A korábban bevált (vagy akár be sem vált), de már idejétmúlt politikai eszközök reflektálatlan használata; a politikai környezet megismerése helyett tévképzetekre épített politika; a víziók helyett üres, szavatosságukat vesztett, kiutalt közhelyek – állnak mind az ellenzék idei kudarca mögött, mind amögött, hogy a válság ilyen súlyosan tudta érinteni Magyarországot. Természetesen az utóbbi következményei a tragikusabbak, mégis, az előbbi tűnik – egyelőre – politikai értelemben károsabbnak.

A Fidesz hegemón pozíciójának lehetséges válsága

2022 elejéig úgy tűnhetett, hogy Orbán Viktor rendszere akár hosszú évtizedekre is hegemón pozíciót tudott kialakítani magának. Az ellenzék gyenge, megosztott, vélt vagy valós erkölcsi fölényét kiválóan rombolja a „guruló dollárokról” szólóhoz hasonló történetekkel, politikai víziója nincs, kiválóan alkalmazkodik a Fidesz hegemón beszédmódjához és a neki kiutalt szerepnek („hazaáruló baloldal”, „mini Feri”, stb.). Elég csak arra gondolnunk, hogy Márki-Zay Pétert milyen könnyen lehetett mindenféle nyilvánvaló trollkodásokkal csőbe húzni. A „Brüsszellel” való politikai cicaharcok ellenére Magyarország beágyazott a nyugati rendbe (még ha félperifériás helyzetben is), és ezt az EU meg is hálálja az Orbán-rendszer kiépítésének finanszírozásával. A média nagy részét uralmuk alá hajtotta a Fidesz. Ha ez akkor nem is így tűnt sokunknak (nekem is voltak illúzióim az Orbán-rendszer legyőzhetőségével kapcsolatban), ma már nyilvánvaló, hogy a háború kitöréséig semmi sem fenyegette a Fidesz hegemón helyzetét.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Orbán ne lett volna már évek óta a nyugati politikai mainstream páriája (az, hogy a korábbi magyar miniszterelnököknél ismertebb, ebben az esetben nem biztos, hogy jó jel), ezt azonban jól ellensúlyozta a hozzá hasonló politikai szereplőkkel, elsősorban a lengyel kormánnyal való jó kapcsolata, és az „illiberális internacionálé” tudatos építése.

Mindeközben az ország kormányzásának minősége – a hegemónia építésen kívül – korántsem volt olyan fényes. A gazdaság teljesítménye korántsem volt kimagasló, miközben az állam, különösen annak jóléti és szabályozó ágai, folyamatosan épültek le, teret adva a gyors (egészségügy) vagy lassabb (oktatás) piacosodásnak az állami szolgáltatások terén. Ugyanakkor tagadhatatlanul épült-szépült az ország, elsősorban EU-s pénzből, és a bérek is nőttek (bár régiós mércével ismét nem kiemelkedő mértékben), az pedig aligha jó politikai üzenet, hogy korrupció nélkül még több autópálya épülhetett volna, mint ahogy az sem, hogy más országokban jobban nőnek-e a reálbérek.

2022-ben ugyanakkor beütött a krach. A globális válság, hiába a magyar kormány szólamai Brüsszelről és a „szankciós inflációról”, sokkal rosszabbul hatott Magyarországra, mint akár a szomszédos országokra. Az élelmiszerek ára az egekben, és nagyon nehéz ma úgy végigmenni Budapest utcáin, hogy ne halljunk embereket erről beszélni. A kormány végül kénytelen volt feladni a rezsicsökkentést, alig pár hónappal azután, hogy kampányt építettek a rezsicsökkentést eltörölni szándékozó ellenzékre.

Mindeközben sikerült veszélybe sodorni a rendszerépítés legfontosabb anyagi forrását, az uniós támogatásokat, annak ellenére is, hogy előtte minden reformkérésnek elegett tett a kormány. Az Orbán-kormány a korábban tudatosan épített „illiberális internacionálén” belül is elszigetelődött, mivel a lengyel vagy olasz jobboldalnál lényegesen kevésbé üt meg oroszellenes hangokat – ez kulcsfontosságú volt az EU-s pénzek befagyasztásakor. Ugyanakkor hiába fenyegeti vétóval a szankciós intézkedéseket Magyarország az Európai Unió Tanácsában, az orosz orientáció gazdasági értelemben aligha lesz fenntartható. Onnantól meg a Putyinnal szembeni megengedőbb álláspont csak hangzatos szavakról szól.

