Az új elemek természetes formában nem léteznek, csak laboratóriumi körülmények között sikerült létrehozni őket. Egyikük, a Mengyelejev-táblázat 115. eleme az orosz főváros, Moszkva tiszteletére a moscovium (Mc) nevet és rövidítést kapta. Az egyik magyar liberális hírportál e tudományos bejelentéshez agresszívan előrenyomuló orosz tankok fényképét szerkesztette hozzá. A szerkesztőknek sikerült a russzofóbia azon fokáig eljutniuk, hogy az „orosz” vagy „Moszkva” szavak puszta hallatára is automatikusan katonai agresszióra, fegyveres fenyegetésre asszociálnak.

Csak remélni lehet, hogy fóbiájuk nem súlyosbodik tovább, és nem jutnak James Forrestal egykori amerikai hadügyminiszter sorsára. Ő annyira beleélte magát a hidegháborús hisztériába, hogy már látni vélte a washingtoni utcákat elözönlő orosz katonákat, és „jönnek az oroszok!” kiáltással kiugrott a tizenhatodik emeletről. (Más források szerint ezt korábban, egy tűzjelző sziréna hallatán kezdte kiabálni, amire elmegyógyintézetbe szállították.) Akik azt hirdetik, a britek az orosz titkosszolgálat aknamunkájának hatására szavaztak a brexitre, és hatvankétmillió amerikai is Putyin elnök manipulációja miatt voksolt Trumpra, azok részéről logikus, ha nemcsak Moszkva, de a moscovium szóról is az orosz agresszióra gondolnak.

Szerencsére Donald Trump józanabb ember annál, hogy az egykori hadügyminiszterhez hasonlóan beleőrüljön a hidegháborús hangulatkeltésbe. Valószínűnek látszik, hogy a külpolitikához realista módon, a sokat próbált üzletember érdekbeszámításos gyakorlatával közelít majd. Ha az Oroszországgal való viszony javítását amerikai érdeknek látja – amiben igaza is lenne –, akkor nem fog mások fóbiái miatt ragaszkodni az értelmetlen ellenségeskedéshez. Az amerikai kongresszus szép csendben amúgy is feloldotta már az egyik oroszellenes kereskedelmi szankciót, miközben az Obama-kormányzat az Európai Uniót lelkesen ezek fenntartására buzdította.

Amennyiben Trump külpolitikáját az amerikai gazdasági érdekek irányítják, akkor a globális térben fő ellenfele logikusan Kína lesz. A nyugati russzofóbia egyetlen kézzelfogható eredménye eddig Moszkva és Peking egyre aktívabban formálódó szövetsége, ami éles ellentétben áll Európa és az Egyesült Államok érdekeivel. Ha a fejek kitisztulnak, könnyű lesz belátni, hogy Oroszország sokkal hasznosabb számunkra a NATO és az EU külső partnereként, mint a Nyugat ellenségeként és a kínai gazdaság egyfajta katonai hátországaként.

Trump várható elfordulása az európai ügyektől és a brexit gondolata ma pánikkal tölti el az európai politikai elemzők egy részét. Pedig az igazság az, hogy Európa 1945 óta soha nem függött olyan kevéssé Amerikától és az angolszász befolyástól, mint napjainkban. Nyugat-Európát az angolszász hatalmak szabadították fel a nácizmustól, és védték meg később a szovjet fenyegetéssel szemben. 1990 után egyetlen szuperhatalomként továbbra is jelentős befolyást gyakorolt az Egyesült Államok Európára, beleértve a NATO bővítését.

De ha most Trump „leveszi a kezét” Európáról, és a britek valóban kilépnek az Európai Unióból, akkor egy optimista forgatókönyv szerint az EU akár nyertese is lehetne az angolszászok búcsújának. Az unió őse a német–francia megbékélésre, illetve a szociáldemokrata és kereszténydemokrata elvek kompromisszumára, a szociális piacgazdaságra épült. Az EU-ba belépve a britek belülről, az amerikaiak pedig kívülről mindent elkövettek Európa szociális jellegének gyengítéséért, a liberális, szabad versenyes kapitalizmus ránk erőltetéséért. Ők szították legjobban az oroszellenes hangulatot, ők akarták Európára kényszeríteni a hírhedt szabadkereskedelmi egyezményt, a TTIP-t is. A brexit után viszont már elvben semmi sem tiltja, hogy Európa kormányai visszatérjenek a szociális piacgazdasághoz, korlátozzák a multinacionális cégek hatalmát, normalizálják a viszonyt Oroszországgal, és megvédjék az európai munkahelyeket az ázsiai dömpinggel szemben.

Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy az európai nemzetek ismét bízni tudjanak közös művükben, az Európai Unióban. Ehhez nem ártana némi vérfrissítés az uniós bürokrácia központjában, az Európai Bizottságban. De Orbán Viktor visszatérő állításával szemben az EU-ban minden valódi döntést a kormányok vezetőit tömörítő Európai Tanács hoz meg. Az a testület, amelynek a magyar miniszterelnök is tagja. Elsősorban tehát a kormányoknak kellene megérezniük azt a kegyelmi pillanatot, amelyben akár jobbá, rokonszenvesebbé is tehetnék az európai egységet az emberek számára. A multik extraprofitjának megcsapolása, az offshore üzletelések felszámolása, a luxemburgi és hasonló adóparadicsomok betiltása, valamint a nagy szociális felzárkóztatóprogramok beindítása gyorsan megfordítaná az euroszkeptikus hangulatot. Mindez ma illúziónak tűnik, de a Marshall-segély is az volt addig, amíg valaki el nem szánta rá magát. És egy szigorú uniós adópolitika bőven kitermelné egy új, belső Marshall-terv összegét.

A magyar közvélemény keserű nevetéssel fogadta Traian Basescu román exelnök fenyegetőzését a Tiszáig tartó Romániáról. (Orbán Viktor egyébként annak idején Basescu újraválasztása mellett kampányolt, és erre utasította erdélyi híveit is.) De azért ne felejtsük el, hogy Milosevic is ilyen „poénokkal” kezdte a több százezer halottal és iszonyú szenvedéssel járó délszláv háborút. Angela Merkel sok mindenben tévedhet, de abban igaza van, hogy az Európai Unió egyetlen alternatívája az európai háború. Ha az EU (és a NATO) felbomlana, akkor a Basescu-félék őrülete hamarosan pusztító lánggá nőhet. Magyarországnak ezért is elemi érdeke az unió megmaradása. S az is, hogy az EU valóban a szegényebb tagállamok és a szegényebb rétegek felzárkóztatását, szociális és kulturális kohézióját szolgálja. Trump kegyének elnyerése és Brüsszel szidalmazása helyett a magyar kormánynak a maga eszközeivel azért kellene küzdenie, hogy a „magára hagyott” Európa valóban önmagára találjon.

Amerika és Oroszország között félúton legyünk jóban mindkét nagy szomszéddal, de elsősorban a magunk közös európai jövőjét építsük.

Szerző: Hegyi Gyula / mno.hu