h i r d e t é s

A szex az jó, csak amúgy beledöglesz

Olvasási idő
7perc
Eddig olvastam

A szex az jó, csak amúgy beledöglesz

2019. május 02. - 10:54

 

Vannak olyan valós történetek, amiknél kitalálni sem lehetne jobbat. - írja a wmn.hu.

Illusztráció: pixabay.com

Ebben a sztoriban a legszörnyűbb, hogy jobb lenne, ha csak vendégszerzőnk fejében született volna meg, és nem az életét teszi tönkre. Kerekes Ada írása azonban a saját élményeiből táplálkozik, még ha sikerült is egy novellává formálnia – a szerelemről, ami csak az ő fejében létezett, és a bukásokról, amik bárkié lehetnének.

– Jé, szia, te vagy az? Alig ismerek rád… – böki meg váratlanul a vállam egy rég látott barátnőm az Andrássy úton, miközben a gondolataimba merülve sétálok haza munka után.

– Igen, ki más lennék? De rég láttalak, jól nézel ki!

– Jaj, köszönöm, nagyon kedves vagy! Ne haragudj, hogy ilyen őszinte vagyok, te elég durván le vagy fogyva és teljesen másnak tűnsz. Ugye, nincs valami komoly bajod?

– Hát, mi számít komolynak, mi számít bajnak? Amúgy már jobban vagyok, azt hiszem. De nem, semmi végzetes, legalábbis úgy vélem.

– Nem ülünk be egy kávéra? Húsz perc múlva randim van, de ha van kedved, meséld el, hogy mi van veled.

– Nem akarlak nyomasztani, főleg egy randi előtt…

– Figyelj, drága, négy éve nem láttalak – teszi rá a szépen manikűrözött kezét a lerágott körmömmel tarkított, a téli hidegtől szétszáradt kezemre –, egész gimi alatt mindent tudtunk egymásról, nagyon érdekelne, hogy mi van veled, mitől vagy rosszul. Én éppen végre rendben vagyok, és ha jólesne elmesélni, hogy mi történt, boldogan meghallgatlak. Persze, csak ha van időd meg kedved.

– Oké, miért is ne? Végül is minden duma terápia – gondolkozom hangosan, de a kedvessége ellenére valahol mélyen végtelenül idegesít régi barátnőm ragyogása, pozitív hozzáállása. Talán, mert a pár évvel ezelőtti önmagamra emlékeztet. Eh, mindegy, essünk neki, önző lettem, ráöntöm a sok szart, ha ezt akarja…

Rögtön rendel is, kérdés nélkül nekem is kapucsínót, le sem szarja, hogy már rég nem azt iszom. Aztán otthonosra rendezi a székeket az asztal körül, csekkolja a Messengert, földöntúli mosoly árad szét az arcán, és továbbra is az asztalon tartja a telefont, mint egy harmadik beszélgetőpartnert, majd mélyen a szemembe nézve hallgat.

– Te, kezdem úgy érezni magam, mintha pszichológusnál ülnék – mondom neki, próbálva oldani a belső görcseimet.

– Tulajdonképpen nem is lőttél nagyon mellé, drága – kacag fel kicsit fölényeskedőn. – Coach vagyok, és HR-es is, elég jól ismerem az emberi lelket. Előttem nincs titok, ez a sikerem titka.

„Hű, baszd meg”, gondolom, kellett ez nekem, de komolyan? De ha már ilyen szépen berendezkedett a vallomásomra, belekezdek.

– Jó néhány évvel ezelőtt rám írt egy – kép alapján – rém ellenszenvesnek tűnő pasi. Egy közös barátunkkal látott valahol, és kérte, hogy találkozzam vele. Éppen nem voltam igazán jóban magammal, és a mai napig nem tudom, miért mondtam igent azzal, hogy most elutazom, és ha egy hónap múlva is érdekes vagyok még számára, akkor rendben. Gondoltam, addig még bármi lehet…

Hát, az lett, hogy a pasi szinte nulla-huszonnégyben ostromolt a Messengeren, megtudtam róla majdnem mindent. Barátnője van rettenő hosszú ideje, kezd testvérivé válni a kapcsolat, de tulajdonképpen ez idő alatt folyamatosan csalta őt. Amúgy szexmániás, de „szerencsére” olyan a munkája, hogy lehet benne hivatkozni a kimaradásokra. Na, ekkor „besípolt a rendszer”, mondtam is, hogy nekem ez nem kell, bocsánat! Ő azzal védekezett, hogy ha nem venne borzasztó komolyan, akkor vajon miért mondta volna el ezeket nekem, hiszen a nagyszámú kalandja közül csak kevesekkel közölte ezeket a tényeket.

