h i r d e t é s

A The New Yorker újságírója az oknyomozásról és a sajtó hitelvesztéséről

Olvasási idő
13perc
Eddig olvastam

A The New Yorker újságírója az oknyomozásról és a sajtó hitelvesztéséről

2019. október 14. - 11:34

 

Hogyan változott meg a hírpiac húsz év távlatában? - írja a transindex.ro.

Illusztráció: pixabay.com

Adam Entous dolgozott már a Reutersnél, a The Wall Street Journalnál, a The Washington Postnál, jelenleg a The New Yorker oknyomozója. Munkája során a CIA, a Pentagon, a Fehér Ház és a képviselőház belső témáit tárta fel, amelyek a tényfeltárás legkényesebb területeinek számítanak.

Ennek ellenére Entoust kétszer jelölték Pulitzer-díjra, mivel − még mielőtt a The New Yorkerhez került volna − tisztázott egy diplomatát a kémvád alól, továbbá az ő cikke miatt került menesztésre Donald Trump első nemzetbiztonsági tanácsadója, aki szerepet játszott a 2016-os amerikai kampány orosz befolyásolásában.

A csehországi Respekt újságírója, Andrea Procházková részletes interjút készített a The New Yorker oknyomozójával.

Azt csinálom, amit eddig is, annyi különbséggel, hogy a jelenlegi elnök ellenségként azonosította a mainstream médiát. Egyre inkább fontossá válik számunkra, hogy a vezető lapok ne legyenek támadhatóak és minőségien működjenek, hogy Trump állításai ne tudják meggyőzni az embereket, arról, hogy hamis híreket gyártunk

 – hívta fel a figyelmet Entous az interjúban.

A 30 másodperces hírtől a 4 hónapos tényfeltárásig, avagy a Reuterstől a The New Yorkerig

Entous munkája a Reutersnél még az volt, hogy sajtóközleményeket szerkesszen át újságoknak szóló hírekké. 30 másodperce volt arra, hogy megírja a címet és 1-2 bekezdésnyi hátteret. Alapvetően hírösszefoglalókat kellett írjon, majd hozzátegyen egy idézetet, ami alátámasztotta a hírt. Két éven keresztül csinálta ezt, ami úgy véli, egy jó gyakorlat volt a hírek gyors és pontos megírására.

A sajtóközlemények egy olyan faxgépen érkeztek be hozzá, ami fölött már akkor eljárt az idő. Szalagon küldték a híreket, a hírversenyben pedig az újságírónak alig volt ideje elolvasni, amint a gép kinyomta magából, letépték és rohantak is az íróasztalhoz megírni.

Minden nap és minden hétvégén kiértékelték Entous munkáját: ahogyan és milyen gyorsan dolgozott. A másodperc töredéke is számított.

Ha a Bloomberg egytized másodperccel gyorsabb volt, akkor az már kudarcnak minősült, hisz nem te voltál az első

 – emlékezett vissza. A hírszerkesztés mellett azonban nem jutott ideje interjúkat készíteni és történeteket elmondani.

Később a The Wall Street Journalnál folytatta, ahol − a The New Yorkerhez hasonló módon − hosszú történetekről cikkezhetett. Az alapok tehát megegyeztek: „szerezd meg az információt, győződj meg róla, hogy pontos, majd írd le világosan". A tényfeltáró újságíró szerint ez alapvetően nem változik. A különbség abban rejlik, hogy a The New Yorkernél nagyon sok információra van szükség egyetlen cikk megírásához.

Ezt úgy jellemezte az újságíró, hogy olyan mintha egy könyv megírása okán nyomozna, ami amúgy fárasztó mennyiségű információt feltételez, de szükséges egy jó történet érdekében.

Ez körülbelül 3-4 hónapnyi munkát jelent egy tényfeltárónak, de a témától és az emberektől függ, hogy mennyit mondanak el az oknyomozás tárgyáról, mennyire kell tovább ásni az adatokért.

Amikor a The New Yorkernek ír, megvan a lehetősége, hogy megértse a kontextust. Akik a The Washington Post-ba, vagy a Times-ba írnak, meg kell írjanak egy címlap sztorit, ami megragadja a figyelmet. És kell egy nyom, ami megmondja az olvasónak, mi a fontos.

