„A katonai bíróság elé kerültem, ahol tíz évet kaptam úgy, hogy nem számították bele azt a két hónap híján három évet, amit addig, leültem… Andó hadbíró százados, aki már a Horthy-rendszerben is hadbíró volt, megkérdezte, hogy miért nem vontam vissza a jegyzőkönyvet, amikor az ügyész elé kerültem? – Mondtam, hogy nem kerültem ügyész elé… Erre a képtelen állításra, ami mellett kitartottam, hívatták az ügyészt, aki elé állítólag oda kellett volna kerülni. Amikor belépett az ajtón a velem egykorú fiatalember, rögtön tudtam, hogy én valóban álltam előtte, de egy szóval se mondta, hogy ő az ügyész. Honnan tudhattam volna… Nem ismertette a vádiratomat, nem beszélt a jogaimról, ő is, mint a többi, egy papírt tolt elém, hogy írjam alá…

Ebben az épületben kivégzések is folytak. Hetente kétszer, volt olyan hét, hogy háromszor. Általában egy-egy alkalommal két-három embert, de volt úgy, hogy négy-öt embert végeztek ki. A bitót mindig a kivégzés hajnalán szerelték össze. A betonban volt egy nyílás, abba tették bele a cölöpöt. A kivégzés előtt odarakták a sámlit is. A betonban volt két vasfül is… amikor sétára mentünk – hetente egyszer – akkor ott mentünk el a vasfülek és a nyílás mellett… Sokat szenvedtünk. A rabok sírtak az éhségtől…

Másfél évtized múlt el, 1964-et írtunk, mindenképpen per-újrafelvételt akartam. Volt ott egy alezredes, azzal beszéltem, végül megszánt engem. Azt mondta: ’Idehallgasson, maga irodalmárember, magát úgyis az irodalomban kell rehabilitálni, mit törődik maga ezzel? Ne kezdjen semmit, mert maga ütheti meg a bokáját… Szembesítették tizenöt évvel ezelőtt az ügyésszel?… - Tudja, hogy ki ez az ügyész most? Ennek a katonai kollégiumnak az elnöke…”  (Kárpáti Kamil, író – Oral History, Országos Széchényi Könyvtár)  

Egy leendő pápa a Waffen-SS-ben

1909-ben az akkori igazságügyi kormányzat pályázatot írt ki a Parlamenttel szemben, a budai oldalon lévő terület beépítésére. A pályázatot Jablonszky Ferenc által alkotott tervezet nyerte meg. – Az építkezés 1913-ban kezdődött és közel tíz évig tartott. Az első itt dolgozó hivatalnokai a Pestvidéki Törvényszék és Fogház (PV) alkalmazottai voltak.

Csendőrök és a Waffen-SS

1944. március 19-én a hitleri Harmadik Birodalom csapatai – a Waffen-SS alakulatai – megszállták a velük katonai szövetségben lévő Magyarországot, az inváziós sereg kötelékében szolgált egy Joseph Alois Ratzinger nevű katona, aki 1941-ben lépett be a Hitler-Jugendbe, 1943-ban a Harmadik Birodalom területén teljesített önkéntes katonai szolgálatot, majd 1944 tavaszán Magyarországra vezényelték…

A Pestvidéki Törvényszék és Fogház épületét a Geheime Staatspolizei (Gestapo) és a német hírszerzés Sicherheitsdienst (SD)foglalta el. A „Sicherheitsdients des Reichführer SD-Ausland” Amt VI. osztályát Budapesten Ernst Kaltenbrunner megbízásából Otto Winkelmann és Adolf Eichmann vezették – az utóbbi kizárólagosan az úgynevezett „zsidóügyekkel” foglalkozott. Munkájukat nagyban megkönnyítették a magyarországi hatóságok, Jaross Andor belügyminiszter és a Magyar Királyi Csendőrség vezetői, akik két-három hét alatt összeállították azokat a nyilvántartásokat, melyek zsidó honfitársaink neveit és címeiket tartalmazták. E rendészeti hatóságok túlásba vitt buzgalma még a birodalmi vezetőket is meglepte. – a csendőrség az akkor még viszonylag kis létszámú német egységek brutalitását is meghaladóan intézkedett a zsidók, cigányok és a politikailag megbízhatatlan személyek deportálásában.

