Magyar Narancs: Az Egyesült Államokban csak az elmúlt héten 3,3 millió új munkanélkülit regisztráltak (az interjú március 26-án, csütörtökön készült – a szerk.). Milyen következtetést lehet ebből levonni?

Andor László: A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) március közepén globálisan 25 millió munkahely megszűnését prognosztizálta, de ezeket a számokat hétről hétre fölül kell vizsgálni, hiszen amikor egy ilyen nagy külső csapás éri a gazdaságot, rengeteg minden attól függ, hogy milyen döntéseket hoznak a kormányok. Nem szükségszerű, hogy elszabaduljon a pokol. Az emelkedés nyilvánvalóan elkerülhetetlen, sok cég bezár vagy szünetelteti a tevékenységét. Ráadásul számos olyan munkavállaló van, akiknek egyszerűen lejár a szerződése, és a jelen helyzetben nem kapnak újat. Őket még csak nem is kell elbocsátani.

MN: A korábbi trendekből mire következtethetünk?

AL: Óvatosnak kell lenni, ha a jelenlegi gazdasági helyzetet múltbeli válságokhoz hasonlítjuk, hiszen most nem egy ciklikus visszaesésről beszélünk. Persze a recessziót követő gazdasági növekedés kifulladóban volt, és az elmúlt években több európai országban alig nulla fölötti volt a növekedés, de mégsem ez okozza a válságot, hanem a járvány. Ennek hatására nemcsak a gazdasági tevékenységek és a beruházások estek vissza, hanem majdnem teljesen megállt a közlekedés és a szállítás is. Hatását tekintve ez most olyan, mintha hirtelen mindenki szabadságra ment volna.

MN: Mennyire számít most az, hogy a gazdasági ciklusnak melyik pontján jártunk?

AL: Annyiban, hogy a pénzügyi rendszer mennyire ellenálló, és mennyire van felkészülve arra, hogy anticiklikus (azaz visszaesés idején keresletet bővítő – a szerk.) beavatkozást tudjon tenni. Ha amúgy is nagy az eladósodottság, vagy ingatag bizonyos intézmények helyzete, akkor nyilván nehezebb a pénzügyi rendszerre támaszkodva a szükséges lépé­se­ket megtenni. Ezért aztán még inkább a központi költségvetés és a központi bankok lesznek a válságkezelés alanyai.

Ez már látszik is: ha az első napokban vagy első hetekben a központi bankok és a pénzügyminiszterek még hezitáltak is, mostanra úgy néz ki, hogy olyan mértékben el lehet engedni a költségvetési költekezést, amire a mi életünkben még nem volt példa. A kormányok 2008–2009-ben – a megszorításokat megelőzően – szintén elengedték a költségvetési hiányt, mert akkor is volt egy első szándék arra, hogy az államok deficitet teremtve fékezzék a gazdaság visszaesését. Most valószínűleg sokkal nagyobb deficit- és államadósság-növekedésre kell számítani.

MN: Az EU tagállamai közül melyek a legveszélyeztetettebbek?

AL: A diagnózis orvosilag, gazdaságilag és pénzügyileg egybe­esik: Olaszország a legsúlyosabb eset. A vírusfertőzés áldozatainak száma náluk a legmagasabb, miközben az elmúlt húsz évben az olasz gazdaság teljesített a leggyatrábban, és az EU-n belül az ő bankrendszerük cipeli magával a legjelentősebb örökölt adósságokat. Emiatt Olaszországnak nagyobb szüksége lesz a nemzetközi segítségre, mint a többieknek.

MN: Vajon a gazdagabb országok, mint Németország vagy Hollandia, nagyobb hajlandóságot mutatnak majd a bajba jutott tagállamok megsegítésére?

AL: A kérdés az, hogy európai szintre emelik-e a probléma kezelését – részben az egészségügyi, de még inkább a pénzügyi, gazdasági tehermegosztás érdekében. Az egészségügy­ben nem lesz egyszerű, mivel tagországonként szerveződnek meg az egészségügyi ellátórendszerek – még ha ezek között épült is egyfajta híd az egységes piac kialakulásával. Ehhez képest persze lehet valamilyen többletet várni az EU-tól, de az unió nem fog egyik napról a másikra az egészségügyi ellátás szervezőjévé előlépni.

