A Játéktér 2017. téli számából

Hosszú ideje követed az erdélyi színhá­zat kritikusként, részt veszel benne, nézed, írsz róla. Miért kezdtél el kritikát írni?

Köztudott, hogy a kolozsvári színházban voltam súgó sok éven át, és az ember egyszer csak megérzi, hogy egy bizonyos fajta munka nem nyújt újat számára. Ráadásul megisme­red egy színház belső életét, folyamatait, már mindenkiről tudsz mindent. Szükségem volt a továbblépésre, beiratkoztam a kolozsvári te­atrológia szakra. Miközben a színházban dol­goztam is éreztem, hogy tudnék és szeretnék színházi írással foglalkozni, de szükségem volt szakirányú képzettségre, hiszen sokan még így sem fogadják el, amit ír az ember. A kriti­kusi munkában főleg a felfedezést szeretem, amikor egy-egy előadás annyira jó, hogy írás­ra indít. Kezdetben nem igazán volt alkalmam utazni, a többi színház előadásaival ritkán ta­lálkoztam. És bevallom, a legelején volt egy olyan hozzáállásom, hogy a szentgyörgyi meg kolozsvári színházon kívül nem érdemes a kis színházakkal foglalkozni. Magamban kellett megtörténnie a nyitásnak, hogy túllépjek ezen a szűk szemléleten. A döntő lökést ebben, azt hiszem, egy udvarhelyi dráMA fesztivál adta.

A fiatalabbaknál jellemzően fordított a mozgás: kezdetben sokan írnak, de hamar át­lépnek a színházcsinálásba. Magát a kritikusi szerepet is másként fogják fel. A saját tapasz­talatod alapján, hogyan gondolkodsz erről a szakmai szerepről?

Szerkesztőként, újságíróként dolgozom. Nem mintha ebből meg tudnék élni, de van egy stabil munkahelyem, ami összecseng a kritikaírással, színháznézéssel. Ennek ellenére többször éreztem, hogy abba kéne hagynom, mert kritikusként sok falnak ütközöl, sok olyan helyzet adódik, ami miatt arra jutsz, hogy ez a munka értelmetlen. Több mint huszonöt éve lé­tezik a kolozsvári és vásárhelyi képzés, és bár arányaiban sokan végeztek, kevesen vállal­koznak kritikaírásra. Nem csodálkozom, hogy a fiatal kritikusok jelenléte, bár eleve kevesen vannak, ennyire random ebben a műfajban. A személyes és nyilvánvaló anyagi vonatkozáso­kon túl riasztó, hogy óriási szellemi befektetés kell hozzá, sok előadást kell nézni, ennek a kamatoztatása pedig nem térül meg. Ha valaki kitart ebben a szakmában, az tisztán belső in­díttatásból történik. Ez Magyarországon sincs másként, akkor sem, ha van alattad egy szak­mai lap vagy fórum.

Erdélyben a közeg fogadókészsége nem támogatja a kritikusságot. A színházak állan­dóan azt hangoztatják, hogy szükségük van a kritikára, hogy ami van, az kevés, de amikor megjelenik róluk kritika, akkor már rögtön el­tartják azt, és nincs szükségük rá. Szoktam mondani a fiatal kollégáknak, hogy ha valaki kritikaírásra adja a fejét, nagyon fel kell vértez­nie magát, hogy ne érintsék túl érzékenyen, személyesen a szakmabeli negatív reakciók. Az első pár támadás már eltéríthet. Természete­sen, a kritikusokkal szemben elvárásom, hogy megalapozott, szakmai véleményt mondjanak, a puszta vagdalkozás nem kritika. Szakmai szempontból elfogadhatónak kell lennie a kri­tikának akkor is, amikor a befogadó az állítá­saiddal nem ért egyet. A megalapozottság az, ami a támadás élét el tudja venni.

Milyen a jó kritika?