A rabok sírtak az éhségtől 

1951. január 1.-től költözött be a Fő utca 70-78 szám alatt lévő épületbe az Államvédelmi Hatóság (ÁVH), amely börtönként is használta az objektumot. Az őrszemélyzetet a Rákosi őrzászlóalj egységei adták, először Szűcs Ernő áv. ezredes, majd Lehota István áv. ezredes irányítása alatt, az egészségügyi – a kivégzések során „eseti orvosi” – szolgálatot 1956-ig folyamatosan dr. Dénes Béla, dr. Bálint István, dr. Kőrösi Andor és dr. Mayer Ernő nevű áv. ezredes látta el.

Bár az áldozatok pontos száma nem perdöntő, az 1948-ban létrehozott és 1956 októberében Nagy Imre miniszterelnök rendeletével feloszlatott ÁVH áldozatainak száma 15-18 ezer között lehetett. Ebben az időszakban – nem hozzáadva a második világháború utáni háborús bűntettek miatt elítélt személyek adatait – 477 halálos ítéletet mondtak ki, ebből (hivatalos közlés szerint) 189 embert végeztek ki.

Az ÁVH tagjai hírhedtek lettek kegyetlenségükről és különösen durva módszereikről. A kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták minden letartóztatottal szemben. Általánossá vált a vég nélküli kifárasztás, verés, gúzsbakötés, a gyanúsított rugdosása, az őrizetesek sóval etetése, az éheztetés – melyről többek között Kárpáti Kamil napjainkban is élő publicista számolt be… A közgondolkodásba ekkor került be a „csengőfrász” fogalma, hiszen az ÁVH emberei többnyire az éjszakai órákban csöngettek, majd rontottak be a kiszemelt lakásába. – Mikor 1953-ban néhány államvédelmista ellen vizsgálatot indítottak, sokan közülük inkább öngyilkosok lettek, tudván azt, hogy mire számíthatnak volt kollégáiktól.

Dr. Dénes Béla, az ÁVH zsidó származású orvosa 1957-ben Tel Aviv-ban megírta az „Ávós világ Magyarországon” című könyvét, az alábbiakat látta fontosnak közölni olvasóival:

„Máig azt vallom, hogy a kommunista zsidóknak semmi közük a zsidósághoz. – Még akkor sem, ha történetesen Izraelben is vannak kommunisták. Árulók mindenhol és minden népnél voltak és lesznek. Quislingre sem azt mondják, hogy norvég, hanem azt, hogy náci-bérenc. És Kádárra sem azt, hogy magyar, hanem azt, hogy kommunista volt.

Nagy Imre válságát – ha igazak a róla szóló legendák – éppen az okozta, hogy a döntő pillanatban magyarságát a kommunizmusa elé helyezte, ami a kommunistáknál a legnagyobb bűn. Nem kell tehát törődnünk azzal, hogy mit mondanak majd szerte a világon a még mindig ágáló nyilasok, ha megírom az igazat! – Az egész világ értő közvéleménye tudja: Kaganovics és Rákosi Mátyás eleitől fogva nem zsidók, hanem egy eszme foglyai voltak. Nem csak azért, mert az effajtáktól a zsidók mindig is többet szenvedtek, mint a keresztény kommunistáktól, hanem főleg azért, mert ők – kisebbrendűségi érzéseiket akarván kompenzálni – mindenkin túltesznek, ha a rendszer kiszolgálásáról van szó. Ugyanez vonatkozik a zsidó származású ávósokra is!…”

(A krónikásnak, olvasva dr. Dénes sorait, annyit azért szükséges hozzászólni, hogy „kommunista” államvédelmistáról, politikusról, orvosról, stb. a kifejezés klasszikus értelmében nem beszélhetünk. – Magyarországon és talán a világon sehol sem valósították meg a kommunista társadalmat. Hazánkban is egy sajátos, hiánygazdálkodásra berendezkedett államszocialista rendszer működött és e pártállam ökle volt az ÁVH. Természetesen arról szó sem volt, hogy 1945 után a nyilasok „tömegesen” léptek be az MDP-be vagy egyenesen az ÁVH-ba. Nyilván voltak ilyenek is, de tömegekről nem beszélhetünk.)

