Nemrég volt Gyurcsány Ferenc őszödi beszédének tizedik évfordulója. Olvasgattam azokat a cikkeket, amelyek ebből az alkalomból jelentek meg azokban a lapokban, amelyek nem a jelen önkényuralmát védik, hanem kitartanak a demokrácia mellett. Örömmel vettem, hogy nem a szellemi felindulást, hanem a racio­nalizmust keresik (ideje már), de sajnálattal láttam, hogy éppen a ráció lényegét nem találták meg. Mert nem a beszéd közvetlen körülményeit kell mérlegelnünk, hanem a helyzetet, amely a magyar történelemben akkorra kialakult, és amelyből Gyurcsány ki akart törni. És ez nem azért nem sikerült, mert nem helyesen látta a dolgokat, hanem mert akkor már a saját pártjának a többsége sem állt mellé.

Tekintsük át ennek a helyzetnek a kialakulását 1990-től, a rendszerváltástól – bár gyökerei ennél is jóval messzebbre nyúlnak vissza. Sok kifejezés van rá, Ady "magyar ugarnak" nevezte, Bibó hármas zsákutcának, a történészek félfeudalizmusnak. A nemzetközi irodalom is úgy tartja (Max Webertől Immanuel Wallersteinig és tovább), hogy a modern ipari-polgári-jóléti társadalom kialakulása csak a "centrumban" (Észak-Amerikában és Nyugat-Európában) ment végbe radikálisan, a félperiférián felemásan, a feudalizmus és a nyomor fenntartásával, a periférián pedig még úgy se. Mi természetesen a félperifériához tartoztunk, ezt nevezte Ady "magyar ugarnak", Bibó István zsákutcának.

Ezen a félperiférián születtek a XX. század véres tiranniái: a fasizmus és a bolsevizmus. A tirannia kifejezést szeretem rájuk alkalmazni, mert már Arisztotelész is ezt használta. Mi évszázadok óta fel akartunk zárkózni, de a feudalizmus mindig visszaszólt és tiranniát eredményezett. Forradalmainkat leverték, utána tirannia következett (akasztófákkal), majd a tirannus megenyhült és elhatározta, hogy a továbbiakban a nép apja lesz. Így tett Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János. Ez a tirannia mucsai formája egy kis mucsai jóléttel.

Társadalmunk nem kicsiny része, de mindig a kisebbsége fürdött ebben a Mucsában és ez gúzsba verte a többséget. A Kádár-rendszer példaszerűen élt ezzel a lehetőséggel. Miközben messze elmaradt a "centrum" jólététől és demokráciájától.

1990-ben lehetőséget kaptunk arra, hogy kilépjünk ebből a feudáltiranniából. De tudnunk kellett (volna), hogy ez nem megy magától. A nyolcvanas években New Yorkban találkoztam Kovács Imrével, aki a következőket mondta: "Attól félek, hogy a magyar nép azt hiszi – és vannak, akik ezt akarják vele elhitetni –, hogy elegendő lesz elkergetni a szovjeteket, és rögtön, magától akkora jólét és akkora demokrácia lesz, mint Ausztriában vagy Hollandiában. Nem akarják tudomásul venni, hogy milyen szigorú reformokat kell keresztülvinnünk, hogy ezt elérjük. Sajnos a magyar társadalom hozzászokott a Ferenc József- és Horthy-féle hazugságokhoz."

Ez volt a leckéje az 1990-ben végre – formailag – megalakult demokráciának. De nem tudtunk vele élni. Többféle, mondhatni mindenféle utat kipróbáltunk, voltak kormányon a konzervatívok, a liberálisok és a szociáldemokraták, de egyik sem vállalta fel azokat a reformokat. Ezért maradtunk a zsákutcában. Az Európai Unió irodalma ma is megkülönbözteti a gyorsabb és a lassabb fejlődésű országokat. Mi az utóbbihoz tartozunk. Minden kormányunknak fontosabb volt a hatalom megszerzése, majd megtartása, mint hogy a szükséges reformokat végigvigye. 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal többsége világosan látta ezeket. Antall József is. Kupa Mihályt bízta meg vele, aki valóban ebben az irányban akart elindulni, de amikor ez ellen lázongtak (például Csurka István), megszabadult tőle.

Ugyanez ismétlődött meg a következő kormánnyal, Horn Gyuláéval. A szocialista pártban kiváló gazdasági csapat volt, melynek vezetője, Békesi László olyan tervet dolgozott ki, amely nemzetközi mértékkel mérve is a legjobbakhoz tartozott. És azt is tudta, hogy kell a magyar társadalomban ezt előadni. (Együtt voltam vele kampányúton több vidéki városban, sőt faluban és láttam. Politikailag ezek voltak életem legboldogabb napjai.)
De Horn Gyula féltékeny volt rá, és eltávolította. Igaz, hogy utódja, Bokros Lajos, bár szerényebben, de érvényesen folytatni akarta a reformokat. Ezért Horn őt sem tartotta meg. Azt hitte, így nyeri meg az 1998-as választást. De elvesztette.

Orbán Viktor, a győztes már túl volt liberális álmain. Ezért hozzá sem kezdett a reformokhoz, csak ráült a Békesi és Bokros által elindított reformok hullámaira. Hogy aztán a jóléti Magyarországot hirdető Megyessy Péter ellen veszítsen. Medgyessy csak beszélt a reformokról, eszében sem volt hozzáfogni. Belebukott.