Nincsenek ennek standardjai. Magamról sem vagyok meggyőződve, hogy jó kritikus lennék, de a visszajelzések alapján merem azt gondolni, hogy nagyon nem lövök mellé. Ol­vasóként a kritikában fontos számomra, hogy lássam a szerző egyéniségét, gondolkodás­módját, azt, hogy megalapozott tudáson nyug­szik az értékítélete. Sok szöveg van, amit kriti­kának neveznek, bár a cselekményleíráson túl nem bocsátkozik mélyebbre. A kritikának nem szükséges az előadás minden részletével, ele­mével foglalkoznia, hanem egy fontos fókusz mentén kell összefognia az értelmezést. Fon­tos, hogy a leírt szövegnek súlya van, tehát minden mondatával azonosnak kell lenned, és ez főként a negatív kritikai észrevételekre vonatkozik, ugyanis a színházi íráshoz szüksé­ges az empátia – az előadás mögött emberek állnak –, tilos indokolatlanul bántónak lenni. Miközben az értékítéletedért ki kell állnod.

Miben változott az évek során az, ahogyan a színházról írsz, gondolkodsz róla?

A változás ebben a szakmában alapvető szükség. Rendelkezned kell egyfajta szemlé­lettel, stílussal, de közben nyitottnak is kell len­ned a színház új formáira, áramlataira, játékstí­lusaira. Nem lehet leragadni, mert akkor nem tudsz valóságosan gondolkozni a színházról. Sok előadást kell nézni, mindenféle stílusú, műfajú előadást. A befogadóképességeden is dolgozni kell. Ennek a túlterhelése nehéz ügy, hiszen az embert a nagy mennyiségű „fo­gyasztás” türelmetlenné teszi, ezt látom ma­gamon, amikor például hiteltelen, vagy üres polgárpukkasztást látok, amiből hiányzik a gondolatiság. Fontos olyan tendenciákról, rosszul sikerült előadásokról, évadokról, szín­házvezetői döntésekről beszélni, amiket bár mindenki lát, senki nem ír meg.

Van más kritikusi szereplehetőség Erdély­ben az előadásokról való íráson túl?

Sok nincs. Ha a színházak felkérnek ta­nácsadónak, az rögtön bélyeget is jelent a hitelességet illetően. De a színházaknak sem mindig jut eszükbe, hogy a kritikusok szakmai tudását igénybe vegyék. Ez szűk tér, mindenki ismer mindenkit. Mindenki a saját érdekeltsé­gi körében néz körül, ez a politikai szférára is igaz. Az is probléma itt, hogy nem illik beszélni bizonyos dolgokról. Mert: tartsunk össze, el­vagyunk a jó kis langymelegben, minek kell fel­tárni, megkérdőjelezni dolgokat, fontoskodni, ugrálni, más szempontokat felvetni. Aki ezt te­szi, azt megbélyegzik, kirekesztik, azt mondják rá, hogy összeférhetetlen. Ezt vagy felvállalod és mész a saját utadon következetesen, vagy félreállsz és besavanyodsz.

Különbözik mindettől a román kritikai szféra?

Több helyen rúghatsz labdába, viszont a szakma ott is elég belterjes. Ha csak az UNITER-re gondolok, ugyanaz a 8-10 em­ber van évek óta rotációsan döntési helyzet­ben. Ez akár olyan összeférhetetlenségeket is teremt, hogy előválogató kritikust díjaznak a végső döntésben részt vevő kritikusok. Az Országos Színházi Fesztivál elnöke közelében annak a baráti körét találjuk. Szóval hiába na­gyobb közeg, valójában szűk. A román kritikai szférában is kevesen engedik meg maguknak, hogy valóban kritizáljanak. Az alkotók, színhá­zak pedig a „minden jó” kritikákkal vértezik fel magukat, és a kifogásoló hangok számára ez­zel legitimálják magukat.

Azt, hogy egy idő után más színházakat is elkezdtél nézni, összekapcsolod a színházi közegben bekövetkező egyéb – strukturális, szemléletmódbeli – változással is?

