Már sokkal kevésbé szólnak a hírek a kis pártocskák egymás elleni csatározásairól, mint a közös jelöltek kereséséről, és ez megrettentette a Fidesz stratégáit. A következő év nagy kérdése az lesz, hogy Orbán Viktor lelassult birodalmi lépegetőjével szemben milyen fegyvereket tud bevetni a magyar ellenzék, és elbizonytalanodhat-e a kormánypárti tömeg az egyre erősödő ellenállás láttán. - írja a Szegedi Kattintós

Amikor arról írunk, hogy a Fideszben tévedések sorát követték el, akkor lényegében arra célzunk, hogy Orbán Viktor rosszul érzékelte a politikai széljárást az idén. A királyi többes tehát indokolt, hiszen a kormánypártban ennek ellenére tartja magát az a nézet, hogy a miniszterelnök tévedhetetlen, és ha most úgy is néz ki, hogy mellélőtt néhány ügyben, az idő majd igazolja a párt és a kormány első emberét. Kétségtelen, hogy Orbán hihetetlen magabiztosan vezette az övéit az utóbbi kormányzati ciklusokon át, ám a tévedhetetlenségébe vetett hit már akkor megrendült sok korábbi hívében és harcostársában, amikor pártját a szélsőjobb felé kezdte navigálni, és tulajdonképpen meg is feneklett ezekben a sekély vizekben a Fidesz hajója.

Jól látható, hogy a korábban nyerőnek bizonyuló migránsozó, Brüsszelt ostorozó, a keleti autokráciákkal parolázó, a kereszténydemokrata testvérpártokat lefitymáló, magyar gazdasági teljesítményt erősen felnagyító, a rezsicsökkentés megvédésének szükségességét a legváratlanabb pillanatokban is felböfögő kommunikáció amellett, hogy még jól összetartja a párt leghűségesebb szavazóit, sokak számára már nem igazán innovatív, és a legkevésbé sem hiteles. Már az év elején is voltak intő jelek, de az uniós választásokon (az ellenzéki összefogás hiányában) nagy diadalt arató kormánypárt vezetőit és híveit ekkor még elvakította a siker, és ezért nem látták be, hogy ez a nyomvonal már nem járható.

Egyetlen érdekességre lehetett felfigyelni a szeptembertől felpörgő politikai adok-kapokban: Orbán Viktor látványosan távol maradt a kampánytól.

Már a májusi voksolás végeredménye is kiábrándító volt a Fidesz vezérkara számára, hiszen az Orbán által vizionált jobboldali, populista áttörés nem következett be. A magyar kormánypárt kettős játékot játszott a kereszténydemokratákkal, akik nem igazán tolerálták, hogy a pártcsalád vezetőiből űzött gúnyt az uniós kampányban Orbán és csapata. Az Európai Néppártból akkor még nem űzettek ki, de a Fidesz lényegében kívül került azon a körön, amely később meghatározta az Európai Parlament és az Európai Bizottság posztjainak újraosztását. A Fidesz kétszínű politikájának köszönhetően alázták meg a jelöltjeiket a bizottsági meghallgatásokon, és gyengült a magyar kormány érdekérvényesítő képessége a döntéshozatali testületekben.

A májusi kudarcot lehetett még azzal magyarázni, hogy a Fidesz szövetségeseinek számító populisták a saját országaikban szerepeltek gyengén, így a magyar felet nem lehet hibáztatni azért, mert egy újabb ciklus kezdődött meg a hagyományos, mérsékelt politikai pártok vezetésével az Európai Unióban. Azonban arra is ráirányította a figyelmet, hogy erősen romlott Orbán Viktor stratégiai érzéke, amit azzal is tetézett, hogy pártját a politikai senki földjén hagyta. Azok után ugyanis, hogy sem a vesztes populistákhoz nem csatlakozott, sem a nyertes, ám őt kritizáló néppárti pártcsaládhoz nem tért vissza, a Fidesz egy sajátos képződmény lett az európai politikai palettán, amely csak alkalmi szövetségek megkötésére lesz képes a közeljövőben.

A Fidesz médiahengere azonban továbbra is a belpolitikára fókuszált, igaz nem lehetett túl sok újdonságot felfedezni a négy éve lényegében változatlan irányelvek szerint működő kommunikációs stratégiában. A közelgő önkormányzati választások ezúttal is a legrosszabbat hozták ki a Fidesz vezérkarából. A parttalan migránsozás, sorosozás, az ellenfelek lejáratását művészi fokra emelő negatív kampány elemeivel keveredve nem hordozott túl sok üzenetet a magyar választók számára. Egyetlen érdekességre lehetett felfigyelni a szeptembertől felpörgő politikai adok-kapokban: Orbán Viktor látványosan távol maradt a kampánytól.

Igaz, a kormányfő nyilatkozataiban azt sugallta, hogy egy jól bevált recept alapján bármikor porig lehet alázni egy ilyen küzdelemben a gyenge és megosztott ellenzéket, ám a legnagyobb tévedése ez volt ebben az esztendőben. Nem érzékelte, hogy az ellenzéki szavazók végre megkapták azt a Fideszt leváltani kívánó pártoktól, amit már 2018-ban a parlamenti voksolások előtt is elvártak volna tőlük. Az összefogás ugyanis a vártnál is hatékonyabbnak bizonyult, az ellenzéki érzelmű embereket ugyanis nem igazán zavarta, hogy a DK-tól a Momentumon keresztül a Jobbikig minden túloldali politikai erő egy zászló alatt sorakozott fel.

Ezzel eltüntették a Fidesz legnagyobb előnyét, hiszen Orbán egyesített minden jobboldalinak mondott erőt a saját zászlaja alatt, és a stratégiája arra épült, hogy zsarolással, megvesztegetéssel, fenyegetéssel egymásnak ugrassza az ellenfeleit, így garantált volt számára a siker a különböző rendszerű választásokban. A Fidesznek tudomásul kellett volna vennie, hogy olyan szintű elégedetlenség ébredt az emberekben az elmúlt évek flegma, korrupt és sokszor erőszakos kormányzását látva, hogy az ellenzéki összefogás megszületése csak idő kérdése volt.

gy másik tanulság levonásával is késlekedik a kormánypárt, aminek komoly következményei lehetnek. Azzal ugyanis, hogy kommunikációjának egyetlen célja a saját táborának összetartása, az ellenoldalon lévők is egyre jobban összekovácsolódnak. Egy kormány nem sajátíthatja ki a nemzet fogalmát, nem nevezhet hazaárulónak olyanokat, akik nem osztják a nézeteit, mert ezzel karakteres identitást ad az ellenfeleinek. És ez az elkötelezettség olyan elszántsággá változhat a 2022-es választásokra, ami komolyan veszélyezteti Orbán Viktor országlását. Egy örökbecsű dakota közmondással búcsúztatjuk hát a 2019-es évet, mely így szól: „Ha a ló sörényébe kapaszkodva lovagolsz, bravúros mutatványnak látszik, de egy idő után a sörénytépés fájni kezd a hátasnak, ezért leveti magáról a terhét.”

szeka.blog.hu