Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter nem tartozik a tipikus közgazdászok közé.

Szakzsargonok erőltetése nélkül közérthető közleményekben magyarázza elméleteit. Az alábbi cikk, amely a 2008-as válság okait és a 2008 utáni világ problémáit tárgyaló könyvéből közöl egy részletet, lemondása napján jelent meg a The Guardian-ben. Az önmagát elsősorban európainak valló Varufakisz ezen elemzésének végső következtetése is az, hogy az euroövezet, és végső fokon az Európai Unió léte múlik azon, hogy az uniós elit hajlandó lesz-e belátni, hogy a jelenlegi modell működésképtelen, mert megszűnt a "globális Minotaurusz" (a Wall Street) azon képessége, hogy az eleve hibásan felépített eurórendszert mesterségesen életben tartsa, ezért azt gyökeresen meg kell újítani, ha fenntarthatóvá akarják tenni. A másik alternatíva az egységes Európa programjának fokozatos hanyatlása és szétesése...

Angela Merkelnek van egy vörös és egy sárga gombja. Az egyik véget vet a válságnak. Melyiket nyomja meg ?

Janisz Varufakisz

A neoliberális kapitalizmus globális Minotaurusza, melynek központja a Wall Street, sarcolta a világot 1971-től 2008-ig. Most Európa felesleggel rendelkező államai próbálják meg feltámasztani a holttestét.

A bankok csődbe vivőinek uralma legalább annyira kínosan európai, mint amennyire amerikai "találmány". A két földrész között az a különbség, hogy az amerikaiaknak legalább nem kell az eurozóna óriási tervezési hibáinak súlya alatt dolgozni. Képzeljék el, mennyire bosszankodnának, ha a keményen sújtott államok (pl. Nevada vagy Ohio) polgárainak államuk adósságának és azoknak a bankoknak a veszteségei által okozott halálos ölelése között kellene őrlődniük, amelyek történetesen abban az államban működnek.

Amikor Janisz Varufakisz eltűnt a naplementében, ez maradt tőle, amire emlékezni fogok

Suzanne Moore

Ráadásul az amerikaiakat megkímélték attól, hogy egy olyan központi bankkal kelljen küzdeniük, amelyet gúzsba köt a megosztottság és a német jegybank rajongása azért, hogy az unió legjobban sújtott részeit (vagyis az eurozónát) idegen földnek tekintse, amelyet pénzügyi víztortúrának kell alávetni addig, amíg meg nem szűnik engedelmeskedni a makroökonómia törvényeinek.

Az elmúlt két évben Európában a viták kizárólag olyan kérdésekre összpontosultak, amelyek erősen technikaiak és másodlagosak: az Európai Központi bank összekapcsolja-e „feltételekkel" az olasz vagy spanyol kötvények vásárlását ? Kell-e az EKB-nak minden európai bankot ellenőriznie, vagy csak a „rendszerszintűeket" ?

Ezek olyan kérdések, amelyek valódi érdeklődést csak azokban váltanak ki, akik morbid módon érdeklődnek a közfinanszírozás és a monetáris politika közötti kapcsolat iránt. És még ezek a kérdések (és az a mód, ahogyan megválaszolják őket), valószínűleg körülbelül annyira fontosak Európa szempontjából, mint a vesztfáliai vagy versailles-i békeszerződés, vagy éppen a római szerződés. Mert azok az igazi kérdések, amelyek meghatározzák, hogy Európa egyben marad-e vagy megadja magát azoknak az ördögi centrifugális erőknek, amelyeket a 2008-as válság engedett szabadjára.

Még ha így is van, nem kérdés, hogy erről érdemes-e itt fejtegetésekbe bocsátkozni. Minden ami történik, egy tragikus, valós problémát tükröz, amit egyszerű szavakkal le lehet írni bármilyen szakmai zsargon használata nélkül: Európa azért dezintegrálódik, mert felépítménye egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon azoknak a lökéshullámoknak, amelyeket annak a haláltusája okoz, amelyet Globális Minotaurusznak szoktam nevezni: ez a neoliberális kapitalizmus rendszere, amelynek központja a Wall Street, amely 1971 óta sarcolja a világot.