Fejlődést látok egyes színházak terén, má­sokén megtorpanást. Minden társulatnál van szerethető alkotás, történés. Minden évad­ban és minden színháznál látható az igyeke­zet, hogy ne csak a közönségbarát előadások nyerjenek teret. Az udvarhelyi színház például, annak ellenére, hogy nehéz körülmények közt létezik, megpróbál rizikós előadásokat is a műsorára tűzni, ami nem fogja behozni a kö­zönség nagyobb részét. Ha ilyen dolgok tör­ténnek egy kis színháznál, az nagyon pozitív. Vagy hogy belevágtak egy kortárs román−ma­gyar drámatalálkozóba, egy olyan környezet­ben, amely eltartással viszonyul a román nyel­vű előadásokhoz, vagy legalábbis én személy szerint hallottam ilyen hangokat is. Nincs a hátuk mögött nagy létszámú stáb, és mégis törekednek – az infrastruktúra hiánya más, ki­sebb fesztiválokra is jellemző. És ugyanilyen merész vállalkozásnak tartom a TESZT-et, amely messzire jutott a kezdeti kiadásoktól, és volt értelme, mert látszik a szakmai előrelépés. De említhetném a marosvásárhelyi színháznál Keresztes Attila művészeti vezető tevékenysé­gét, aki társulatban gondolkodik: nagyon ér­tékes előadások születtek meg az elmúlt éva­dokban abban a színházban. Bocsárdi László értékes színházi gondolkodásmódját. Vagy a váradi, szatmári színházak fejlődését. Ők mind egy bizonyos mentalitással mennek szembe, amikor problematizáló előadásokat hoznak létre. Felvállalják annak a veszélyét, hogy kö­zönséget veszítsenek, de közben könnyen meglehet, hogy egy másik réteget megnyer­nek. A váltás nehéz, de szellemi nyereséggel járhat.

Nagyobb távlatban miben változott a ro­mániai magyar színház jelenléte, reprezentá­ciója a magyarországi és román színházi kö­zegben?

Jót tesz az erdélyi magyar színháznak a ro­mán színházi kultúra közelsége, jó esetben az értékeit veszi át – mert a látványszínházra épü­lő román színjátszásnak van egy felületessége is. Ami az erdélyi magyar színház jelenlétét ille­ti, nagyobb a láthatósága a fesztiválszereplé­sek, vendégjátékok révén. Ezt az elmozdulást részemről kíséri némi távolságtartás is, amikor a kisvárdai fesztivál vagy a POSzT átstruktu­rálódására gondolok. Ezeknek a fesztiválok­nak a szemléletével van gondom, a kerettel, ami jelenlétet kínál, és nem önmagában az­zal, hogy erdélyi előadások elérhetőbbé vál­tak. Több a lehetőség, mégis nem az a cél, hogy jobban bekapcsolják őket egy kulturá­lis véráramlatba, hanem hogy egy bizonyos szemléletnek rendeljék alá ezt a jelenlétet. A román színházi szakma szűk látókörű. A nagy nevekre fókuszál, mindegy, hogy jó vagy rossz előadás születik. A kisebb színházak nehe­zen tudnak megjelenni a román közegben, a román kritikusok nem látogatják őket, pedig fesztiválokra, bemutatókra meghívást kapnak. A dráMA fesztiválon most találkoztam egy ro­mán kritikussal, aki idén jött el először, a kilen­cedik kiadásra, és elmondása szerint sok újat felfedezett magának. Tehát a nagy neveken túl is van élet.

Az erdélyi színházi világ a szerkezetét te­kintve is sokszínűbbé vált a rendszerváltás óta.