A gazdaságpolitikában viszont komoly eszközei vannak az uniónak. Az eurozónában az Európai Központi Bank a központi szerv, nem pedig az egyes országok jegybankjai, ha pedig a bankrendszer stabilizálása a kérdés, akkor az Európai Stabilitási Mechanizmus a legfőbb szereplő. Utóbbi intézményt az előző válság hozta létre, de a mostani helyzetben is bevethető. Használható lehet az Európai Beruházási Bank is, ha vállalatokat vagy egész ágazatokat kell megsegíteni hitelekkel – ez történt tíz évvel ezelőtt is, amikor az autóipar az elsők között lefékeződött. Mivel most az autóiparban nem csupán lefékeződés van, hanem leállás, még komolyabb intervencióra van szükség.

A beavatkozáskor pedig fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a válság után a jelenlegi gyakorlatot szeretnénk-e folytatni, vagy jobb lenne, ha valamifajta szerkezeti váltást is tudnánk katalizálni. Tíz évvel ezelőtt, amikor majdnem minden autógyárnak segítségre volt szüksége, az európai hitelező intézmények elvárták, hogy a gyártók cserébe invesztáljanak az elektromos járművek kifejlesztésébe.

A mostani válság során arra is hangsúlyt fektethetünk, hogy a tömegközlekedés jobban kiváltsa az autókat – hiszen az elmúlt évben az EU egyik legfőbb célkitűzése lett a klímaváltozás megfékezése és a karbonsemlegesség elérése. Azt viszont nem kellene várnunk, hogy minden cég minden ágazatban ugyanolyan volumenre térjen vissza, mint amilyenen a válság előtt működött.

MN: Elképzelhető, hogy néhány nagyobb vállalat nem marad meg?

AL: Lehet, hogy lesznek olyan nagyvállalatok, amelyek a jövőben közepes vállalatokká válnak, vagy megváltoztatják a profiljukat. Korában hallottam egy jelentős magyar olajipari vállalat vezetőjét is beszélni arról, hogy nekik is diverzifikálni kell, mert változik a globális kereslet. A járvány nagyobb lökést adhat annak, hogy az autógyártó, olajipari vagy gázipari cégek átalakítsák a portfóliójukat, és belekezdjenek valami újba.

MN: Az Európai Beruházási Bankot (EIB) és az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM) említette az imént. Ezek bevetése már tényként kezelhető?

AL: Ezek már működnek, sőt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (EBRD) is, amely ugyan nem uniós intézmény, de már előállt egy egymilliárd eurós programmal. Az EIB-nek van tartaléka, bővítési lehetősége is, ha kell, tőkét emelnek – szóval ez nem lesz probléma. A stabilitási mechanizmus (ESM) az előző válságban jött létre, egy kicsit használták is, most cselekvésre készen várja a parancsot.

A kérdés most már inkább az, hogy ezeken túl lehet-e menni, vagyis meg lehet-e az előbb említett intézményi felállást fejelni a közös adósságkibocsátással, azaz eurókötvény bevezetésével – amit pár helyen most koronakötvényként emlegetnek. Ez azért is fontos, mert közös pénzügyi kezelés nélkül egy-két éven belül ebből a szimmetrikus sokkból egy újabb aszimmetrikus sokk lehet, és újra kezdődhet az a politikai polarizáció is, ami 2011-től nagyon csúnya vitát gerjesztett az Európai Unión belül.

MN: A világ EU-n kívüli részével hogyan lehet együttműködni?

AL: A G20, azaz a világ húsz legerősebb gazdasága – ebben benne van többek között az Egyesült Államok, Kína, Japán és Ausztrália is – azt vizsgálja, hogyan tudják úgy összehangolni a gazdaság- és pénzügypolitikájukat, hogy a várható recesszió ne legyen nagyon mély és nagyon hosszú. Éppen ezért a napokban tettek egy olyan kijelentést, hogy összesen 5000 milliárd dollárt kell a válság leküzdésére fordítani. Az összefogás azért is fontos, mert a világgazdaság egészének újraindítását Európa még az Egyesült Államokkal összefogva sem tudja magára vállalni.

MN: Az említetteken kívül mit tehet még az EU?

AL: A munkaerőpiacok védelme érdekében részben uniós szintre emelheti a munkanélküliek ellátását egy viszontbiztosítási rendszer keretében, ahol a tagállamok belépnének egyfajta kockázatközösségbe, hogy így biztosítsák a védelmet a munkájukat elvesztők számára. Ez a gondolat már az előző válság idején fölmerült, és az elmúlt hat-nyolc évben rengeteg számítást végeztek arról, hogyan működhetne a gyakorlatban.