Nyilvánvaló, hogy az Orbán-kormány jelentősen benézte az idei évet. Ami egy éve még okos hintapolitikának tűnhetett és sok szempontból alig különbözött a német külkereskedelmi politikától, mára már a nemzetközi elszigetelődés záloga lett. Ez pedig éppúgy politikai hülyeség, mint a gazdaságpolitikai hibák, a végsőkig ragaszkodás bizonyos hittételekhez, és a válságra adott kapkodó válaszok.

Mindennek gyökere, hogy Orbán szerelmes lett saját receptjébe. Nem az a baj az árstoppal, hogy az „kommunista” húzás, ez a félművelt magyarországi liberális értelmiség gondolattalansága, hogy ti. minden jóléti vagy szabályozási politika csak kommunista ármány lehet, amelyet a még nála is sekélyesebb, de politikailag sikeresebb amerikai jobboldaltól tanulhatott el. A probléma az, hogy az árstop láthatóan nem lett átgondolva, hogy a válság nem csak propagandisztikus, jól eladható intézkedéseket követel.

Mégis, a gazdasági válság politikai válságba fordulása egyelőre elméleti lehetőség, mert hiába halmoz április óta hülye hibát még hülyébb hibára az Orbán-kormány, az igazán súlyos hülyék a másik oldalon vannak.

Az ellenzéki politika kudarca vagy a liberális értelmiség útja az osztályhatalomtól elfelé

Az ellenzéki politizálás 2022-re teljes stratégiai, intellektuális, erkölcsi és politikai krízisbe került. A stratégiai krízis viszonylag könnyen érthető: legalább 2018-19 óta az ellenzéki politikai stratégiák arra épültek, hogy:

1. Az ellenzéki pártok (az egyszerűség kedvéért nevezzük így a mostani összefogás hat szereplőjét) szavazói alapvetően összeadhatóak. Természetesen ennek a tézisnek a szofisztikáltabb verziói számoltak azzal, hogy a régi Jobbik szélsőjobbos törzsszavazói átpártolnak a Mi Hazánkhoz, az egyik vagy másik párttal, avagy az ellenzék egészével szemben ellenérzésekkel viseltető centrumszavazók pedig az MKKP-hoz, de úgy gondolták (gondoltuk, tegyük hozzá önkritikusan), hogy a Jobbik illetve a „balliberális” pártok bázisai alapvetően összeolvaszthatóak.
2. Ez az összeolvadás legalábbis visszahozza a ringbe az ellenzéket.
3. Megfelelő képviselő-, illetve miniszterelnök-jelöltekkel elegendő bizonytalan szavazó szólítható meg ahhoz, hogy a Fidesz legyőzhető legyen.
4. A megfelelő jelölteket előválasztáson lehet megtalálni.

A fenti tézisek közül az (1)-es nyilvánvaló téves volt az idei választási eredmények fényében. Elképzelhető, hogy megfelelő politikai munkával az elveszett ellenzékinek vélt szavazók is megszólíthatóak lettek volna, ez azonban a politikai munka meglétének és minőségének a kérdése lett volna, és továbbra sem evidencia. Mivel ebben a tézisben én is mélyen hittem, osztozom a tévedésben.

Az, hogy ha megtörtént volna az összeolvadás, akkor az ellenzék visszatér a ringbe, matematikailag igaz, de kár ezen rugózni. Az is kétségtelen (és egyébként a 2022-es eredmény bőven mutat rá példákat), hogy egy jobb jelölt jobb eredményeket tud elérni. (Jobb jelölt alatt azt értem, hogy a helyi közösségben aktív és azzal – pontosabban: annak egy jól azonosítható és remélhetőleg többségi választói koalíciójával – rezonál, helyben ismerik és nagyra tartják, míg mögötte egy jól működő helyi kampány és szerencsés esetben (ld. egyes budapesti kerületek, Szeged) sikeres önkormányzati munka áll.)

