És nem is csak a globális gazdasági-politikai osztály meglepetését és mély csalódottságát fejezi ki ez a felkiáltás, hanem sok-sok, a közügyek iránt valamelyest érdeklődő átlagemberét is.

Tudtuk, hogy szoros lesz a szavazás eredménye, a többség mégis úgy könyvelte el, hogy az utolsó pillanatban azért „győz majd a józan ész”. Hát ritkán követ el egy ország ekkora önkib... önsorsrontást! Ráadásul annak tudatában, hogy forgatókönyvek, szcenáriók sokasága modellezte a LEAVE szavazat várható következményeit. Elvben az ország lakossága tisztában volt azzal, mi szakad a nyakába, ha leválik az Unióról.

Hogy mire taksálja a globalizált piac az Unión kívüli brit gazdaságot és a fontot, azt már a Brexit másnap reggelén szépen beárazták a tőzsdék. Pontosan úgy, ahogy az összes szakember megjósolta előre. És akkor a hosszú távú, és előre alig látható gazdasági következményekről még nem is beszéltünk.

De...

Sok szenvedés és felesleges áldozat árán a mégoly súlyosnak látszó gazdasági bajok valahogy orvosolhatóak. Mert kalkulálható, programozható tényeken és trendeken alapuló, modellezhető folyamatokról van szó. Hosszú tárgyalások, új gazdasági és kereskedelmi megállapodások, és valamiféle egyensúly majd beáll. (Kivéve persze, ha a kérdéshez az EU vezetői nyúlnak, lásd még görög válság – úgyhogy jobban meggondolva mégsem lehetünk olyan optimisták.)

Amit viszont aligha lehet kiheverni, az a jószerével történetfilozófiai jelentőségű szimbolikus veszteség, ami ezzel a LEAVE-vel bekövetkezik. A Brexittel mély sebet kapott Európa-eszme ugyanis nem reparálható oly módon, mint egy rosszul működő gazdasági alrendszer.

Az egységesülő Európa (aminek az Unió a technikai megvalósulása) a II. világháború utáni legnagyobb európai terv és vízió. Méghozzá igen, a felvilágosodás kései örökségeként, a modernitás legambíciózusabb plánuma. (Hogy mennyire fontos plánuma azt Jürgen Habermas példája mutatja, aki Adorno és Horkheimer felvilágosodás-kritikájának folytatójaként a modernitás újragondolását szorgalmazza, s éppen ekként tántoríthatatlan híve az Európai Uniónak.) Ugyanakkor az angol eszmetörténetből tudjuk, hogy a britek (v.ö. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról) nagyon is gyanakodva tekintettek a német és francia! (Kant, Descartes) eszméktől fogant, s a forradalmi jakobinus hevület szülte modernitásra, s a tervben, a teleológiában mindig is az erőszakos beavatkozást látták. A brit „társadalomformáló ész” az organikus fejlődésre, a hagyományok tiszteletére, a fontolva haladásra esküdött. Bizonyos tekintetben éppen az volt a rendkívüli, hogy Nagy-Britannia részt vett abban az egykor utópikus konstrukciónak számító projektben, amit Uniónak hívnak.

Ráadásul – köszönhetően a birodalmi öntudat romjaiban is meglévő hatóerejének – Nagy-Britannia szuverenitás-felfogása is más. Nem csodálható, hogy ennyire nem tetszett az ott élőknek, hogy egy nemzetek feletti bürokratikus szuperszervezet (amivé az EU lett) beleszól a nemzet életébe, és korlátozza a népszuverenitást. S ebből a szempontból a LEAVE-nek nagyon komoly figyelmeztetésnek kellene lennie Brüsszel számára. (Olyannyira, hogy normális esetben Claude Junckernek pontosan Cameronnal egy időben kellett volna benyújtania a lemondását.)

Ugyanis azok az érvek és kifogások, amelyek az Unió politikai szervezeteinek legitimációhiányáról, illetve az egész komplexum permanens demokráciadeficitjéről szólnak (régóta egyébként) – jogosak. Az, hogy az Európai Uniót ma mind többen azonosítják egy felhatalmazás nélküli, nemzetek feletti bürokrata állammal – az Európa-gondolat végét jelentheti. Ha valamire jó a Brexit, akkor arra, hogy rákényszerítse az Unió vezetőit a szervezet működésének újragondolására és radikális reformjára.

Persze az is igaz, hogy a korábban bölcsnek, belátónak s az iróniára fogékonynak ismert britek mennyire a demagógia és a populizmus hatása alá kerültek a kampányban. Mi minden hangzott ott el a „vegyük vissza Nagy-Britanniát” jelszava alatt! (Igaza van Orbán Viktornak, hogy a migránskérdés döntő volt a kampányban, csak nem úgy, ahogy ő magyarázza. A britek a pakisztáni vagy az indiai bevándorlóval, a birodalom egykori alattvalójával még mindig éreznek valamiféle közösséget, s a hosszú évtizedek alatt hozzá is szoktak ahhoz, hogy most nem az angolok mennek Darjeelingbe, hanem az indiaiak jönnek Londonba. A mumus, a nemkívánatos idegen éppen hogy a kelet-európai bevándorló, a román meg a magyar, aki elveszi a britek munkáját.)

Az meg már csak romlott hab az összeesett tortán, hogy nagyon úgy fest: az idősebb, iskolázatlanabb vidéki szavazók jól „elvoksolták” a fiatalok jövőjét.

Keserű ébredés köszöntött Nagy-Britanniára. A maradás hívei megdöbbentek és csalódtak – saját hazájukban is. A Brexit hívei közül sokaknak pedig most kezd derengeni, mibe is rángatták bele a hazájukat.

David Cameron meg amolyan fordított Gorbacsovként, rövidlátó hatalomféltéstől vezérelve megfaragta a maga politikai torzóját. Merthogy e pillanatban jó esély van arra, hogy úgy vonuljon be a történelembe, mint aki beverte az első hatalmas szöget az Unió koporsójába, ráadásul valószínűleg elindította Nagy-Briannia szétesését is.

Pedig biztos, hogy nem ezt akarta.

Viszont Nagy-Britannia kétségkívül szolgáltatott egy megfontolandó példát a többi uniós országnak. Ingyen. Hiszen a többieknek nem kell megfizetni a tanulópénzt, hogy lássák: melyik úton nem okos dolog elindulni.

168ora.hu