Vallási fanatizmus, mint politikai eszköz
Mit lehet tenni, ha még egy olyan békés esemény is, mint amilyen a húsvét a vezetés számára nem több mint az amúgy is megosztott, ezáltal egymástól csak névleg nem elszakadt nép kijátszása egymás ellen? Bár írtunk már Orbán ünnepi interjújáról és viszkető tagjairól, sajnos a téma nem ért véget ezzel.
A jól bevált aduk nemzeti és keresztény máris alaposan megtizedelik azok számát, akiknek nevében Orbán szólni kívánt. Elviekben a nemzet kifejezése minden állampolgárra kéne vonatkozzon, ehhez képest éppen arra buzdítja saját híveit, hogy támadjanak az ő kormányzása ellen demonstrálókra.
A keresztény jelző sokak hívószava. Máig múlni nem akaró vallási buzgalom mutatkozik Magyarországon politikai értelemben is, dacára annak, hogy a történelem már nem egyszer bizonyította kettő jóvátehetetlen összeférhetetlenségét.
A vallás ugyanis kiváló környezetet biztosít a nép fanatizálására. Így maradhatott fent többek közt az antiszemitizmus, a xenofóbia, amik hullámait Orbán előszeretettel lovagolja meg.
Ellenséget könnyű így találni. Különösen annak tükrében, hogy bár Magyarország állítása szerint keresztény ország, számos vallás képviselteti magát hazánkban. zsidók, muszlimok, buddhisták, pogányok, stb. A sor mondhatni végtelen.
Tehát megokoltnak tűnik az állítás, hogy Orbán általános uszítása legalább úgy szól belső, mint külső ellenségnek kikiáltott közegek (Brüsszel, Soros, migránsok) ellen.
Miközben a világ egyöntetűen bizonyítja, hogy multikulturalizmusban összemérhetetlenül nagyobb potenciál lakozik, mint az egyformára kényszerített létezésben, arra vagyunk kénytelenek következtetni, hogy a miniszterelnök legnagyobb félelmének forrása épp ebben a potenciálban keresendő.
Mi lehet az a dolog, ami miatt az egyenlőség elve ennyire viszolygással tölt el egy vezetőt – aki egyébként ennek az elvnek betartására és betartatására tett hivatali esküt?
Minden valószínűség szerint a szerzett hatalma állandóságát félti. Kiváltságosként retteg attól, hogy egyszerű emberként nem lenne képes megállni helyét. Nem is lehet másképpen, hiszen jogi pályán praxis és – ami még fontosabb – rutin híján aligha teremne neki babér egy demokratikus országban.
A nép kegyeltjei egyelőre hülyék lennének felállni, hiszen megélhetésük – honfitársaik kárára is – biztosított. Csakhogy éppen a fentebb taglalt potenciál hiányában folyamatos szelekció kell a fenntarthatóság látszatát kelteni. Így a vak hívek is sorra kerülnek, hiszen a rendszer kiszolgálóinak megszokott, kényelmes életminőségét, luxusát biztosítani kell.