Minden szónak ereje van a The New Yorkernél, mivel nagyon sok exkluzív információból áll össze egy anyag. Ilyenkor csak remélni tudom, hogy senki sem írja meg ugyanazt a sztorit mielőtt nyomtatásra kerül a lap

 – ecsetelte a tényfeltáró újságíró.

Minél közelebbről nézzük a témát, minden egyre bonyolultabbá válik. Ez megtanít arra, hogy semmi sem fekete vagy fehér, és nagyon nehéz értelmezni a folyamatokat. A legtöbb újság rossz szolgálatot tesz a témáknak, mert rövid történeteket írnak, nem magyarázzák meg a kontextust, és nem magyarázzák meg az árnyalatait azoknak a dolgoknak, amelyek egy személy életében vagy egy eseményben vesznek részt

 – mondta.

Hozzátette, a The New Yorkerben úgy írhatja meg a cikkeit, mint egy igaz történetet. Lehet, hogy pont az az információ hiányzik belőle, ami valaki számára irány adó lenne. Bizonyos szempontból ez az újságírás maradandó és legőszintébb formája. Mivel nem próbálsz feltételezést vagy álláspontot erőltetni egy emberre, „és nem rázod meg a gallérjánál fogva, azt mondva neki, hogy »ez fontos«”.

Egy The New Yorker cikkben megfelelő kontextusba helyezheted a történetet, és nem kell eltúloznod, nem kell sikítanod a címmel vagy a leaddel. Nem kell hangzatossá tenned, hogy sokkal fontosabbnak tűnjön, mert azt megadja maga a téma fontossága

– magyarázta.

Az oknyomozó újságíró, aki a CIA nyelvén szól

Adam Entous a CIA-ról, a Pentagonról, a Fehér Ház és a képviselőház ügyeiről ír, ami általában érzékeny téma, így nehéz megszerezni a kellő mennyiségű információt. Amikor például a The Washington Postnál vagy a The Wall Street Journalnál volt, kevés információ birtokában is megírhatott egy történetet. Most több tucat új tényt kell megtudnia (amiből 25 ilyen sztorija lehetne) egyetlen anyagért.

A titkosszolgálatok zsargonja viszont sokat segített, hogy beszélni tudjon velük. Hogy például a CIA-nak ne kelljen tagadnia, ha válaszolni akarnak a kérdéseire. Az oknyomozó sok időt tölt el a magnója visszahallgatásával. Ilyenkor azt figyeli, hogyan beszélnek az emberek a témákról. Sokat megtud a konkrét megfogalmazásból. Vannak olyan dolgok is, amiket az ember kihagy, amikor az első alkalommal beszél az alannyal, vagy nem vesz észre a válaszadásból. Olyan is megtörténhet, hogy az emberek titkos információkat próbálnak megkerülni, vagy olyan dolgokat tudnak, amik titkosak és ezért bizonyos módon beszélnek, hogy kikerüljék. Az újságíró úgy véli, ha nagyon figyel az ember, néha rájön, hogy mi a titok alapja.

Mint kifejtette, amikor a CIA dróntámadást irányított Pakisztánban, nagyrészt az al-Kaida és más csoportok jöttek szóba célpontként. A szavakat olyan sorrendben és értelemben használták, hogy ne derülhessen ki belőle, mi történt. A dróntámadás megfelelője a terrorista elhárító akció volt. Amikor Entous interjút csinált valakivel és az ők szavaikat használva azt kérdezte: „terrorista elhárító akció volt?”, azt válaszolták, hogy igen, azaz CIA általi dróntámadás volt.

Eufemizmusokat használnak, így meg kell tanulni ezeket ahhoz, hogy beszélhess velük. És ha tudod az összes feltételt, kikérdezhetsz embereket, eufemizmusokat használhatsz anélkül, hogy a titkos programról beszélnél, és amíg megérted, mi mit jelent, tudod, hogyan írhatod meg a történetet

 – hívta fel a figyelmet.

A sajtó ereje a hitelességében rejlik

Az oknyomozó a média hitelvesztéséről is beszélt. Szerinte a propaganda és a mainstream média elleni támadások sok kárt okoztak az újságírás hírnevének. De az újságírók is hozzájárultak ehhez, mivel megkönnyítik azok munkáját, akik megpróbálják lejáratni a fősodrásban lévő médiát.