Egy időre visszavonultam e csodás magyarázat ellenére is, aztán azt gondoltam – lévén hogy nem sokat jelent nekem –, egy kalandnak talán jó lesz. Mit érdekel engem, hogy amúgy miket csinál?

Leszögeztem, hogy egyetlen dolgot kérek tőle a szórakozáson kívül: azt hogy mindig, minden helyzetben legyen őszinte. Megígérte.

Bárcsak akkor tudtam volna, hogy egy súlyosan narcisztikus személyiségzavaros emberrel állok szemben, és a felvezető – bármily visszataszító volt is – csak arra volt jó, hogy magához kössön azzal, hogy kitüntetett vagyok az életében, velem oszt meg mindent. Az akkor még számomra ismeretlen narcizmussal együtt járt, hogy rém szórakoztató, alkalmazkodó, eszes és izgalmas ember képét mutatta, aki olyan szexuális kalandot is sejtetett, amilyenben csak ritkán van része egy nőnek.

Minden tökéletesnek tűnt: én nem vagyok bevonódva, kellemesen elleszünk, ő nem marad a nyakamon, de különös imádatával és rajongásával csak jót tehet nekem. Így tehát egy hónap múlva tényleg találkoztunk, addigra már forrt a levegő a cseteléseink után. A kávézóban alig tudtuk meginni az italunkat, üvöltött a fülünkbe a kémia, taxival rohantunk az általa gondosan előkészített, kölcsönkért lakásba.

Már az első alkalommal bebizonyosodott, hogy a szex úgy tökéletes, ahogy van. Bárcsak az arcát tudtam volna feledni!

– De végül mi lett a gond? – teszi fel kissé felületesen, a mobiljára pillantgatva a kérdést régi-új barátnőm, miközben felkacag egy kis üzeneten, és kissé megjátszott együttérzéssel magyarázza, hogy az ő új pasija sem egy szépség, de ilyen szórakoztató és lelkes még soha senki nem volt a közelében. Úgyhogy a külsővel nem kell törődni. – Ahogy anyukám is mondta: ha egy férfi egy fokkal szebb az ördögnél, az már lehet jó pasi – kacarászik.

Nem igazán tudok vele nevetni, mert ez a mondás nekem is sokszor eszembe jutott évekkel ezelőtt. Megint beleszúr valami fájdalom a gyomromba, de folytatom egy „hát, igen” kíséretében.

– Szóval, bejött a szex, eleinte jól szórakoztunk, kedves volt, figyelmes, rendszeresen találkoztunk. Ha lehet fokozni, egyre őrületesebb lett a szex, és ő egyre lelkesebben ragaszkodott hozzám, aztán az egyik hevesebb ágy-, ja, nem, inkább földjelenet közben láttam a szemén, hogy most ki fogja mondani… Rögtön kértem, hogy nehogy, ne mondja ki, de elkezdte rám zúdítani, hogy ő belém szeretett, szerelmes, mi egyek vagyunk, tökéletesen kiegészítjük egymást stb., stb.

Akkor kértem, hogy menjen el, és gondolja át az egészet újra. Megtette, és onnantól kezdve már soha nem hagyta abba ennek az ismételgetését… Én hülye meg elhittem, bevonódtam, és elfelejtve a tényeket, teljesen az övé lettem. Segítettem az élete minden területén, meghallgattam a traumáit, terapeutát kerestem neki, nem sorolom: mindent beleadtam.

Szerelmes lettem egy pasiba, aki ezt az érzést nem ismerheti. Neki az kell, hogy imádják, rajongjanak érte, és ezért az állapotért bármit megtesz.