Eléggé világos, hogy Madrid vagy Róma fizetésképtelenségének semmi köze nem volt a pénzügyi kicsapongáshoz (emlékezzünk rá, hogy 2008-ban Spanyolország adóssága kisebb volt, mint Németországé és Olaszországnak fokozatosan csökkent a költségvetési hiánya) és az eurozóna makrogazdasága minden tekintetben szignifikáns módon a Globális Minotaurusz nettó exportigényére alapult. Miután az utóbbi 2008-ban összeomlott és a Wall Street magánpénzei eltűntek, két hatás kényszerítette térdre Európát.

Az egyik az egymást követő bankcsődök és fizetésképtelenné vált államok sora volt (kezdve Görögországgal, azután Írország, Portugália következett és addig folytatódott, míg Olaszország és Spanyolország is szétszakadt). A másik ok a Minotaurusz csalóka árnya és annak elhatározása, hogy ki kell tartani amellett, hogy ki kell lépniük az eurozónából, mert ezzel le lehet tagadni annak lehetőségét, hogy a valutaunió észszerű tervek alapján javítva fenntarthatóvá tehető.

A sokat mondó kérdés így az lesz: mi az oka ennek az ellenállásnak, különösen Németország részéről minden olyan gondolattal szemben, ami véget vetne az euroválságnak ? A standard válasz az, hogy Németország nem kívánja kifizetni a periféria adósságait és minden föderális jellegű mozgásnak ellenáll (pl. bank- vagy adóügyi uniónak), amíg meg nem győződik arról, hogy partnerei felelős módon viselkednek a németek által támogatott pénzügyekben. Mivel ez jól kifejezi sok észak-európai gondolkodásmódját, ez a lényeg.

Figyelembe véve azonban a következő gondolatkísérletet, azt hiszem, ez segít leleplezni egy mélyebb indítékot.

Angela Merkel és Sigmar Gabriel nemzetgazdasági miniszter.
Foto: Wolfgang Kumm/dpa/Corbis

Képzeljük el, hogy egy szégyenlős pénzügyminiszter belép a berlini kancellári hivatalba, kezében egy kontroll panellel, amelyen egy sárga és egy vörös gomb van, és azt mondja Angela Merkelnek, hogy választania kell, melyik gombot nyomja meg. El is magyarázza, mit jelent a két gomb:

A vörös gomb

Ha ezt nyomja meg, kancellár asszony, az euroválság azonnal véget ér, általános növekedés indul be egész Európában, az összes tagállam adóssága azonnal a maastrichti limit alá esik, nem kell hogy fájjon a görög (vagy olasz, portugál stb.) polgárok feje, nem kell garantálni a periféria adósságait (államokét és bankokét) a német és holland adófizetők pénzén, a kamatlábak 3 % alá esnek az egész eurozónában, csökkennek az eurozóna belső egyensúlytalanságai és az aggregált beruházási kereslet is nőni kezd.

A sárga gomb

Ha ezt nyomja meg, kancellár asszony, az eurozónában többé-kevésbé az marad a helyzet, mint a legutóbbi tíz évben. Az euroválság folytatódik, tovább buborékol, bár szabályozott módon. Míg a szétesés valószínűsége, ami Németország számára szerencsétlenség lenne továbbra sem zárható ki, ennek esélyei, ha megnyomja a sárga gombot, az eurozóna nem esik szét (az Európai Központi Bank kis segítségével), a német kamatlábak kirívóan alacsonyak maradnak, az euró szépen devalvalódik ('szépen' a német exportőrök szempontjából), a periférián viszont az egekbe szöknek (de nem robbanásszerűen), Olaszország és Spanyolország egyre mélyebben belecsúszik egy adóssági-deflációs spirálba, melynek következtében nemzeti jövedelmük a következő három évben 15 %-kal csökken, Franciaország folyamatosan csúszik a kvázi fizetésképtelenség felé, az egy főre jutó GDP a többletet termelő országokban lassan emelkedik, míg a periférián meredeken zuhan. Ami az első „bukott" nemzeteket illeti (Görögország, Írország és Portugália), ők lecsúsznak Lettország, vagy éppen Koszovó szintjére: lepusztult földek (a nemzeti jövedelem 25-40 %-os csökkenése után megindul a képzett munkaerő masszív emigrálása), amelyen a mi embereink üdülhetnek és olcsón vásárolhatnak ingatlanokat. Összességében, ha Ön, kancellár asszony, a sárga gombot választja, az eurozóna munkanélküliségi rátája bőven a brit és amerikai szint felett marad, a beruházások csökkennek, negatívvá válik a növekedés és nő a szegénység.