Igen, időközben lett pár független társu­lat. Kolozsváron különösen nagy dolog egy független társulat létrehozása, mert ráneheze­dik az állami színház vélt vagy valós, de min­denképp nyomasztó árnyéka. Nehéz betörni, anyagilag szűkek a lehetőségek, beledöglesz, amíg produkciók létrehozására alkalmas teret és anyagi hátteret találsz. Nincsenek a füg­getlen szférát segítő pályázatok, amelyek a produkciók létrehozásán túl az infrastruktúra kiépítését és fenntartását céloznák. A Váróte­rem Projektnek például már van ismertsége, de teljesen ismeretlenül elindulni rettentő ne­héz. Alkotók éppenséggel lennének, hiszen a kolozsvári és vásárhelyi képzés ontja magából a színészeket, dramaturgokat, akik aztán nem tudnak elhelyezkedni. Csak tisztelem azokat, akik a minőséghez szükséges időigényes épít­kezést is beleértve felvállalják a függetlenséget.

A független és állami színházi közegnek van-e egymásra hatása?

Igen, a kolozsvári Homemade c. produk­ciót tudnám erre példaként mondani. De tudni kell, hogy ez külön pályázati projektként indult, kitartó embereknek köszönhető a megszületé­se. Értékelendő, hogy az amúgy zárt kolozsvá­ri színház ennek a mentalitásnak helyet adott. A vásárhelyi példa azért más, mert a Yorick Stúdió elindulása után a produkciókat – felújí­tás miatt bezárt a Yorick székhelye – átvette. Ez nagyobb láthatóságot hozott, kis hátránya volt, hogy úgy tűnt, a vásárhelyi színház beke­belezte ezt a műhelyt. De szerencsére nem így történt, Sebestyén Abáék kievickéltek ebből. Tehát ez is hatással volt a vásárhelyi Nemzeti Színházra. Az András Lóránt Társulat nehéz­ségekkel küzd, de pozitív, hogy a meglévő mozgásszínház, az M Studio mellett egy újabb tánctársulat jött létre, és így gazdagabbá vált a kínálat. Az anyagi nehézségek miatt nagyon nehezen bővül a színházi paletta, de az alko­tók kitartásán is múlik az, hogy mennyire tud megmaradni a független szféra.

Sok nehézséggel küzd az erdélyi színházi közeg, s átgondolandó probléma is akad ben­ne elég. Milyen szakmai változások töltenének el ebben örömmel téged?

Ha idealisztikusan közelíteném meg a dol­got, akkor a válaszom az lenne: néha üljünk le és beszélgessünk közös dolgainkról, hátha egy lépéssel előbbre jutunk. És itt nem csak az alkotói, illetve a kritikusi szférára gondolok, hanem a politikaira is, hiszen Erdélyben a leg­több színház fenntartója a városi vagy megyei önkormányzat, kivételt ez alól csupán a ko­lozsvári és a marosvásárhelyi színház képez, amelyeket a kulturális minisztérium finanszíroz. Nem mindegy tehát, hogy milyen színházi kul­túrán nőnek fel generációk, felelős politikus, városvezető erre hangsúlyosan odafigyel, vagy oda kellene figyelnie, és tudnia kell, hogy a mi­nőségi kultúra nem „fölösleges nyűg” a költ­ségvetésben, hanem hosszú távú befektetés. De sajnos már jó ideje nem látom ennek a közös gondolkodásnak, párbeszédnek (per­sze, lehet ez építő jellegű vita is) még a csíráját sem, elég ha a saját vagy néhány kritikuskol­légám helyzetére gondolok: számonkérések, ki- és letiltások és egyéb „büntetések” szín­házvezetők, rendezők, színészek részéről. Ami a politikai szféra viszonyulását illeti, arról mit is mondjak: elég megemlítenem a csíkszeredai polgármester és az önkormányzati képviselők legutóbbi „huszárvágását” a Csíki Játékszínt illetően, illetve a Csíkszereda−Gyergyószent­miklós−Székelyudvarhely-tengely mentén tett „forradalmi” átszervezési terveket… Hát, így állunk.

jatekter.ro