A Danica-expresszt, amely a menekülteket szállította, a dán oldalon lelkesen üdvözlő tömegek fogadták. Az vasúti mikrofonokból Brahms Magyar táncai hangzottak, az érkezetteket virágokkal, süteménnyel, meleg teával, téli ruhákkal, ajándékokkal árasztották el. De a hazájukat elhagyni kényszerülő magyarok számára még talán ennél is fontosabb volt az az őszinte szolidaritás, amellyel őket nemcsak mint menekülteket, de mint egy, a szabadságáért küzdő nép üldözötteit is fogadták.

Jegyezzük meg, hogy Dánia 1951-ben elsők közt írta alá az ENSZ Menekültügyi egyezményét, amely a második világháború után fontos intézményi keretet jelentett az ország nemzetközi elfogadása szempontjából. A hitleri Németországnak magát ellenállás nélkül megadó és buzgón kiszolgáló Dánia ugyanis annak köszönhetően kerülte ki, hogy a háború után a Harmadik Birodalom szövetségesei között ültessék a büntetőpadra, hogy 1943-ban sikerült lakossági összefogással 7000 zsidó állampolgárát evakuálnia a neutrális Svédországba a deportálások elől.

Ne mélyedjünk most bele ennek a vitatott történelmi eseménynek a szétszálazásába, tény, hogy a dicséretes tett nem lett volna véghezvihető, ha a megszállók ugyanolyan kíméletlen megtorlásokat gyakoroltak volna a dánokon, mint ahogy ezt tették a hitleri Németország fennhatósága alá vont, egyéb területeken.

Témánk szempontjából az a fontos, hogy a humanitárius kishatalom imázsa Dániával az elmúlt évtizedekben elválaszthatatlanul összeforrott, és egy szinte kritikán felül álló, erkölcsi hangadó státuszába helyezte a kis skandináv államot. Az 1945 utáni terhelt történelmi lelkiismeretét Dánia tehát azzal is orvosolta, hogy alapkötelezettségeit meghaladón küldetést vállalt nemzetközi humanitárius szervezetekben.

Ezt az igyekezet az 1980-as évektől egy ideológiai alapra épülő bevándorláspolitika váltotta fel, amely a nagylelkű jóléti társadalomból a bevándorló társadalom felé való eltolódás első jele volt. A finnyásnak egyébként sem mondható dán pragmatizmust felváltotta tehát egy ambiciózus feltörekvés nemzetközi politikai színterekre, amelyet a gazdasági haszon mellett az erősödő Nyílt Társadalmak erkölcsi kriptovalutájával is akkreditáltak.

De mi is történt az 1956-os menekültekkel, és hogy alakultak tovább a dán-magyar kapcsolatok Dánián belül, illetve a két ország közti viszonyban? Az 1400 menekültből 1959-ig mintegy 800-an maradtak Dániában. A többiek vagy folyatták exodusukat nyugat, leginkább az Egyesült Államok felé, vagy a hazatérést választották.

Azok, akik maradtak, rendkívül gyorsan alkalmazkodtak az új körülményekhez, és hiányos nyelvtudásuk ellenére is rövid időn belül önellátók lettek. Az 1956-ban létesített 16 menekülttábor két év elteltével felesleges lett. 1959-re a magyarok csupán tizenegy százaléka nem talált munkát, ami pontosan megfelelt a többségi társadalom akkori munkanélküliségi rátájának. A magyarok munkakedve eleinte ugyan féltékenységet váltott ki a dánokból, de ahogy megtanulták, hogy hajszálpontosan csak annyit kell dolgozni, amennyit a norma előír, a kapcsolatok rendeződtek.

Az 1956-os magyar menekülthullám a dánok szemében a sikeres integráció szállóigéjévé lett, bár valójában egy tudatos nyelvi és társadalmi beolvadás történt, amely magába foglalta azt a szomorú tényt is, hogy a gyerekek és unokák generációjának már nincs magyar kötődése.

Bár az 56-os magyar menekültek túlnyomóan iparosok és kézművesek voltak, így is feltűnt köztük több olyan kiemelkedő személyiség, aki ismertté vált a dán köztudatban. Közéjük tartozik Eszterhás Péter, kitűnő magyar-dán műfordító, Vető Tamás zongoraművész és karmester, vagy az ismert ügyvéd és a konzervatív véleménykutató-központ, a CEPOS alapítója, Németh Károly.

A dán-magyar történelmi szimbiózis 2010 óta folyamatban levő ideológiai aláaknázását nem tartom taglalásra érdemesnek, hiszen a kiváltó okok jól ismertek a Magyar Hírlap olvasói előtt is. Hogy a világjárvány kitörése óta ezek a kapcsolatok már csak hörögve agonizálnak köszönhetően liberális EP-képviselőink médiakampányainak, szintén nem újdonság az olvasók számára.

Mégis megemlítenék egy jelenséget, amely ellen fel kell emelnünk szavunkat. A politikai ellenvélemény agresszív és főleg színvonaltalan megnyilvánulásairól van szó, amelyek nemcsak a megszólalókra, de általános civilizációs előremenetelünkre is sötét árnyat vetnek. Utóbb a koppenhágai Pride-on lépett fel egy magyar LMBTQ-aktivista, név szerint Radványi Viktória, aki személyesen Dániába utazva hívta fel a dán közönség figyelmét a magyarországi LMBTQ-kisebbség bántalmazásaira, idézem: kiknek vére Orbán Viktor kezén szárad.

A Politiken, a legnagyobb dán napilap augusztus 14-en interjúvolta meg az, idézem:  egyik oldalon rövidre nyírt, másik oldalon hosszú hajú aktivistát, akinek közösségi segélykérelme futótűzként terjedt a szociális médiákon.

Ennek kapcsán kérném emberi jogvédő polgártársaimat, ha mindenképpen össze akarják zúzni a dánokban 1956 óta Magyarországról kialakult pozitív kép maradványait, azt legalább színvonalasan tegyék: dramatikus autodafén, mesteri szózaton vagy akár egy cáfolhatatlanul alátámasztott leleplezésen keresztül. Csak ne egy Radványi Viktória mikrofonból felerősített panasza legyen az a hattyúdal, amely megszabja abban a hatvanöt évvel ezelőtti fagyos novemberben kezdődött dán–magyar együttélés végkicsengését. 

(A szerző muzeológus)

Deme Katalin / magyarhirlap.hu