Kedves Olvasó, mit gondol, melyik gombot akarná megnyomni a kancellár ?

Miközben a sárga gomb nem vonzaná az amerikai elnököt vagy a brit miniszterelnököt, a német kancellár számára a sárga gomb jóval erősebb választási lehetőség. Még ha a kancellár a vörös gombot választaná is, a német választók terrorizálnák, ha azt tenné. Ha hagynák a görögöket, olaszokat, spanyolokat és portugálokat ilyen „könnyen" kimászni a Nagy Depressziójukból, ez nem valószínű, hogy sok szavazatot hozna a Rajnától keletre és az Alpoktól északra.

Két éve a német közvélemény meg van győződve arról, hogy Németország azért menekült meg a válság legrosszabb hatásaitól, mert polgárai erényesen takarékoskodtak és keményen dolgoztak; ezzel szemben a pazarló déliek, mint a szeszélyes tücskök, nem készültek fel arra, hogy a pénzvilág szele hidegre és rosszra fordul.

Ez a gondolkodásmód kéz a kézben jár azzal a morális igazságossággal, amelyet a jó emberek szívébe és fejébe ültettek, akik örülnek a tücskök megbüntetésének, még ha ezzel (bizonyos mértékben) magukat is büntetik. Ugyanez kéz a kézben jár annak gyökeres félreértésével, hogy mi tartotta egészségesen az eurozónát és idézte elő Németországban a többletet 2008 előtt: vagyis a Globális Minotauruszt, melynek kereslet-generáló bohóckodásai évtizedeken át lehetővé tették, hogy Németország és Hollandia nettó tőke- és fogyasztási cikk-exportőrök maradjanak az eurozónában és azon kívül (miközben importálták az amerikai eredetű keresletet saját javaikra az eurozóna perifériájáról).

Érdekes módon, a 2008 utáni korszak egyik nagy titka, hogy a Minotaurusz halála ellentétesen befolyásolta az aggregált keresletet a többletet termelő országokban (Németország, Hollandia, Ausztria, Finnország) mint a deficites tagállamokban (mint Olaszország, Spanyolország, Írország, Portugália és Görögország). Miközben a hirtelen tőkekivonás a deficites tagállamokban felszínre hozta azok fizetésképtelenségét, az olyan országok, mint Németország saját alapjaikat látták súlyosan veszélyeztetve a 2008-as összeomlás miatt. Ez a tény, összefüggésben a szörnyen nyomott német bérekkel, megmagyarázza az ellenségesség mélyebb okait olyan helyeken, mint Németország, ami nagyon könnyen fordul haragba a görögökkel és mindenféle mediterránokkal szemben – ezeket az érzéseket azután viszonozzák, így nagyobb fordulatot adnak az Európán belüli ellenségeskedés kerekének, kedvezvén a xenofóbia, sőt a nácizmus terjedésének (olyan országokban is, mint Görögország, eléggé hihetetlenül), és így általánosságban is oda vezetnek, hogy nő a készség a sárga gomb nyomogatására a vörössel szemben.

Összegezve, a Minotaurusz feleslegének reciklálása létfontosságú volt az eurozóna hibás építményének fenntartásához. Amikor ez eltűnt a színről, az európai közös valutát vagy újra kellene tervezni, vagy belépünk a dezintegráció hosszú, fájdalmas időszakába. A többletet termelő országok készségének hiánya ennek elfogadására a Minotaurusz utáni világban, a felesleg néhány más formájának reciklálását teszi szükségessé (és bizonyos fokig a saját többletüket is alá kell vetni egy ilyen reciklálásnak), és ez az oka annak, hogy Európa olyan, mint egy fordított alkimista: mert míg az alkimista ólomból akart aranyat csinálni, Európa fordított alkimistái az aranyból indultak ki (egy olyan integrációs tervből, melyre az elitek igen büszkék voltak), de hamarosan az ólom intézményes megvalósulásával fogják végezni.

• Részlet Janisz Varufakisz The Global Minotaur: America, Europe and the Future of the Global Economy, c. könyvéből, a Zed Books kiadásában

Forrás: http://www.theguardian.com/commentisfree/2015/jul/06/yanis-varoufakis-an...

balmix.transform.hu (Címlap: Ünneplő görögök, amikor az exit pollok a NEM győzelmét vetítették előre a népszavazáson. // Fotó: Christopher Furlong/Getty Images Europe)