Elébe kellett tehát menni a dolgoknak, és felkészíteni a közvéleményt az egész pályás letámadásra. Az a helyzet, hogy Orbán komolyan a feje tetejére akarta állítani a rendszert. Nem akart apró kiigazításokkal vacakolni, nekiment az egésznek baltával. Nem egyes területekre koncentrált, forradalma totális jellegű kellett, hogy legyen. A Fidesz alatt simán ment minden a levesbe, az egészségügy, az oktatás, a bíráskodás, a gazdaság, a média, a különféle intézmények. Orbán egyszerre látta magát nagy rombolónak és nagy építőnek. Levegőbe röpítette az alapokat, hogy a romjaikon új konzervatív rendet teremtsen, amely az ő nevét viseli és évtizedekkel túléli őt.

Húsz évvel a függetlenség elnyerése után a magyar állam valahogy elműködött, néha jobban, néha rosszabbul. Időnként nagy felzúdulást keltettek a különféle mutyik, kitörtek botrányok, mindennapos volt a küzdelem a bürokráciával. Orbán tudta, hogy társadalmi felhatalmazása van a rendszer átalakítására. Sok elődjével ellentétben azonnal munkához látott. Terveket mutatott be a közvéleménynek, tisztára, mint anno a Szovjetunióban. A tervekre jeles történelmi személyiségek neveit aggatta, és nem akárkikét, hanem az előző századforduló liberális reformátoraiét. Ezzel a Fidesz a legszebb magyar történelmi hagyományok pecsétjét ütötte a tervekre.

A reformszenvedély impozáns mértékű volt. Az első évben új média- és bírósági törvény született, a nagy választási győzelem évfordulóján új alkotmány, amit alaptörvénynek neveztek el, és bár gránit szilárdságúnak mondták, utóbb még jó párszor módosították. Orbán azzal dicsekedett első hivatali ciklusának végén, hogy a parlamenti gépezeten majdnem négyszáz törvény ment át. Senki nem kérdezte meg, miért nem csak három vagy négy, de rendesen összerakott törvényt szavaztak meg, amiket utóbb nem kell folyton módosítgatni. Most, hogy elült a csata pora, már újabb kérdést is föl lehet tenni: jobban működik az állam, mint nyolc évvel ezelőtt?

Nézzük az igazságszolgáltatás reformját. A bírák mindig könnyű célpontnak számítanak, Magyarországon ráadásul a Legfelsőbb Bíróságot a kommunisták által 1949-ben alapított testület egyenesági leszármazottjának tartották. A LB volt a terror legfőbb eszköze az 1956-os szovjetellenes felkelés leverése után. Ez pedig, a puszta vád, hogy a bírák kommunisták és bűnözők, élénken hatott a közvélemény képzeletére. Nem számított, hogy 2011-ben olyan bírák voltak hivatalban, akiknek 70 százaléka 1990. után öltötték fel a talárt, akiket pedig bármiért felelősségre lehetett volna vonni, azok nem mentek át a kilencvenes évek eleji átvilágításon.

Hogy megszabaduljanak a szakma vezető bíráitól, a Fidesz 70-ről 62 évre szállította le a nyugdíjkorhatárt. Ennek nyomán körülbelül háromszázan távoztak, a szakma nagyjából egytizede. Az Alkotmánybíróságtól elvették a lehetőséget, hogy véleményezze a költségvetéssel kapcsolatos törvényeket. Megnövelték az AB tagjainak számát, megváltoztatták a megválasztásuk alapelveit, a saját jelöltek hivatali idejét pedig 9-ről 12 évre emelték fel. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot megszüntették, helyette létrehozták az Országos Bírósági Hivatalt, amelynek elnökét a parlament választja meg. Ez a tisztség a Fidesz egyik alapítója feleségének jutott.

Ez a séma ismétlődik más területeken is. Megszüntetik a régi intézményt és újat alapítanak helyette, amelyet lojális pártkatona vezet. Mit eredményeztek ezek a változtatások? Pozitívan hatottak a bíróságok működésére? A közvélemény bíróságokba vetett bizalma alacsony, mint eddig is. Két évvel ezelőtt a World Justice Project felmérést végzett a magyar jogállamiság helyzetéről a bíróságokkal kapcsolatba került állampolgárokkal készített interjúk alapján, és a legalacsonyabb, Bulgáriáéval azonos szintű uniós érték született. A felmérésből kiderült, hogy a magyar igazságszolgáltatás a következő okok miatt bírálható: a hatalom nem kielégítő ellenőrzése, korrupció, a bűnvádi eljárások részrehajló lefolytatása és az általában nehéz hozzáférés az adatokhoz.

Haladjunk tovább ezen a nyomvonalon. Mi a helyzet az egészségüggyel?

Központosították az egészségügyet és megemelték a szektor dolgozóinak bérét. De ez is kevésnek bizonyult, mert az Eurostat 2015-ös adatai szerint a magyar egészségügyi kiadások a GDP 7,2%-át teszik ki, miközben az uniós átlag 8,5%. Ez év elején az Euro Health Cunsumer Index a magyar rendszert a lengyellel együtt a 29. helyre sorolta (31 vizsgált állam közül). Főleg az képezi panasz tárgyát, hogy túl hosszú a várólista, illetve orvoshiány van, mert sok szakember külföldre távozik. Csak Németországban a magyar egészségügyi dolgozók száma hat év alatt a háromszorosára nőtt (a Német Orvostársaság adatai alapján).