A The New York Timeshoz és a The Washington Posthoz hasonló kiadványokban hírek és vélemény rovat is szerepel, melyek nincsenek eléggé elkülönítve egymástól. Egyre nehezebb különbséget tenni a vélemény-blogok és a híroldalak között. Persze, az online blogoknak és vélemény-szekcióknak jó elérésük van, és van egy pénzügyi motiváció is mögöttük, de az oknyomozó mégis néha úgy érzi, ezek a történetek végül aláássák az újság többi részének a komolyságát. Az olvasók ugyanis gyanakvóbbak és azon gondolkoznak, hogy a hírszolgáltatók elfogultak.

Entous számára fontos, hogy az olvasói tudják, hogy nincs semmilyen állásfoglalása, legalábbis, hogy ez ne legyen érezhető, és csak a tényeken alapuljon az írása. Az újságíróknak és szerkesztőségeiknek csak a hírneve van, ez pedig elengedhetetlen az információk kinyeréséhez. Különben mindenki beteheti az újságírókat egy vödörbe, és azt mondhatja nekik:

Hé, te az anti-Trump vödörből jöttél, nem akarok beszélni veled.

Az, hogy kollégái állást foglalnak, az oknyomozó szerint aláássa a független újságírói hitelességüket. Így a véleményük kifejezése miatt már nem lesznek képesek olyan fontos emberekkel beszélni, akik a kormányban vannak, és nem képesek elvégezni a munkájuk lényegét, hogy leleplezzék az amerikai tisztviselőkkel kapcsolatos problémákat, akár demokraták, akár republikánusok azok.

Még ha ő személy szerint úgy is gondolná, hogy Donald Trump felháborító dolgokat tesz, a tényfeltáró újságíró inkább magában tartja a véleményét, és megpróbál még több tényt előásni, amit a következő történetnél megírhat. Mert a munkája a történetekből származó tényeken alapul, nem róla vagy a kollégái politikai elköteleződéséről szól, akik közül sokan mégis úgy döntöttek, hogy a „frusztrációjuk” miatt felfedik a terveiket, és politizálnak a Twitterjükön keresztül. Ezek többségének fontosabb a közönség, mint a semlegesség. Szinte mindenki az ellenkező irányba halad, és egyre fontosabbá válik számukra a véleményközpontúság, hogy tovább növeljék a hallgatóságukat és véleményvezérek legyenek.

Lehet, hogy tényleg gyűlölik Donald Trumpot és úgy érzik, hogy ha sikítoznak róla a Twitteren, nagyobb közönséget kapnak, esetleg egy szerződést a CNN-nél vagy MSNBC-nél, így elmondhatják ugyanazt a véleményt a TV-ben

 – mondta Adam Entous.

Neki az a stratégiája, hogy egyáltalán nem tweetel, kivéve a sztorijainak a részleteit vagy valaki más történetét, amit érdekesnek tart. Így nincs személyisége a Twitteren, mert nem akarja azt, hogy az emberek a bejegyzéseit annak érdekében olvassák, hogy egyik vagy másik „táborba” sorolják. Hisz riporterként mind a két oldal képviselőivel beszélnie kell.

„Nem látok semmilyen vitát erről. Ez egy felismerése annak, hogy ezek a szubjektív véleménycikkek vagy kommentárok érdekesebbek az emberek számára, több kattintást hoznak, mint a hírek. Ezért látjuk a proliferációjukat (gyarapodásukat – szerk. megj.), sőt még a dominanciájukat is. De összezavarja az olvasókat, nem tudják, mi a vélemény és mi a tény. A BBC-n vagy a PBS-en nagyon sok a tudósítás és nagyon kevés a vélemény. Bárcsak ez lenne a normális” – fejtette ki véleményét a The New Yorker újságírója.

Kollégáinak azt tanácsolta, hogy tegyék fel maguknak a kérdést, hogy a cím vagy a lead tisztességes-e, mivel az újságokban gyakran egyetlen dologra kell kihegyezni a szöveget. És a túlzott leegyszerűsítés gyakran nem igazán mondja el az olvasónak azt, amire valójában szüksége van.