A legérdekesebb kérdés az előválasztás, és itt térhetünk át az ellenzék szellemi krízisére is. Az nyilvánvaló, hogy egy olyan (elő-)választás, amelyen zömmel ellenzéki törzsszavazók vesznek részt, az ő preferenciájukat fogja tükrözni. Amennyiben ezek a preferenciák jelentősen eltérnek a többi választóétól, az politikai problémát okozhat. Ebben nincs is semmi meglepő.

A magyarországi előválasztáson ez a politikai probléma elég komolyan tematizálva lett. Ennek köszönhető, hogy a Fidesz által hegemonizált diszkurzív térben működő ellenzéki mező megszülte a „tisztességes, kiábrándult fideszes” archetípusára építő Márki-Zay Pétert, mint „esélyes jelöltet”. Az alapvető gondolat az volt, hogy a Fidesz hegemón terében olyan jelöltre van szükség, aki jobboldali (értsd: sokgyerekes, keresztény, szociálisan érzéketlen és nem-PC), ugyanakkor tiszteletben tartja a (poszt-)liberális értelmiség fő dogmáit (piacpárti, a költségvetési fegyelem híve, EU- és „Európa”-párti, atlantista, „elfogadó” a kisebbségekkel szemben, elítéli a korrupciót és az Orbán-rendszer autoriter tendenciáit). A kérdés, hogy ez a keverék ideológiailag koherens-e (egyébként nem volt az, ld. az ellentmondást egyrészt a szexuális kisebbségek elfogadása, másrészt a kormánytagok szexuális orientációjáról való rendszeres értekezéseket), vagy politikailag népszerű-e (nem az), fel sem merült. Mint ahogy az sem, hogy Márki-Zay intellektuálisan alkalmas-e a miniszterelnöki vagy miniszterelnök-jelölti feladatok ellátására.

Senki sem kutatta, mik a magyar társadalom politikai igényei, preferenciái, mik az esetleges ellentétek a Fidesz és szavazótábora egy részének világnézete közt (amit aztán ki lehet használni). A rendszer voltaképpeni politikai motorja, a vidéken kiépült, felülről integrált társadalmi rendről alig néhány szó esik, míg Nyomtass te is! névvel „újság” indul a „tudatlan”, kormánypropagandán élő vidékiek felvilágosítására. Az értelmiség feladta a Magyarország megismerésére, a valóságot láthatóvá tevő tényfeltáró és politikai munkásságra vonatkozó igényét. Javaslom mindenkinek, menjen le vidékre, és beszélgessen el egy választóval: ő is pontosan tudja, hogy Mészáros Lőrincnek honnan a vagyona. Csak abban nem hisz, hogy itt bármi jobb lehet.

Ha pedig nincs tudásunk arról, mivel is lehet a választókat megszólítani, akkor tálaljuk fel nekik a fideszes hegemóniába legjobban illeszkedő emberünk, végülis logikus.

Azon túl, hogy utólag lehet nevetni azokon, akik Márki-Zayban a reálpolitikai megoldást látták az Orbán Viktor jelentette politikai problémára (vagy azokon, akik – hozzám hasonlóan – legalábbis Dobrev Kláránál egy árnyalattal esélyesebb jelöltnek tartották, akivel legalább a kétharmad elkerülhető), mindez rámutat arra is: a Stockholm-szindrómás liberális értelmiség immár a legkevesebb igényt sem formálja arra, hogy a Fidesz hegemóniáján érdemben túlmutató politikai ajánlatot adjon. A politikai alternatíva: ugyanaz az összeszerelőország, csak kevesebb korrupcióval (már ha elhisszük nekik), kevesebb homofóbiával, kevesebb „Brüsszel”-konfliktussal.” Ha elolvassuk vagy meghallgatjuk,hinni lehet annak, ahogy a liberális értelmiség közgazdász-darlingjai reagálnak minden jóléti intézkedésre (hogy ti. azok egytől-egyig felelőtlen, sőt kommunista húzások), a jóléti állam további leépítése sem lett volna elképzelhetetlenével körítve, annak ellenére, hogy bár ebben ebben a Fidesznek már eleve jelentős „érdemei” vannaktényleg nehéz lenne a Fidesz nyomába érni. Az ellenzék rémisztő flörtje a „feles alkotmányozáshoz” hasonló ötletekkel mindenesetre a jogállamiság gyors helyreállítása szempontjából sem ígéretes.