Ekkor került Gyurcsány Ferenc kormányra. Ő tudta, mit kell tenni, de kereste a hogyant. Ott voltam egy beszélgetésen, amelyen ezt Békesi Lászlóval megtárgyalta. Békesi elmondta, hogy mely reformok a legfontosabbak. Gyurcsány egyetértett vele, de azt mondta, hogy ehhez nem lehet a kormányzati ciklus utolsó évében hozzákezdeni. Békesi azt mondta, hogy jó,
de vigyázz, el ne késsél.

A választást megnyerték, és Gyurcsány elindult. Megbeszélte a terveket a másik kormánypárttal, a szabad demokratákkal, ők egyetértettek, sőt még súlyosbítani akartak. Akkor jött a szocialisták ülése Őszödön. Gyurcsány elmondta, hogy milyen helyzetben vagyunk, ha most nem fogunk hozzá a reformok megvalósításához, nagy baj lesz. Racio­nálisan ismertette a feladatokat. Akkor következett a pokol. A többség hallgatott, de a régi vezetőség, Horn Gyula, Szekeres Imre és mások, ellenálltak. Horn Gyula – aki külön megbeszélést tartott a híveivel – patriarchális fölénnyel intette le Gyurcsányt: "Ugyan, Feri, ne bolonduljál meg, nem kell ezt ilyen komolyan venni." És sorban szólaltak fel a hornisták. Nem voltak többségben, de akik másképp gondolták, meg sem mertek szólalni.

Érthető, hogy Gyurcsány úgy válaszolt, ahogy, bár valóban nem volt sikerült dolog. Nyilvánvaló volt, hogy saját pártja, amelynek megnyerte a választást, elhagyta.

Érthető és a helyzethez illő volt, hogy szenvedélyesen válaszolt. Igaz, nem tudta (utólag mondhatjuk: tudhatta volna), hogy ellenlábasai nem hagyják a dolgot annyiban, hanem a beszédet felajánlják az ellenfélnek. Mert ők nem reformokat akartak, hanem a hatalmat. Amit aztán mindannyian elvesztettek. (Más kérdés, hogy a reformok egy része később mégis megvalósult, Bajnai Gordon kormánya alatt. De kellett hozzá a nemzetközi gazdasági válság kényszerítő ereje.) Az új kormány pedig – a tirannia klasszikus szabályai szerint – az uralkodó osztály féktelen jóléte mellett tudatosan őrzi a többség nyomorát.

Talán le kellett volna akkor Gyurcsánynak mondania? Ugyan már! Rózsaszínű álom azt hinni, hogy akkor bármi is jobban történt volna. A politikai prakticisták szervezett hatalmi csoportjai erősítést kaptak volna látszólagos igazságuk bizonyítására.

Gyurcsány beszéde tehát történelmi jelentőségű. Kupa, Békesi, Bokros és néhány más közgazdász után az első világos beszéd arról, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy a Szent István által kitűzött célt, az európai centrumhoz való csatlakozást végre megvalósítsuk. Ennek megvalósítása sajnos egyre nehezebb. De ha a gyurcsányi drámát megértjük, és megtanuljuk az összefogás parancsát, akkor eljuthatunk a katarzishoz.

A szerző a DK tiszteletbeli elnöke

Facebook

A CIVILHETES véleménye

Vitány Iván írását a lapunk a szerző iránti tiszteletből jelenteti meg. Az írás sajnos több konkrét tévedést és félreértelmezést tartalmaz, amely betudható az elmúlt tíz évnek. A tévedések egyike az, hogy Gyurcsány 2004  és 2006 között nem kormányzott, hanem kampányolt, a kommunikációja és az ország valós helyzete között minden kapcsolat megszakadt. (Azt, hogy nem fog kormányozni 2004 szeptemberében egy zártkörű kb. húsz fős rendezvényen ki is jelentette.) Az akkori miniszterelnök a választóknak egy élhető, dinamizálható ország képét rajzolta fel, amelynek a költségvetés oldaláról nem voltak meg a feltételei. A másik tévedés, hogy Gyurcsány nem csak a párt támogatását vesztette el, hanem nyílt hadüzenetet küldött az önkormányzati válsztások előtt a polgármestereknek és a képviselőknek, számára terhes és kezelhetetlen volt az önkormányzati lobbi ereje. Ennek lett a következménye a baloldal teljes ellehetetlenülése a települési szinteken. A sor hosszan folytatható, de van egy lényeges törésvonal ami a mai ellenzék számára feloldhatatlan a beszéd szempontjából, a DK a a jövő kezdetét az MSZP jelentős része pedig a pusztulás kezdetét látja a beszédben és a körülötte kialakult rendszerben. Tévedés Bajnai tevékenységének értékelése is, mert nem reformokat csinált, hanem rárontott a baloldal szavazóbázisára és megágyazott Orbán 2/3-nak.

 Vitány Iván ezzel zárja sorait: "De ha a gyurcsányi drámát megértjük, és megtanuljuk az összefogás parancsát, akkor eljuthatunk a katarzishoz."

Igen a katarzishoz a tétlenség és bénultság, a felesleges viták, tehetetlen katarzisához!