Az EU nem teheti meg azt, hogy a 2009–2013-as időszakhoz hasonlóan megint a pénzügyi rendszerre, bankrendszerre és a tőkepiacra helyezze a hangsúlyt, miközben a munkanélküliség és elsősorban a fiatalok munkanélkülisége robbanásszerűen nő. Most történelmi lehetőségünk van egy központi európai védőháló megteremtésére.

Utólagos kérdéseink (1.)

Magyar Narancs: Az Európai Bizottság a nyomtatásban megjelent interjúnkat követően bejelentette, hogy százmilliárd eurót költene a munkanélküliek viszontbiztosítására. Ez mennyiben vág egybe azzal a viszontbiztosítási rendszerrel, amelyet Ön elképzelt?

Andor László: SURE (hivatalosan: szükséghelyzeti munkanélküliségi kockázatokat mérséklő ideiglenes támogatást nyújtó európai eszköz) névre keresztelték ezt az eszközt, amely kölcsön formájában nyújt támogatást a tagállamoknak, hogy lehetővé tegyék, hogy a bajban lévő vállalatok csökkentett munkaidőben foglalkoztassák alkalmazottaikat – míg a le nem dolgozott órákért állami jövedelemtámogatás járna nekik. De ezt az összeget utána vissza kell fizetni. Ez támogatásnak nem túl robosztus, de annyiban mindenképpen pozitív hatása van, hogy ösztönzi a munkaidő-rövidítést, vagy másképpen mondva a belső rugalmasságot. Másrészt: ha többszázezer, esetleg néhány millió munkahelyet meg lehet menteni ezzel az eszközzel (össz-európai szinten), úgy az enyhíti a munkanélküli segélyalapokra nehezedő nyomást is.

De a valódi viszontbiztosítás a munkanélküli segélyalapokra vonatkozna, mivel a rövidített munkaidő (németül Kurzarbeit) ilyen mértékű sokk esetén a lehetséges leépítéseknek csak egy kisebb részét tudja megakadályozni. Sokkal nagyobb lesz az a tömeg (illetve már most is nagyobb), amelynek segélyt kell adni, és fontos, hogy ez elegendő ideig tartson, és védje meg az érintetteket az anyagi deprivációtól. Ez tehát nem az az eszköz, amelyről 2012 óta oly sok szó esett, és számítások tömkelege is készült. A Bizottság maga sem állítja ezt, és nem is tekinti elintézettnek az ügyet, de most ezt volt könnyebb elővezetni politikai szempontból.

Ráadásul ez az az intézkedés, amellyel Ursula von der Leyennek, a Bizottság elnökének személyes tapasztalatai is vannak, hiszen ő volt a foglalkoztatási miniszter Németországban, amikor a Kurzarbeit-ot stratégiai szerepben alkalmazták.

De nem minden ország Németország, és nem minden ágazat autóipar. A munkaidő-rövidítést megkönnyíti, ha van erős párbeszéd a munkaáltatók és a szakszervezetek között. Ráadásul az is előnyös, ha rövid távú, keresleti oldali sokkról beszélünk. Ezek a feltételek nem mindenütt állnak fenn.

MN: Melyek voltak azok az országok (EU-tagállamok), ahol az elmúlt napokban/hetekben igazán érdekes és hasznos lépések történtek annak érdekében, hogy minél többen a veszélyeztetett munkavállalók közül megtarthassák a munkájukat?

AL: Nincs teljes rálátásom, de úgy tűnik, egyfajta állami jövedelemgarancia majdnem minden tagállamban belépett – bár eltérő szinten. Spanyolországban, amely a vírus által leginkább sújtott országok egyike, meghirdették a feltétel nélküli alapjövedelmet. Amit sok helyen (pl. Franciaországban, Belgiumban) alkalmaznak, az magyarra úgy lenne fordítható, hogy „rész-munkanélküliség”. Tehát nem részmunkaidőt vezettek be, hanem az állásban levő dolgozók megtartása érdekében a fizetésük egy részének államosították, ami egy kicsit bürokratikus ugyan, de működik. Amire fel kell hívni a figyelmet: amikor a gazdaság teljesítménye zuhanásszerűen csökken, a munkahelyek megtartása egy nemes cél, de mivel elkerülhetetlen a munkanélküliek számának növekedése, a szociális védőháló erősítése, kiegészítése legalább ilyen fontos. Ha sikerül gyorsítani a fellendülést, amikor visszahúzódik a vírusfertőzés, akkor ez az utóbbi csoport hamar foglalkoztatható lesz.