Az elbocsájtott légió és az ÁVH újabb áldozatai

Az 1956-os szabadságharc leverése után a hírhedt Fő utca épületbe a Budapesti Katonai Ügyészség, a Budapesti Katonai Bíróság, a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma, ideiglenesen a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa és esetenként a Katonai Rögtönítélő Bíróság többnyire egyenruhás hivatalnokai költöztek be.

A feloszlatott Államvédelmi Hatóság tisztjei az állam különböző területeire kerültek: újságok szerkesztőségeibe, a Magyar Rádió és Televízió munkatársai közé, színházak vezetését bízták rájuk, bírósági tanácselnökök lettek vagy közel-távol Magyarországtól (Bécsben, Ottawa-ban, Washingtonban, Bonn városában) a diplomáciai testületekben foglalkoztatták őket – de a Szovjetunió katonai hírszerző szolgálatával szoros kapcsolatban álló személyeket a helyükön hagyták.

Az épületkomplexum Gyorskocsi utcai oldalán a BM Politikai Vizsgálati Osztálya kezdte el működését – az e helyen foglalkoztatott nyomozók és az őrség jelentős részét is a Nagy Imre-kormány idején feloszlatott ÁVH állományából válogatták ki.

 Az 1956-tól 1963-ig tartott megtorlás egyik fő központjaként ismert Fő utcai objektum volt színhelye a Nagy Imre és társai ellen indított büntetőeljárásnak illetve azoknak a pereknek, melyek alanyai felett a Budapesti Katonai Bíróság és az ad hoc összeállított katonai rögtönítélő bíróságok ítélkeztek. – Hivatalos közlések szerint a Fő utcai épület falai között 100 jogerős halálos ítélet mondtak ki, de ez a szám, tekintettel arra, hogy az ott lezajlott események napjainkban sem nyilvánosak – egészen biztosan jóval meghaladják a közölteket. A leghírhedtebb katonai eljárás közül kiemelten szükséges említeni a Mecséri János ezredes és társai (a Juta-dombi fegyveres ellenállás tagjai ügyében) indított katonai büntetőpert, melyben 52 személy állítottak bíróság elé és ahol első fokon 11 honfitársunkat halálra ítélte a Mátyás Miklós elnökletével működött bíróság – végül is 8 személyt végeztek ki. Puchert János XXI. az rendű vádlott, Paska Elemér a XL. rendű vádlott és Dobrossi Lajos XLI. rendű vádlott jogerős halálos ítéleteit a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kegyelemből életfogytiglan tartó börtönbüntetésre változtatta. – Molnár Géza XXVIII. rendű vádlott jogerős halálos ítéletét távollétében hozták, azt nem tudták végrehajtani.

Az ún. „kémperek” esetében bizonyíték nélkül is ítéletet hoztak

Egedy-Elemér, Asbóth László, Egedy Lehel

A „magyar Bastille” épületében 1958 és 1988 között három évtizeden át a katonai büntetőeljárások külön csoportját képezték az úgynevezett kémperek… melyek egy részét ténylegesen, a perbefogottak által is elismerten, a NATO-tagállamok javára dolgozó hírszerzők ellen indították, másrészt olyan személyek, rendőrtisztek, katonák ellen, akikről feltételezték, hogy szándékukban állt a szocialista államrend gyengítése. – E törvénysértő, az akkori törvénykezés paragrafusaiban leírtakat is figyelmen kívül hagyó katonai bírósági gyakorlat, a koncepciós katonai perek áldozatai között említhetem a már 1958-ban kivégzett Maléter Pál vezérőrnagyon kívül, Belovai István, Rimner Gábor, Halmi Zoltán, Csóka Ferenc, Szlama Árpád, Hollósi Péter, dr. Timár György, dr. Egedy Lehel, prof. dr. Egedy Elemér, stb. ügyeit, valamint az ellenem indított büntetőeljárásokat – ahol a tényleges hírszerzéstől a feltételezésig a megtorlás minden árnyalatát tanulmányozhatták azok a kevesek, akik hozzájuthattak a részben még mindig zárolt katonai bírósági iratokhoz.

