Egy könyvesboltban ácsorogtunk a Körúton. Reb Slojme homlokára tolta szemüvegét, közel emelte a könyveket vaksi szeméhez. Ebbe is belelapozott, abba is, néhány lap után egy másikért nyúlt, bár tudtam, egyiket sem veszi meg. Kicsapongásából ennyire futotta. Legeltette a szemét a tipográfián, simogatta a papírt, a fényes vagy selymes matt borítót, beszippantotta a friss nyomdaszagot. Tudni akarta, mi jelent meg, beléjük kóstolt, ízlelgette őket, de vágyainak határt szabott, néhány oldal után visszatette mindegyiket a polcra.

Úgy tekintette, hogy a szent szövegek után a XX. század közepéig már mindent megírtak, amit ember megírhat és meg kell írnia. Baudelaire, Rimbaud, Verlaine, Rilke, Stefan George, Hofmannsthal, Paul Celan, Ady, Tóth Árpád és Babits, József Attila, Radnóti és Füst Milán óta nincs új a költészetben, csak ismétlés, a prózaírókról nem is beszélve. Ami nincs benne Thomas Mannban, mondta önigazolóan, azt nem érdemes elolvasni. Tett ugyan némi engedményt a modern zsidó irodalom, Singer, Malamud és Philip Roth irányába, de utóbbiról már azt mondta: provokatív, szellemes, fény helyett azonban csupán visszfény, nem ismeri a zsidó kultúrát, csak a hiányát. A kortárs magyar irodalomból tudta, kire kell figyelni, de már nem olvasta őket, csak régi kedvenceit.

Türelmetlenül toporogtam. Dühített a sok könyv, évek óta nem jelent meg kötetem. Elfogadott kéziratom jobb sorsára várakozva állt a kiadóban. Húztam a szájam, arra gondoltam, ha mindenki úgy olvas, ahogy Reb Slojme, aki csak belelapoz a könyvekbe, vagy ahogy az ismerősök nagy része, aki csak ajándékba szeret könyveket kapni a szerzőtől, persze hogy nem megy a könyvpiac.

– Mi a gond? – nézett rám az öreg.
– Az, hogy a kutyának sem kell a könyv. Annyi van már, hogy nem kell az új.

– Ha így lenne – mutatott körbe Reb Slojme –, nem lennének tele a polcok.
– Na persze – mondtam gúnyosan –, olyan könyvekkel, amelyekért aztán nem fizetnek honoráriumot, vagy alig. Ha egyáltalán megjelennek.

– Hogyhogy nem fizetnek érte?
– Ahogy mondom. A terjesztő leveszi a maga negyven-ötven százalékos jutalékát, ha nem többet. Az állam az adót. A kiadók a maguk költségeit, miután összepályázzák rá a pénzt, ha egyáltalán össze tudják szedni, és a végén a szerzőnek, aki évekig dolgozott rajta, nem jut szinte semmi. Még örülhet, ha nem egy raktárban rohad a könyve. Ha eljut a boltokba, s eladnak belőle ezret, kétezret. És egy fillért sem kap, mert a könyv még nem is nyereséges. A támogatás csak a veszteséget fedezi. Kis nyelv, kis piac, állandó válság.

– Már a Füst Milán is a saját költségére adta ki a válogatott verseit a harmincas években – sóhajtott. – Egy Füst Milán... Jó, akkor lehetett mondani, hogy nem volt a rezsim kegyeltje. Pláne József Attila... Akiből szintén alig tudtak eladni. Még csak nem is nagyon ugrálhattak. De ma, amikor szabadság van, miért nem tiltakoznak, Miklós? Maga meg a kollégái... – pislogott vaksi szemeivel, aztán észbe kapott, és a homlokáról az orrára tolta szemüvegét. – Hogy az állam vagy a mágnások jobban támogassák a könyveket vagy az írókat. A kultúra mindig úri huncutság, pláne egy ilyen kis országban. Annak idején a királyok meg a fejedelmek finanszírozták, most meg az utódaik: miniszterek meg polgármesterek. A nagy nyelveknek persze könnyű, de egy kis nemzet kultúrája támogatás nélkül… Kultúra nélkül viszont a nemzet sem nagyon működhet sokáig – csóválta a fejét. – Mi volna akkor – kérdezte lassan, tűnődve, miközben kifelé indult a boltból –, ha például az írók egy ideig nem adnának kéziratot a kiadóknak? Mit adnának ki?
– Ezt hogy érti? – kérdeztem megütközve. Kinyitottam előtte az ajtót.

– Úgy, ahogy mondom – bólogatott. – Sztrájkoljanak! Vagy hirdessenek bojkottot. Ha az író, aki éveket dolgozik a könyvén, nem kap pénzt a munkájáért, vagy csak kevés pénzt kap, miért adná oda a kéziratát a kiadónak? Legfeljebb a becsvágya miatt... De miért tűrné azt az igazságtalanságot, hogy a kiadó, a terjesztő mind belőle él, neki meg felkopik az álla? – emelte fel a hangját.

Finoman tuszkoltam kifelé a boltból, hogy az utcazaj elnyelje a hangoskodást.

– Nem kell eltűrni az igazságtalanságot! Tenni kell ellene, nem csak sopánkodni! – kiabált. – Valamikor, ha kellett, a költők lefoglalták a nyomdagépeket...
– Jól van, jól van! – csitítottam.

– Nem, nincs jól! Egyáltalán nincs jól! – förmedt rám. – Nem kell elfogadni mindent úgy, ahogy van.
– Olyan nincs, hogy minden író összefogjon, és senki ne adjon kéziratot a kiadóknak – csóváltam a fejem, miközben forróság öntött el, mert mégiscsak elképzeltem a bojkottot, melynek híre vagy legalább nemzetközi visszhangja elérne talán a parlamentig, a minisztériumokig is. – Mindig lenne, aki meghajolna. Van, aki ebből él, van, aki elfogadja a helyzetet, mert örül, ha kiadják, és van, aki nem annyira harcos típus.

– Hát, ha előre feladja, mint a többiek, akkor igyák meg a levét. Ha magukkal mindent meg lehet tenni – vonta meg a vállát, elindult hazafelé, én meg mentem utána lógó fejjel.

Szerző:  Szántó T. Gábor - Magyar Nemzet

Fotó: mno.hu