MN: Mire kell az EU-ban a következő napokban számítani? Melyek lesznek a következő fontos lépések a foglalkoztatási és a szociális területen?

A labda most inkább a tagországok térfelén pattog, de az EU intézmények is segíthetnek pl. abban, hogy az új SURE-eszköz mihamarabb működőképes legyen. Hamar el kell dönteni, hogy a valódi munkanélküli (viszont-) biztosítással most előjönnek-e. Egyébként pedig lehet tovább haladni azokkal az ügyekkel, amelyeket az év elején napirendre vettek, például az uniós színtű minimálbér-koordináció.

A kialakult helyzetben pedig elkerülhetetlen lesz ezt megtoldani azzal, hogy az egészségvédelem terén az EU elinduljon a normaalkotás útján, és ne csak elvi deklarációkat tegyen, hanem segítsen a biztonsági háló kiépítésében. További fontos kérdés az EU hosszú távú költségvetése (MFF), amelynek elfogadása késésben van. Két hónapja még arról beszéltek, hogy az állam- és kormányfők legyintsenek a részletekre, csak fogadják már el. Most arról szól a retorika, hogy ebből lehet majd az új Marshall-terv. A lózung mindig a valóság előtt jár, de ha ebben tényleg van valamennyi komoly szándék, akkor az új MFF-et át kell tervezni, és érdemben meg is kell emelni.

MN: Friss véleménycikkében azt írta, hogy két különböző munkavállalói kategóriát találunk a veszélyeztetettek között – azokat, akik gyengélkedő ágazatokban dolgoznak (például autóipar vagy turizmus), és azokat, akik „atipikus” munkahellyel rendelkeznek.

AL: Nincs univerzális gyógyszer a munka­erőpiaci problémákra. Rövid távon persze fontos, hogy gyorsan cselekedjünk, de hosszabb távon csoportonként más-más megoldás helyénvaló. A kritikus szektorokban például a bajba jutott cégektől az állam elvárhatná, hogy a segítség – például nulla kamatú kölcsön – fejében megtartsák a meglévő munkaerőt, hiszen pár hónap múlva megint szükség lehet rá. A német cégek nagyon sokat nyertek azzal, hogy 8-10 évvel ezelőtt nem eresztették szélnek a dolgozókat, hanem inkább rövidített munkaidőben foglalkoztatták és átképezték őket, állami támogatással.

Emiatt viszonylag gyorsan újra tudott indulni a versenyképes tevékenység. A veszélyeztetett munkavállalók másik kategóriájába azok tartoznak, akik „ati­pikusan”, fix jövedelem és hagyományos munkaviszony nélkül dolgoznak, rész- vagy akár teljes munkaidőben. Nekik azonnali segélyalapot kellene létrehozni. Ez a munkavállalói csoport az elmúlt tíz évben vált igazán népessé: az Egyesült Államokban a foglalkoztatottság szinte teljes nettó növekménye nekik köszönhető, és Európában is nagyjából 75–80 százalékról beszélünk. De ezzel a munkavállalók növekvő részarányát ki is vezették a társadalombiztosítás keretéből.

A „platformizálás”, avagy a „gig economy”, a haknigazdaság lényegében a kényszervállalkozás trendi neve – az ételkihordó vagy sofőrszolgáltató cégeknek kvázivállalkozók dolgoznak, akiknek rendszerint csak egyetlen munkáltatójuk van, és ha azt elveszítik, akkor ott állnak védettség nélkül.

De lehet említeni az Egyesült Királyságban megszaporodó úgynevezett zéró munkaidős munkavállalókat is, akik – ha igény van rájuk – ledolgozzák a maguk heti 30–40 óráját, ám mivel a szerződésükben nulla óra áll, a munkáltatójuk megteheti azt is, hogy nem veszi igénybe a szolgáltatásaikat, és ott maradnak jövedelem nélkül, és még munkanélküli-segélyre sem jogosultak. Az ebben a konstrukcióban dolgozó emberek döntő tömege a mostaninál kisebb válságot sem bírt volna ki. Ezért már jóval korábban felmerült, hogy valamiféle szabályozással vissza kéne tuszkolni őket a társadalombiztosítás rendszerébe.

MN: Magyarország hogyan teljesített eddig?

