T. Károly egyetemistaként Lukács esztétikáját tanulmányozta szorgosan, főszerkesztővé választották később. Varga Lajos Márton a legjobb írókat kérte fel együttműködésre. Nagyon jók lettek a mellékletek, csak a külpolitika volt erősebb a Magyar Nemzetben. A nyolcvanas években érdemes volt Népszabadságot olvasni, mert akárcsak a Rádióban Hárs István alelnöksége és elnöksége alatt, egy-egy szerző mélyebben ábrázolta a magyar valóságot, mintsem a belső terjesztésű „piros csíkosokból” vagy a külföldi adókból megtudhattuk.

A hetvenes évek elején a Rádió ügyeletes szerkesztőjeként néha én kivonatoltam a Szabad Európa előző napi magyar vonatkozású műsorainak telexen érkező leiratát. Ezt a hét-nyolc oldalas kivonatot kapta meg Kádár, Aczél György, Óvári meg a Politikai Bizottság néhány más tagja a reggelijéhez. Nem volt idejük, hogy a Kossuth Rádiót hallgassák, vagy átfussák a Népszabadságot; jobban hittek a Szabad Európa tájékozatlan szerkesztőinek, akik a messzi Münchenben a nagy hírügynökségek sovány híreit ollózták össze, mint a saját sajtójuk legjobb újságíróinak, akik megpróbálták tudatni, mi folyik az országban. A fontos információk a számtalan szűrő ­miatt a modern korban nemigen jutnak el a döntéshozókig, ezért is olyan a világ, amilyen. Mi akkoriban még azt hittük, hogy csak a szocializmus ennyire tökéletlen. Úgy látom, a csúcson mindenütt légüres térben élnek a vezetők, és az tudja csak több évig kihúzni, aki a gyerekkorából hozott társadalmi intuícióval rendelkezik.

Évek múlva mégis betettem a lábamat a Blaha Lujza téri épületbe: időnként felkértek, hogy írjak Kelet-Európáról. Nem írták át többé a szövegemet.

A rendszerváltás után vált a lap érdekessé. Tartalmas lett, amint ellenzékbe került, és ellaposodott, valahányszor a szocialisták kerültek hatalomra. Tévékritikákat írtam kéthetente, amíg az olvasók is azt nézték, amit én, vagyis ellenőrizhették, hogy nem a levegőbe beszélek. Amint sok csatorna lett, a konszenzus megszűnt, és abbahagytam. A magyar rasszizmusról szóló hosszú cikkem a taxisblokád első és második napján jelent meg, nem érkezett rá válasz; nem csodálom, hogy akkor nem olvasták; később kötetben is megjelent, úgy sem lett visszhangja, aligha csak azért, mert túl hosszú. Annál szebb, hogy a Népszabadság vállalta.

1995-ben a karácsonyi mellékletben arról értekeztem, hogy a teljes magyar kultúrát sürgősen digitalizálni kellene. Gúnyos hozzászólás érkezett: elkéstem; amit akarok, már megtörtént. Elcsodálkoztam, vajon mire is gondolnak. Azóta sem dolgozták fel a teljes magyar kultúrát, holott nem túl nagy feladat, néhány európai nemzet már rég elvégezte; minálunk a digitalizálásra szánt milliárdokat elpocsékolták.

A Népszabadság és néhány másik lap archívumát viszont példásan digitalizálták. De példaszerű az is, ami az archívummal történt: elérhetetlenné tették.

Umberto Eco és Jean-Claude Car­­riere beszélget egy fontos könyvben (Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől, Európa, 2010) arról, hogy ne bízzunk korlátlanul a digitális memóriában, mert sérülékeny. Továbbra is tartsuk meg a papíralapú memóriát, a legmegbízhatóbb rendszer évezredek óta. A szervereket bármikor bármilyen okból lekapcsolhatják, a műholdakat lelőhetik vagy lepotyognak maguktól, a centralizált memória megbízhatatlan. A könyvek előnye már a nyomtatás feltalálása előtt is az volt, hogy egy-egy művet sok példányban másoltak le, és különböző helyeken őrizték. Több esélye volt, hogy a törékeny, éghető papirusztekercsekből egy-egy példány vagy töredék fennmaradjon, mint egy-egy örökéletű márvány- vagy rézszobornak.

Gutenberg óta ez még inkább így van. Persze infrastruktúra kell, könyvtárhálózat, állami, városi és magánkönyvtárak rendszere, arról nem is beszélve, hogy olvasni tudó emberekre is szükség van hozzá; de ha mindezt a modern államok biztosítják, hiszen ettől számítanak modernnek, akkor az emberiség emlékezete továbbra is úgy működik, mint az úgynevezett gyönge hálózatok: megbízhatóan és hajlékonyan. Az internetet erre találták fel: ha kiesik is egy-két szem a katonai riadóláncból, a rendszer még működőképes marad.

A baj csak az, hogy áram kell hozzá. Ha egy ország digitálisan vezérelt energiahálózatát megfertőzik a hekkerek, az egész modern polgári és haditudomány összeomlik. A decentralizáltnak álmodott rendszer rejtve mégiscsak centralizált, tehát rigid.

