A hatévesforma Máté egy szál pulóverben csapódik hozzánk a hideg november végi napon a Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi csücskében lévő Bódvalenkén. A romák lakta, festett falairól híressé vált kétszáz-egynéhány lelkes faluról néhány napja adott vészjelzést a nyilvánosságnak Pásztor Eszter, aki korábban több felzárkóztató programot is vezetett a településen, de az utóbbi éveken már visszavonult, s munkáját más alapítványok vették át. Azt írta: az önkormányzatokat sújtó megszorítások miatt elfogyott a falu pénze, nem tudják tovább foglalkoztatni a közmunkásokat, ez pedig nagyon emlékezteti egy hét évvel ezelőtti téli időszakra, amikor az egy főre jutó havi átlagjövedelem nem érte el a nyolcezer forintot, és sokan éheztek. „Ha van közmunka, akkor is mélyszegénység van, akkor is alultápláltak, de nincs kifejezett éhínség. Most ez fenyegeti őket. A helyzetet tovább rontja, hogy a bódvalenkei kisgyerekek a szomszéd faluba járnak óvodába. A falunak van egy kisbusza, az hozza-viszi őket. A múlt héten a kisbusz elromlott, nem tudják megjavíttatni, azóta a gyerekek óvodába sem járnak, és így elmulasztják az ottani étkezéseket is” – taglalta.

– Nézzen rám, így néz ki egy alultáplált asszony? – penderül elénk egy jó húsban lévő középkorú nő a Fő-téren, bár ilyen névvel illetni egy aprócska, fűvel bevetett, néhány fatáblát s egy deszkából tákolt épületet rejtő közteret meglehetősen furcsának tűnik. Ez az érzésünk csak fokozódik, amikor elolvassuk a táblát, miszerint közel 25 millió forintból újult meg ez a köztér, de a pénznek a töredékét sem fedezzük fel a látványban. – Így megy ez, mindenki jól él a romákból, csak a romák nem élnek jól, nekik valahogy sose marad a rájuk szánt pénzből – csóválja a fejét egy középkorú férfi, de aztán a kérdéseinkre már nem válaszol, eltűnik az egyik kapu mögött. A minket megszólító asszony köré közben többen is odagyűlnek, s hangos méltatlankodásukból kiderül: nem tetszik neki a korábbi mentoruk által írt levél, mert abból úgy tűnik, mintha ők Bódvalenkén nyomorognának. Az öt gyereket nevelő Kuru Attiláné később be is hív a házába, hogy igazolja, ők nem szegények.

A régi, famennyezetes, döngölt padlójú parasztházban két egybenyíló szoba van, az egyikben három, a másikban négy ágy, s egy ajtaját vesztett, valaha szebb napokat látott szekrény. A „gazdagságot” alighanem a főhelyen lévő nagy képernyős tévé jelzi, s az, hogy a tűzhelyben fahasábok ropognak, nem pedig feldarabolt autógumi. A fa nagy kincs errefelé, de a szociális juttatásként kapott adag kevés átvészelni a telet. Találkoztunk olyan asszonnyal, akinek férje épp falopásért ül börtönben, de úgy tűnt, ezt a bűnt bocsánatosnak tartják errefelé. – Vagy eszünk, vagy fűtünk, a kettő együtt nem megy törvényesen – mondogatták a helyiek.

Az evés központi helyet foglal el az itt élők életében, a mindennapjaik arról szólnak, hogyan teremtsenek elő annyi pénzt, amiből egyszer egy nap főtt étel kerül az asztalra. A minket kísérő Máté fülig érő szájjal mesélte, hogy vakaró lesz náluk ebédre, s a Kuru-gyereknél is ez volt ottjártunkkor a fő fogás: vagyis liszt, víz és só összegyúrva, majd a platnin vagy a sütőben megsütve. Ez lesz holnap is, legfeljebb kiegészül sült párizsival, sárgaborsólevessel, vagy krumplis tésztával. Húshoz errefelé ritkán jutnak, ahhoz Edelénybe vagy Miskolcra kell menniük. A borsodi megyeszékhelyre csak többszöri átszállással, vonattal és busszal jutnak el, s egy felnőttnek majdnem négyezer forintba kerül a menettérti jegy, kérdés megéri-e így a két kiló hús majdnem ugyanennyiért.