Belovai István alezredes, hasonlóan hozzám, a Mélységi Felderítő és Diverziós Zászlóalj katonájaként kezdte, később, meggyengült egészségi állapota, fizikuma miatt a Katonai Felderítő Szolgálathoz került. – Esetemben (mint ejtőernyős sportoló, segédoktató) ilyen problémák nem voltak… ugyanakkor, mivel írásaim, külföldön megjelenő cikkeim okán kapcsolatban álltam rigai, belgrádi, müncheni és más nyugat-németországi személyekkel, szerkesztőségekkel – mint a Mélységi Felderítő és Diverziós Zászlóalj egykori tagjáról – feltételezték a kémkedés egyébként nem bizonyított bűnét.

1976 júliusában helyeztek szabadlábra és kezdtem el a 10 esztendőn keresztül tartott politikai jogok gyakorlása tiltásáról szóló évtizedet – az 1985. július 10-én letartóztatott Belovai alezredest Göncz Árpád köztársasági elnök 1990-ben, közkegyelemben részesítette. A „Skorpió”, anélkül, hogy bármelyikünket is rehabilitálták volna, 2009. november 6-án halt meg az egyesült államokbeli Denverben.

Dávid Ibolya: „Az 1989 előtti jogrend legitim, működő jogrend volt…”

Az 1990. évi hatalomváltás vezetői között, bár százával vélekedtek úgy, hogy „az 1989 előtti jogrend legitim volt…” – nyíltan csak egyetlen jobboldali vezéralak, Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke merte megmondani.

Az 1945 és 1990 között gyakorolt büntetőpolitika és a demokrácia konfliktusát úgy oldották meg a szabad Magyarország egymást váltó vezetői, hogy hallgattak és elhallgattatták azokat is, akik kutatásokat végeztek az önkényuralom bűnei feltárása ügyében.

Az Egyesült Államokban, Németországban és Magyarországon működött dokumentációs irodák vezetői a „Beszélő” liberális újság (III. évf. 3. szám) oldalain nyílt levelet intéztek az Antall-kormányhoz.

„Azzal a kéréssel fordulunk a Magyar Köztársaság kormányához és a törvényhozáshoz – írták az elmúlt évtizedek politikai bűneit feltáró irodák vezetői – hogy szüntessék meg a volt politikai foglyok kárpótlásánál alkalmazott indokolatlan különbségtételt… Érthetetlennek és különösnek tartjuk azt is, hogy a kormány kárpótlásokkal foglalkozó rendelete ismét csupán az 1963 előtt politikai okokból elítélteket fogja érinteni. Ez mindenképpen a kádári koncepció túlélését jelenti, ti. azt, hogy ’az 1963-as amnesztia után nem maradt politikai fogoly Magyarország börtöneiben’.

Az egyenlőtlen elbírálás elvének hibájától eltekintve erkölcsileg tarthatatlan, hogy az új rendszerben éppen azon keveseket mellőzzék, akik mintegy a lakosság lelkiismereteként szabadságuk és egzisztenciájuk feláldozásával szálltak szembe a kádári kompromisszumokkal. 1963 után ’ártatlanul’ senki sem került börtönbe: az 1963 és 1989 között börtönbe zárt vagy kivégzett személyek tudatosan léptek fel a ’barakk’ kényelme és a kompromisszumok ’bölcsessége’ ellen…” – volt olvasható az Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért elnevezésű dokumentációs irodák igazgatói által aláírt levélben.

Az Antall- és a Boross-kormányok, az Állambiztonsági Szolgálatok személyi állományára építkezett Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH), az ismertetett Fő utcai „magyar Bastille” katonai ügyészei és hadbírái természetesen figyelmen kívül hagyták Kenedi János, Kőszeg Ferenc, Kiszely Gábor, Halmai Gábor, Ungváry Krisztián, Gavriel Bar-Shaked, valamint az általam írott tényfeltáró publikációkat.

A meglódult idő 1993-ban megállt. Elkezdődött a Horthy-korszak főszereplőinek rehabilitálása, majd a második világháború előtti kor restaurációja – a hosszú menetelés, vissza a régmúltba.

©Kollár Erzsébet 2018.
Részletek, feljegyzések Szemenyei-Kiss Tamás írásaiból
Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára  
Ellenszélben Blog