Közben elmondta, hogy a barátnőjével  már jó ideje nincs szex, és csak én vagyok, persze többször lebukott (előttem egészen biztosan), hogy összevissza kavar mellettem. Ekkor már nem voltam igazán a magam ura, és mind kevésbé tudtam felrúgni a kapcsolatot, hogy aztán egyre szenvedélyesebb szex közben fogadjam vissza újra meg újra. Egyrészt tudtam, hogy ostoba vagyok, másrészt mániákus rabja lettem, és időről időre a beteg elme nyert. A végére nálam is: csapdába estem, eltűntem, felőrlődtem, megszűntem az lenni, aki előtte voltam. A lelkem kikészült, felemésztettem minden energiámat, és jött a betegségek sora.

Ma már tudom, hogy a szervezetem ordított: legyen elég, szálljak ki ebből. De nem hallottam… Fogytam tizenöt kilót, alig ettem, a humorom elhagyott, időről időre súlyos betegségek gyötörtek… Vártam, hogy mellém áll és segít. Én ostoba! Menekült a probléma elől: Tinderre fel, és már nem is kellett velem foglalkoznia. Jöttek az újabb nők, és minden egyes lebukás után zokogott nekem, hogy csakis én vagyok fontos, de ő ezt a feszültséget nem bírja…

Vége lett, átláttam, hogy az egész egy embertelen hazugságfolyam volt az egyetlen kikötésem ellenére, miszerint nem hazudunk.

Aztán lassan, nagyon lassan elkezdtem magam felépíteni, én is terápiára és sok más segítségre szorultam, és csak utólag tudtam meg, hogy mibe futottam bele. Azóta eltelt egy év, egy újabb, nálam még hülyébb állandó barátnőt fogyaszt, és mellette még sokakat, de szerencsére már egy ideje sem ezekről, sem róla az égvilágon semmit nem tudok. Sokkal jobban vagyok, de egy életre megtanultam, hogy nem szabad megbízni a pasikban. Nagy vonalakban ennyi a történetem.

Ő közben pötyög a telefonján, fontoskodva figyel, és látom rajta ugyanazt az arckifejezést, amit már sokakon, miszerint, ha ilyen hülye vagy, akkor megérdemled. Persze belekezd egy gyors, együttérző hegyi beszédbe.

– Édesem, ez rettenetes, de nem tudom elképzelni, hogy ezt nem tudtad levenni már ez elején. A szeretlek szó és a bizalom attól még fontos, mert egyszer az életben megsebeztek. Nem akarok bezzegelni, de én is naponta kapok csodás üzeneteket, és tudom, érzem, hogy van alapjuk, hogy van miért várnom. Nemrég pont a Tinderen futottam bele a srácba, akivel éppen randim lesz. Fiatalabb nálam, fontos munkája van, és nagyon rossz a kapcsolata a barátnőjével, éppen szakítani készül. Nekem mindegy, mert amit kapok tőle, az egyelőre éppen elég, és bízom benne, hogy együtt végigcsináljuk ezt a szakítást és a nehézségeket is. Nekem is voltak csalódásaim, és nézd, újra feszes a bőröm, ragyogok és boldog vagyok… Nagyon sajnálom, ami veled történt, de sosem szabad feladni a reményt, drágaságom!

Majd a pénztárcájából előkap egy kétezrest, lazán az asztalra dobja, és mentegetőzve mondja: most írt a pasi, hogy két perc múlva itt van. De azért csak hívjam, találkozzunk, amikor úgy érzem. Átölel, finom, randi előtti illata van, rohadt idegesítő, oltalmazó módon egy puszit nyom a homlokomra, és már szalad is át az út túloldalára. Figyelem, hogy milyen izgatottan és csinosan vár a nagy kalandra, amikor befordul a jól ismert kocsi, a vezetőülésen az ellenfényben kirajzolódik az összetéveszthetetlenül ronda arcél, amit egy éve akarok feledni minden egyes nap minden percében. Lefékez, a „mondjuk barátnőm” beszáll, és már száguldanak is a kéjbe…

– Hát, a szex tényleg jó lesz – motyogom magamban, miközben csorog rólam a hideg veríték, és görcsbe rándul a gyomrom –, csak beledöglesz, „édesem”!   

wmn.hu

 


 

h i r d e t é s