És az oktatás? A helyi iskolákat államosították és a KLIK nevű új kormányintézmény fennhatósága alá helyezték. Ugyanez történt a tankönyvpiaccal is, az állam íratja meg és adja ki a tankönyveket. Az e reformokat bevezető államtitkárról a mai napig rossz szájízzel emlékeznek meg. A változások következménye az lett, hogy ez év elején középiskolások és egyetemisták mentek az utcára tüntetni az oktatás modernizációja érdekében. Azt követelték, hogy növeljék az oktatásra fordított forrásokat, legyen átlátható a tanári életpályamodell, állítsák vissza a szabad tankönyvválasztást és emeljék az oktatás színvonalát. Csoda-e, hogy az egyetemek sanghaji rendszer szerinti világrangsorában egyetlenegy magyar intézmény sincs? (Két lengyel egyetem szerepel a listán.)

Vegyük a szegénységet. Orbán azzal dicsekszik, hogy kivezette az országot a válságból – és bizonyos adatok láttán tényleg csak tapsolni lehet. A gazdasági növekedés négyszázalékos, ugyanilyen szinten áll a munkanélküliség is. Az államadósság 81%-ról 71%-ra csökkent. Adócsökkentés, számos könnyítés a sokgyerekes családoknak. És a bőkezű hatóságok időnként még ajándékot is adnak rezsicsökkentés vagy étkezési jegyek formájában. Ez már tényleg valami.

Magyarország ugyanakkor megállt a fejlődésben. A külföldi autógyárak olcsó munkaerőpiacává vált. A bruttó és nettó átlagkereset majdnem kétszer olyan alacsony, mint Csehországban, de Szlovákia és Lengyelország is jobban áll e téren. Nőnek az ingatlanárak és a társadalmi különbségek. Az északkeleti régiók némelyikében a lakosság több mint 20 százaléka él a nyomorszint közelében. A szegénység felszámolása helyett a kormány abszurd törvényt hoz a hajléktalanság felszámolására. 

Közép-Európában olcsó mulatság a közszolgáltatások színvonalát szidni. Magyarország e tekintetben nem üt el a régiós átlagtól, ahogyan nem ütött el nyolc éve sem. De éppen ez Orbán uralkodásának legbrutálisabb fokmérője. Senki más, sem Tusk, sem Kaczynski, sem Fico, sem Babis nem kapott a sorstól ekkora lehetőséget. Mindannyiukat fékezte a parlamenti matematika, a félelem, a lustaság. Orbánnak viszont mindene megvolt ahhoz, hogy posztkommunista skanzenből modern, hatékony, gyorsan fejlődő államot teremtsen. Megvolt a teljhatalma és a gátlástalansága ahhoz, hogy felégesse az áporodott struktúrákat. De a reformok nem érdekelték, mert a düh korszakában nem reformígéretekkel nyerik a választásokat, hanem a Soros elleni gyűlöletkampányokkal, amikre majdnem 50 millió eurónyi közpénzt szórtak el. A reformok a kilencvenes években voltak divatban.

Kiderült, hogy Orbán kiváló pártvezér, de szerény képességű miniszterelnök. Csak évek múltán látszik, hogy mindenki hagyta magát átverni. Mert a Fidesz csak a díszburkolatot cserélte ki. Pontosan úgy viselkedett, ahogyan a köz elvárta. Megtette azt, ami mindig örömöt ébreszt a tömegekben, vagyis leváltott egy csomó kádert és centralizált. Új intézmények jöttek létre, amelyekre hazafias neveket aggattak, új embereket állítottak munkába, és egy kézbe került az összes gyeplő. S a köz elégedett volt. Valójában konzerválták a skanzent, és hazafias dekorációval díszítették fel. Mindennek meg kellett változnia, hogy minden úgy maradjon, ahogyan volt.

***

Ez a cikk a Jagelló Klub (Klub Jagiellonski) nevű lengyel társaság oldalán jelent meg eredetileg, 2018. október 30-án, lengyelül. A pártoktól független szervezet politikáról, gazdaságról, történelemről és kultúráról ír elemzéseket, illetve javaslatokat tesz a kormánynak. A cikket Dariusz Kałan elemző, újságíró írta. Cikkei többek között a tekintélyes krakkói katolikus társadalmi-kulturális hetilapban, a Tygodnik Powszechnyben, és a balliberális véleményformáló Politykában jelennek meg. 2012 és 2014 között a Lengyel Külügyi Intézet munkatársa volt. 

Az írást önmagában is érdekesnek találtuk, és különösen izgalmas látni, hogyan tekintenek Magyarországra külföldről. Mivel a cikk lengyel közönségnek készült, ezért a szerző lengyel példákkal magyaráz néha. Ilyenkor igyekeztünk rövid magyarázatot fűzni az eredeti szöveghez. A cikket Kovács János fordította magyarra. 

Forrás: 444.hu