A Népszabadság lekapcsolása után a Facebookon írta valaki: a Kvartett című drámámban egy munkáskáder a rendszerváltás után azért jár könyvtárba, hogy a Népszabadság régi számai­­nak fontos cikkeit másolja ki kézzel. Meggyőződése, hogy a könyvtárakból az összes lapszámot el fogják távolítani, és csak az a példány marad meg, amit ő megőriz.

A darabot 1995-ben írtam. Nem a jövőt jósoltam meg, hanem bemutattam egy mulatságos figurát. Pontosan tudtam, hogy a múltat eltörlik, amint tehetik, mégsem akartam tudomást venni róla, ezért tragikomikus a figura, nem pedig tragikus. Pontosan olyan illúziókba ringattam magam az elmúlt két és fél évtizedben én is, mint a Népszabadság többi olvasója. Nem a tudásvágy vezérelt, valahányszor a lapot a kezembe vettem, hanem az önáltatás ösztöne. A saját véleményemet akartam viszontlátni nyomtatásban, mások szövegezésében én is.

A Népszabadság, amely pár nap híján betöltötte volna a hatvanadik életévét, amelynek hol a sorait, hol a sorközeit olvastuk figyelmesen; amely kitörölhetetlen a magyar sajtótörténetből, az életünkből, kitörölhetőnek bizonyult.

Kitűnő szerzői voltak a rendszerváltás után, belső és külső munkatársak, fiatalok és idősebbek, néha egyetlen családból, mint a művelődéssel foglalkozó Bonifert Mária, talán legkövetkezetesebben nyugatos közgazdánk, Inotai András, és lányuk, a kiváló külpolitikai elemző Inotai Edit. Remek szerzők váltották egymást a Kentaur-sorozatban: Gombár Csaba, Lengyel László, Szilágyi Ákos. Állandó szerzője volt a lapnak kedvenc főnököm, Almási Miklós. Sok idős baloldali olvasót szoktatott vissza a lapra Bächer Iván a nosztalgikus, neoromantikus tárcáival. Nem hiszem, hogy lenne valamirevaló történészünk, aki ne publikált volna a Népszabadságban. Kitűnő gazdasági tanulmányokat közölt Petschnig Mária Zita, Bauer Tamás meg a világszerte olvasott, példásan pedáns Kornai János, aki még a Szabad Népben kezdte; elemzéseik a legjobb kelet-európai lapokban, a Gazeta Wyborczában vagy a Mladá Fronta Dnesben is kitűntek volna (az utóbbit szintén tönkretették, hogy ne érezzük magunkat annyira egyedül). A legjobb magyar karikaturistákat mozgósította és foglalkoztatta Rózsa Gyula, az évenként meghirdetett Brenner György-karikatúrapályázat kitalálója (megtisztelő, hogy a zsűri tagja lehettem). Komoly európai laphoz méltó hazai és külföldi tudósítói hálózatot építettek ki az évtizedek során, közülük jópáran nagy tudású, kitűnő tollú szerzők. A sportrovatot jól szerkesztette Hegyi Iván, egyszer még engem is felkért szerzőnek egy karácsonyi számba. A legrégebben Kelen Károlyt ismerem, még a gimnáziumból, irodalmat is olvas. Eötvös Pál főszerkesztőként csaknem másfél évtizedig hajózott a szirtek között, mígnem óvatlanul sziklának ütközött, de a lap élt tovább. Gyakran értettem egyet Hargitai Miklós és Pető Péter kirohanásaival, pedig őket nem is ismerem. Mindig elolvastam Papp Sándor Zsigmond és Kácsor Zsolt írásait, elvégre írók.

A példányszám csökkenése világjelenség; én is inkább az online változatot olvastam az utóbbi években, de minden reggel a nol.hu-val kezdtem. Az utolsó számot másfél órával a megszüntetése előtt töltöttem le. Azóta nem tudom, mivel kezdjem a napot.

Akikre a privatizálás során rábízták a nemzeti vagyon e jelentős részét, akik felelősek voltak érte, felelőtlenül elkótyavetyélték. Talán zokon vették, hogy a lap nem ajnározta őket, a résztulajdonosokat eléggé. A két évvel ezelőtti adásvétel már a végjáték kezdete volt, és lehetett tudni, hogy mi következik. Nem az egyetlen, nem az első, nem az utolsó herdálás a magyar történelemben, de a súlyosak közül való.

Nagy múltú lapok tömegét szüntették meg, az archívumok nyomorult helyzetbe kerültek. A könyvtáraknak alig van pénzük szerzeményezésre, számuk folyamatosan csökken. Az oktatás színvonala magától is süllyedne, de aktívan is süllyesztik, az iskolaköteles kort levitték, a közismereti tárgyaktól a gyerekek jelentős részét elzárják, nem ismerik meg kellő szinten az anyanyelvüket, kifejezőkészségük csökött marad; sem olvasó nem lesz hosszú távon, sem olvasnivaló. Nagyobb a baj, mint egy hanyag vagy indulatos kormányzásból következne: a modern Magyarország eszméje száll alá. Nagy, szovjet típusú közöny közepette kiváló eredménnyel zajlik a feudalizmus építése. Kétszáz év magyar erőfeszítései mennek pocsékba, mert az állam nem azzal foglalkozik, ami a dolga, amiért tartjuk: hogy az állampolgárai testi, lelki és szellemi épségét óvja.

Szerző: Spiró György / 168ora.hu