Mindebből persze nem következik, hogy ugyanolyan rossz az ellenzék, mint a Fidesz.

Tagadhatatlan, hogy egy Márki-Zay-, Dobrev-, vagy Karácsony-kormány vala mivel szabadabb és talán valamivel igazságosabb országot teremtett volna. Ugyanakkor a „jobb lesz” önmagában nem politikai alternatíva. A Fidesz hegemóniája ellen nem azzal lehet felvenni a kesztyűt, ha ugyanazt ajánljuk, emberarcúsítva. Az „ellenzéken kívüli ellenzéket” pedig a szélsőjobbos Mi Hazánk és az a Kétfarkú Kutyapárt jelenti, utóbbiak szerint minden politikai ígéret szükségszerűen röhejes (de különösen a jóléti ígéretek), és akik szerint a politikai cselekvés legfőbb megnyilatkozása a padfestés. Nincs itt még egy jobb világnak ígérete sem – marad a prudens költségvetési politika és az adóforintok költésének szigorúbb ellenőrzése.

Az intellektuális válság kéz a kézben jár az ellenzék politikai válságával, amelyet az időközi önkormányzati választások mutattak meg. Az, hogy egy ekkora választási zakót követően az ellenzéki szavazók elkedvenetledtek, önmagában nem meglepő, és egy korábban csak szűk többséggel megnyert körzetet (pl. a Balogh Paci körzetét Józsefvárosban) nem szégyen relatív kis többséggel elveszíteni. Azonban úgy tűnik, hogy az ellenzéki önkormányzatok eddig (tisztelet a kivételnek) nem tudták a 2019-es sikereiket tartós építkezésre fordítani. Ennek pedig többek közt az is az oka, hogy nincs politikai vízió, és ha mégis van, megijedünk tőle. (Vajon hányan kapacitálták Karácsony Gergelyt, hogy egyébként nyugati mércével kifejezetten konzervatív közlekedéspolitikáját fogja vissza a 2024-es győzelem érdekében?) Egyetlen párt sincs beágyazva a társadalomba, még a társadalom ellenzéki részébe sem, még ott sem, ahol ők vannak hatalmon. (Ez alól a legszűkebben vett ellenzéki értelmiség a kivétel.)

Ha egy politikus a sikereiből, ne adj’ Isten, politikai tőkét kovácsolna, leszóljuk. Ha hozzánk vágnak ismeretlen amerikai donorok pár milliárd forintnyi dollárt, elköltjük a Facebookon – mert Isten őrizzen attól, hogy esetleg meg is szólítsuk a választókat. Nem szeretjük a pártokat, jöjjenek a civilek (a civil szférából – NGO-k, szakszervezetek, társadalmi mozgalmak, stb. – érkező új politikusok) – akikről minden egyes alkalommal bebizonyosodik, hogy politikai éleslátásuk még a pártvezetőkénél is hitványabb. Kimegyünk tüntetni, és azt skandáljuk, hogy „nem hagyjuk”, majd a végén mindig hagyjuk. Mert nem tudjuk, hogyan lehetne másképp, és nem tudjuk, mi lehetne más.

Természetesen igazságtalan lenne a Fidesz hegemón pozícióját a „balliberális” politikai szereplők 2010 utáni teljesítményére fogni, hiszen a 2010 előtti „kormányzásnak” is komoly szerepe van abban. Ugyanakkor amíg az ellenzék kényelmesen érzi magát a Fidesz hegemóniájában neki utalt szerepből politizálni (természetesen ártatlanul, minden ilyen cél nélkül, őszintén elhíve, hogy a közmédia előtti tüntetés a rendszer leváltásának módja), nem oldható meg az a gazdasági válság, amely 2022 végére elérte az országot.

Mérce / Merker Iván