Van itt nekünk egy régóta kezeletlen kelésünk, amely kiújuló módon gennyezik. Jobboldali honfitársainkat lázálmok kínozzák, és senki nem igyekszik kigyógyítani őket súlyos tévképzeteikből.

A páciens félrebeszél, hogyaszongya: ő lenne itten a nemzeti oldal.

Amiből a formállogika szerint az is következik, hogy a másik oldal nem része a nemzetnek. Olykor ki is mondják: idegenszívűnek, hazaárulónak tartják azt, kinek szíve nem Orbán Viktorért dobog. De mitől is lenne magyarabb az, aki ujjongva tapsol a fideszes strómanok zsebébe lapátolt milliárdokhoz?

Az aljasságcunamit Csurka István indította, amikor elkezdte sulykolni az „Aki magyar, velünk tart!” – szlogent és a hozzá tartozó gondolkodásmódot. A MIÉP-nek a legjobb időszakában 250 ezer szavazója volt, Csurka szerint tehát nyilván nem volt magyar az a 9 750 000 ember, aki „nem tartott velük”.

Csurka legjobb tanítványa, Orbán Viktor tökélyre csiszolta a nemzeti kirekesztés beszédmódját. A polgárháború állandósulását 2002-től datálhatjuk, amikor az elbukott választás után Orbán azzal hergelte híveit: „A haza nem lehet ellenzékben!”

Ez a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb privatizációs botránya: jön egy politikai szélhámos, kisajátítja a nemzetfogalmat és úgy dönt, hogy mostantól belépti díjat fog szedni a magyarságba.

És mert azt látja, hogy senki nem koppint az orrára, még inkább elszemtelenedik. Másfél évtizede játssza az önkéntes ítélőbírót magyarság kérdésében és már partnere is van ebben a gusztustalan játékban, a Jobbik képében.

A nemzetből való kirekesztés tömegsporttá vált: jobboldali honfitársaink (ki tudja milyen alapon) feljogosítva érzik magukat, hogy eldöntsék, ki a jó magyar és ki nem az. Ki lehet része a nemzetnek és ki nem.

Jelen állás szerint egy teljes generációt sikerült egymás torkának ugrasztani a „nemzeti oldal” sunyi hazugságával, és senki nem parancsolt még megálljt ennek a tébolynak.

A rossz lelkiismeretével harcoló, saját gyávaságába belehülyült baloldal nem kérte ki magának az inszinuációt, nem mutatott rá a kirekesztők végtelen farizeusságára: 15 millió magyarra hivatkoznak, miközben a meglévő 10 millióból is megfojtanák egy kanál vízben azt a nyolcat, aki nincs velük.

A baloldal szemérmesen elfogadta a nemzetietlenség bélyegét, sőt igazodott is hozzá. Csakhogy leszegett fejből, behúzott nyakból még nem született sem sikeres politika, sem tartós szavazói többség.

A minap a Demokratikus Koalíció nevében Gréczy Zsolt egy meglepő cikket tett közzé. ATrianon a baloldalnak is fáj c. írás szerint Trianon tragédiája közös, és a baloldaliaknak is fáj az elcsatolt területek okozta veszteség. Gréczy azt mondja: magyarnak lenni nem fideszes/jobbikos érdem és nem lehet megspórolni harcot a nemzeti érzés kisajátítása ellen.

Az idő majd eldönti: szalmaláng életű fellángolás-e ez, vagy egy új időszak kezdete a DK politizálásában.

Az biztos: a baloldalnak ki kell lépnie a megalkuvásból és meghunyászkodásból, az örökös magyarázkodásból. Úgy nem lehet magabiztos politikai közösséget építeni, hogy szinte bocsánatot kérnek, amiért más véleményen merészelnek lenni, mint az arrogánsan nyomuló jobboldal.

Az ellenzéknek magába kell szívnia egy egészséges nemzeti öntudatot, megalkotni hozzá saját szimbólumokat, saját szókincset, és minden nap a jobboldal fejére olvasni az evidenciát:

Mi is pont annyira magyarok vagyunk, mint ti, csak mi emellett szolidárisak, szabadságpártiak és Európa-barátok is vagyunk.

nyugatifeny.blog.hu