AL: A miniszterelnök – a válságkezelő intézkedések bejelentésekor – arra utalt, hogy a munkanélküliséget úgy oldanák meg, ahogyan tették azt már 2011–2012-ben is. Ez elborzasztó, hiszen azt jelenti, hogy nincs kormányzati szándék a nálunk példátlanul alacsony időtartamú, 90 napos munkanélküli-segély kibővítésére vagy felemelésére, holott a legzordabb országokban is körülbelül fél év a jogosultsági idő.

A mostani helyzetben annak kellett volna az első intézkedésnek lenni, hogy minimum fél évre, de inkább kilenc hónapra emeljék a munkanélküli-segély jogosultsági idejét, hiszen az a rengeteg ember, aki elveszíti az állását, ilyen gyorsan nem fog most új munkahelyet találni. Az alternatíva pedig jelenleg a közfoglalkoztatási rendszer, amiről tudjuk, hogy nem ad minimálbért sem, nagyon rossz minőségű, és nem járul hozzá semmilyen érdemi támogatás vagy képzés. Ma ez nem lehet megoldás.

MN: Mit kellene most tennie a magyar kormánynak?

AL: Egyszerre kell gondolkozzunk a gazdaság és a társadalom megsegítésében. Nem tehetjük meg, hogy megsegítünk speciális vállalkozói csoportokat, miközben nem foglalkozunk a munkanélküliek megfelelő pénzügyi ellátásával, vagy nem biztosítjuk az orvosok megfelelő egészségvédelmét. Eddig azt láttuk, hogy nagy bejelentések vannak ugyan, de a preferencia-sorrenddel bajok vannak. Az egész gazdasági leállás azért történik most, hogy az egészségügyi rendszer meg tudjon birkózni az óriási feladattal. De ha közben nem tudjuk az orvosainkat meg az ápolóinkat megvédeni, akkor hiába fogjuk a taxisok adóját elengedni, az önmagában nem segít a kilábalásban.

Az egyszerű alapelv – és itt a Nobel-díjas Joseph Stiglitzre hivatkoznék, aki most New York polgármesterét segíti tanácsaival –, hogy a cégeknek kölcsönt kell adni, a lakosságnak pedig készpénzt. Az állam lényegében kölcsönt ad a cégeknek azáltal, hogy az adót később is be lehet fizetni. Ez kicsit olyan, mint egy mikrohitel, de makroszinten. Ugyanígy a bankrendszer kölcsönt ad a neki tartozó háztartásoknak azzal, hogy most a lakáshiteleket nem kell törleszteni az év végéig. Ez is egy fontos és logikus intézkedés, amely a középosztálybeli családok likviditási gondjait enyhítheti.

Tényleg meg kell segíteni a taxisokat és meg kell segíteni a turizmust. De ezt lehetne ahhoz is kötni, hogy a segítség fejében az ezekben a szektorokban dolgozók úgy jutnak a támogatás egy bizonyos részéhez, hogy továbbképzésen vagy nyelvtanfolyamon vesznek részt. Ez már csak azért is fontos lenne, mert nem mindenki fog tudni ugyanabba a szektorba vagy ugyanabba a vállalkozásba visszatérni. Akiknek a túlélése, élelmezése és lakhatása múlik a támogatáson, azoknak nem szabad egy ilyen válsághelyzetben kondíciókat szabni, de cégek, ágazatok esetében ez része a megoldásnak.

Utólagos kérdések (2.)

Magyar Narancs: Palkovics László innovációs és technológiai miniszter kedden (április 7.) bejelentette, hogy a kormány három hónapig, hetven százalékban (egy „igazságos plafonig”) átvállalná a munkavállalók bérét – amennyiben nem otthon vannak, és rövidített munkaidőben dolgoznak – bár egy kiszivárgott munkaanyag szerint az átvállalás csak a kieső munkaidő után járó bérre vonatkozna, és legfeljebb havi 75 ezer forintig terjedne. Ez hozzájárulhat ahhoz, hogy a bajba jutott cégek megtartsák a munkavállalóikat?

Andor László: Úgy látom, el akarják vinni a pálmát a legszűkmarkúbb támogatásért. A viccet félretéve: arra következtethetünk a támogatások minimalizálásából és az önkormányzatok és más szereplők megsarcolásából, hogy a kormány rettenetesen fél a deficit megemelkedésétől – miközben nem kapott elég egyértelmű jelzést arra az EU-tól, hogy hibernálják a maastrichti eredetű fiskális kritériumokat (azaz: kedvükre növelhetik a költségvetési hiányt és az államadósságot – a szerk.), miközben kapott jelzést a piacoktól, hogy az expanzív politika forintgyengülést vált ki. Ha a cégvezetők szempontjából nézzük az intézkedéseket, akkor a kérdés az, hogy a támogatás mértéke meghaladja-e a modell alkalmazásával járó vesződség költségeit. A választ befolyásolja majd, hogy milyen ágazatról, milyen cégméretről beszélünk, esetleg az is, hogy milyen régióról. Bizonyára lesz hatása, de átütő eredményre már csak azért sem számítok, mert az intézkedés későn jött, és közben a kormány megszorításokkal keresztbe tesz saját politikájának is.