A működő falubusz a külvilágot jelenti mindenkinek. Óvoda csak a szomszédos Hidvégardón van, a huszonnégy idejáró bódvalenkei kisgyereket a kilenc férőhelyes mikrobusszal háromszori fordulóra tudják átvinni: a szülők nem engednék egyedül négy-ötéves kicsiket helyközi buszjárattal utazni, kísérőre nincs pénz, így marad az önkormányzat fenntartásában lévő közösségi kisbusz. Ezzel viszik orvoshoz is a betegeket: hiába van ugyanis a faluban egy felújított rendelő, a körzeti háziorvos további másik négy településen is rendel, ide már nem jön ki. Rusznyák Zsolt, a tavaly ősszel megválasztott roma polgármester szavai szerint számukra létkérdés a kisbusz, ha az nincs, el vannak zárva a világtól. Éppen ezért taglózta le őket a hír, hogy futóműves lett a járgány, a javítás pedig százezrekbe kerül. Pedig a költségvetésük már most is pengeélen táncol, a havi két és félmillió forintos keretük jó részét elviszi a rezsi: a községházát és a közmunkások melegedőjét fűteni, világítani kell, sokba kerül a benzin is, s akkor bért még nem is fizettek. A polgármesteren kívül egyetlen alkalmazottja van a hivatalnak, ő intézi az összes adminisztrációt, és írja a pályázatokat. Azért például, hogy mezőgazdasági közmunkára tudjanak támogatást kapni, meg kellett venniük egy földterületet, ami szintén „sebet ejtett” a büdzsében. Az új polgármester elbocsátotta a régi ügyintézőt, szavai szerint azért, mert nem értett a számítógépes programokhoz, és nem is volt hajlandó megtanulni azokat – az ügy munkaügyi bíróságra került, s szabálytalan kirúgás miatt közel másfél millió forintot s kártérítést is fizetniük kellett. Iparűzési adót itt egyedül a szeszfőzde fizet – a kormány önkormányzatokat sújtó intézkedési miatt most ettől a néhány ezer forintos bevételtől is elesnek, de bukják a néhány tízezer forintnyi gépjármű-adót is. Mindez együtt vezetett el odáig, hogy Rusznyák Zsolt a freskófaluprogram korábbi vezetőjéhez, Pásztor Eszterhez fordult, s a bódvelenkeiek érdekében a nyilvánosság segítségét kérte. Azóta többen is jelentkeztek, hogy támogatnák a falut, így vélhetően összejön a pénz a falubusz javítására is. A helyiek ennek örülnek, de azt a mégis újra és újra hozzáteszik: ők nem „mélyszegények”, s ha nincs is meg mindenük, azért valahogy elboldogulnak.

Egy hét nyaralás, kétnaponta hús – stratégia legalább már van

A jövedelmi szegénység mérésének kilenc fokmérője van – összegzi a TÁRKI idén november elején megjelent Társadalmi Riport elnevezésű kiadványának egyik tanulmánya. Ezek az elemek azt mérik fel, mekkora pénzügyi stresszel szembesül a háztartás, illetve milyen tartós javakat engedhet meg magának: vagyis az adott háztartásban van-e autó, színes tévé, automata mosógép és telefon, tudják-e törleszteni a tartozásaikat, képesek-e fedezni egy hó végi, váratlan, nagyobb összegű kiadást, megengedhetnek-e évente egyszer egy heti nyaralást, megfelelően fűtik-e a lakást, s a család tagjai fogyasztanak-e minden másnap hús-, csirke- vagy halételt. Ha a háztartás tagjai a felsorolt kilenc kritériumól legalább hármat nem engedhetnek meg maguknak, anyagilag depriváltnak (megfosztottnak), amennyiben pedig legalább négyet, úgy súlyosan depriváltnak számítanak. Miközben a kormány a napokban társadalmi egyeztetést kezdett a hátrányos helyzetű településeken működő kis- és mikrovállalkozások fejlesztési támogatásáról, saját helyszíni tapasztalataink azt jelzik, hogy a leghátrányosabb településeken már semmilyen piaci jellegű vállalkozás nincs, ezekben a falvakban a számukra leginkább szociális alapon biztosított közmunka nélkül valóban éheznének az emberek.

Az ország háromszáz legszegényebb településének sorsát a fideszes kormány a Máltai Szeretetszolgálatra bízta, enne a szervezetnek kell végrehajtani a „diagnózisalapú felzárkózási roma stratégia előkészítését és végrehajtásának koordinálását”. Első körben harminc település került be a programba – Bódvalenke nincs közöttük –, de a Belügyminisztérium korábban arról tájékoztatta lapunkat, hogy elvben már mind a háromszáz érintett településen megszületett a helyi sajátosságokhoz igazodó felzárkóztatási stratégia. (nepszava.hu)