Szilvia fázósan húzza össze magát a tűz körül. Ez most az egyetlen hely, ami biztonságot nyújthat számára, mert hiába bújna be fóliával letakart sátrába, meleg ott sem lenne. Férje, Pál azt magyarázza, hogy a tűzre állandóan vigyázni kell, éjjel is, nappal is. Egyébként megfagynának. Nem véletlenül olyan nagy kincs a tűz, hiszen sátorban laknak, a Hejőpark egyik bokros-bozótos területén, dacolva a téli mínuszokkal. Szomszédjukban egy másik sátor, abban barátjuk, Zsolt éldegél. Egy kis vidámságot fekete kutyájuk és két macskájuk hoz az életükbe. Karácsonyra kis karácsonyfát is állítottak, igaz, kicsit csálén áll a fazékban, de csillognak-villognak rajta a díszek és a szaloncukorpapírok.

– Mégiscsak karácsony volt – jegyzi meg Pál. – Gondoltuk, nekünk is legyen karácsonyfánk.

© Fotó: Ádám János

Aztán arról mesélnek, hogyan kerültek ebbe a helyzetbe. Nehéz gyermekkor, börtönévek, gyermekeik elvesztése, nevelőszülők halála. Mind-mind közrejátszott abban, hogy sátorlakóvá váltak. Szilvia és Pál öt gyermeke nevelőszülőknél van, esély sincs arra, hogy visszakapják őket.

– Jövedelmünk nincs, kukázunk és kéregetünk – foglalják össze röviden életüket. – Karácsonykor itt ültünk a tűz körül, és arról beszélgettünk, hogyan lehetne kijutni ebből a helyzetből. De nem tudjuk. Sehogy – teszik hozzá reménytelenül. Kérdezzük tőlük, miért nem mennek be a hajléktalanszállóra vagy az éjjeli menedékhelyre. Azt mondják, már voltak ott, de sok mindent elloptak tőlük, úgyhogy inkább maradnak a sátorban, bármilyen nehéz is itt.

Szivacs, paplan

A Napfényt az Életnek Alapítvány utcai szociális munkásait, Koltai Zsoltot és Varga Gergelyt kísértük el tegnap délutáni körútjukra. Útközben megtudtuk tőlük, csak az ő területükön (ez Miskolc egyharmadát jelenti) körülbelül 70 olyan ember él, akik télen, a legnagyobb hidegben sem mennek be hajléktalanokat ellátó intézményekbe. Az utcai szociális munkások még ősszel felmérik, melyik hajléktalannak mire van szüksége a téli túléléshez. Hoznak nekik szivacsot, paplant, ágybetétet, sátorfóliát. A hajléktalanok azonban nincsenek biztonságban a szabad ég alatt. Nem egyszer égetik fel a csavargók sátraikat, benne minden „vagyonukat”.

Harminc éve

Következő állomásunk az avasi kiserdő. Itt három sátor áll egymás mellett, a tűz itt is lobog.

© Fotó: Ádám János

– Heten vagyunk, két nő és öt férfi. Élettársak és testvérek – magyarázza Búri Tiborné Lívia a bonyolult viszonyokat, közben egy pohárból kortyolgat valamit. Kérés nélkül mesél. – Én már 30 éve hajléktalan vagyok. Hitetlenkedünk, de ő csak mosolyogva bizonygatja, bizony ez így van. Most 49 éves. Három lánya van, az egyikkel tartja a kapcsolatot. Csak az a baj, hogy messze lakik, Lyukóban, úgyhogy ritkán találkoznak. És hogy milyen itt az élet? Lívia nem akarja magát sajnáltatni.

© Fotó: Ádám János

– Ha fázunk, van jó meleg paplan, betakarózunk. Ha pedig besötétedik, bebújunk a sátorba aludni. Én már itt halok meg – legyint. De azért elárulja kívánságát. – Csak egy kis lakást szeretnék…

Figyeljünk rájuk!

Évente közel háromszázan fagynak meg országszerte. A szociológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy ilyenkor nem az utcán lakók a legveszélyeztetettebbek, hiszen őket többnyire ellátják a szociális és segélyszervezetek. Ha a nagy hidegben veszélyben lévő embert látunk, akkor hívjuk a Máltai Szeretetszolgálat 24 órás diszpécserszolgálatát: 06/46 530-268.

mon.hu / Hegyi Erika