MN: Mit ért az alatt, hogy nem kap elég egyértelmű jelzést az EU-tól?

AL: Az egyértelmű, hogy most éppen nem arra kell figyelni, hogy 3 százalék alatt marad-e a költségvetési hiány, azzal is mindenki tisztában van, hogy a recesszió fiskális hatása nem múlik el nagyon hamar. De hogy hosszú távon mi lesz a költségvetési szabályokkal, azt még nem tudjuk, és azt sem, hogy hol kezdődik egyáltalán a hosszú táv.

MN: A Kopint-Tárki friss gazdasági előrejelzése szerint akár tíz százalékkal is visszaeshet a magyar gazdaság. Ebben közrejátszhatott, hogy a magyar kormány nem a megfelelő lépéseket tette meg, és nem elég gyorsan?

AL: Hallottam Palócz Évát (A Kopint-Tárki vezérigazgatóját – a szerk.) a rádióban, elég meggyőző volt. Ugyanakkor rámutatott az előrejelzések bizonytalanságára is. A visszaesés szinte biztosan nagyobb lesz annál, mint amit a kormány mond, mivel egyrészt késlekedtek, másrészt sok esetben (például az önkormányzatok irányában) nem támogatnak, hanem megszorítanak. Gazdasági károkat fog okozni a szociális gondoskodás elhanyagolása is, mivel visszaveti a keresletet és növeli az elkeseredést.

Ami még fontosabb szerintem: a magyar monetáris politika a fellendülés időszakában ellőtte a puskaporát, és óvatoskodni fognak már csak az inflációtól való félelem miatt is. Ebben a kesze-kuszaságban megint csak arról kell majd spekulálni, hogy a német gazdaság mikor lendül majd fel, és ránt ki bennünket a recesszióból. Ezért tehát figyelni kell, hogyan alakul az európai makrogazdasági keret, és drukkolni, hogy a hazai kormányzás ne rontson ezen túl sokat.

MN: Mi történhet a jövőben az egészség­üggyel?

AL: Az egészségügynek valószínűleg mindenhol lesz egy fellendülő időszaka, abból adódóan, hogy a világ leggazdagabb orszá­gai­ban is lerongyolódott kórházi hálózatokkal, az alulfinanszírozottság következményeivel szembesültek most az állampolgárok. Erre azért is lesz lehetőség, mert most egy olyan időszakban vagyunk, amikor nincs költségvetési korlát. A következő időszakban – amiről nem tudjuk, hogy meddig tart – az állami kereslet- és munkahelyteremtés meghatározó szerepet fog játszani, és ez azt jelenti, hogy az államok annyi ápolót, rendőrt vagy online tanító pedagógust vesznek föl, amennyit akarnak. Ennek most nincs korlátja.

MN: Persze annyit költhetnek, amennyit akarnak – de honnan lesz ez a pénz?

AL: Mario Draghi volt EKB-elnök épp arról írt a napokban, hogy a jelenlegi helyzetet a hadigazdaság finanszírozásához kell hasonlítani. Ilyenkor az állam hitelt vesz föl, amit aztán a következő évtizedekben törlesztget. Ez kihat majd a kamatszintekre meg az inflációs szintekre is, de az csekély kockázat a pillanatnyihoz képest. Most, amikor a társadalom túlélése a tét, az látszik valószínűnek, hogy európai átlagban 10–15 százalékponttal meg fog emelkedni az államadósság.

MN: De ki felé tudunk eladósodni, ha mindannyian bajban vagyunk?

AL: A jövő generáció felé. De az elmúlt időszak gazdaságpolitikája következtében össz­európai többletünk van. Azaz Európa a tartalékai terhére is tud a válságidőszakban beruházni és fogyasztani.

Andor Lászlóval, a Millenium Intézet tanácsadó testületének elnökével eredetileg a Magyar Narancs készített interjút 2020. április 2-án. / millenniumintezet.hu