Luxusnak tartja, hogy ilyen hosszú történeteket írhat, és tudja, hogy sok ember nem teheti ezt meg. De mivel hosszú ideje a hírek szolgálatában áll, azt is tudja, hogy mit kell csinálni a leaddel és a címmel, hogy technikailag pontos legyen, mégis azt üzenje „ez fontos”. És nagyon gyakran nem ez történik az újságcikkeknél. Pedig az olvasók ezeket a cikkeket a The New Yorkernél sem a figyelemfelkeltő jellegük miatt olvassák, hanem inkább azért választják a hosszabb formát, mert meg szeretnék érteni a cselekményt.

A minőségi írások száma és hitele is gyengül

Entous visszaemlékezésében úgy öt évvel ezelőttre, ha valaki írt egy történetet és hibázott benne, kritizálták és hiba helyreigazítást kértek. De ma, ha hibázik valaki – vagy ha nem is hibázik –, ott vannak a kritikusok seregei a közösségi médiában, akik számon kérik.

Ez sokkal átpolitizáltabb. És bár mindent megteszek, hogy semleges legyek, az emberek – minden oldalról – támadnak, ha írok valamit. Rendkívül stresszes azt látni, hogy nem számít, milyen óvatos vagy, úgy is betámadnak

 – panaszolta.

Elismerte, ez bizonyos szempontból nem rossz dolog, mivel sokkal inkább megbizonyosodik arról, hogy igaza van-e és helyesen közelíti-e meg a dolgokat.

Ugyanis a The New Yorker újságírója szerint, az amerikai sajtó számára manapság sokkal nagyobb a tét, különösen a gyors hírciklus (the fast news cycle) és az Egyesült Államok elnökének és másoknak a támadásai miatt. Régen bemutatkozhattak az embereknek és többségében nem reagáltak negatívan. Ha most beszélnének valakivel, akkor habozás nélkül az arcukba mondanák, hogy ez „fake news”, és nem bíznak benne.

„Azt csinálom, amit eddig is, annyi különbséggel, hogy a jelenlegi elnök ellenségként azonosította a mainstream médiát. A múltban nem is emlékszem ilyen összetűzésekre az újságírók és a Fehér Ház között, pedig volt, amikor onnan tudósítottam Irak amerikai inváziója után 2003-ban, amikor még George Bush volt az elnök és Dick Cheney az alelnöke.

Azóta már sokkal óvatosabbak vagyunk. Egyre fontosabbá válik a mainstream újságoknak, hogy ne érje őket szemrehányás, minél inkább minőségiek legyenek, hogy Trump állításai ne győzzék meg az embereket arról, hogy hamis híreket gyártunk. Úgy gondolom, hogy meg kell birkóznunk ezzel, és folytatni kell a munkát. Nem számít, ki az, vagy ki nem a jelenlegi elnökünk” – szögezte le.

A hibaelhárító csapat és a közel 100 forrás

A The New Yorkernek külön tényellenőrző csapata van. Egy csapatban többé-kevésbé tizenöt újságíró dolgozik. Általában fiatalabbak, nem rég hagyták el az egyetemeket, és egy idősebb tényfeltáró tanítja be és képzi ki őket az oknyomozás módszereire, aki már régi motoros e téren. A rendszer az, hogy a történet minden egyes tényének utána néznek, hogy helyesen legyenek a nevek és minden, amit a források elmondtak. Általában két tényellenőrző dolgozik egy történeten, de néha előfordul, hogy három

 – tudatta az oknyomozó.

Entousnak minden mondat végén oda kell írnia, honnan szerezte az információkat: ki a forrása, mi a telefonszáma és/vagy e-mail címe. Aztán átnézik a vázlatát, létrehoznak egy táblázatot a történet összes tényével, és minden egyes emberrel beszélnek, hogy leellenőrizzék az anyagot.

Van olyan eset, amikor a forrás vissza akarja vonni, amit mondott. Ilyenkor a riporternek lehetősége van elutasítani vagy elfogadni a változtatást. Sokszor ugyanis, amikor az emberek először adnak interjút, hibázhatnak, vagy elfelejthetnek néhány részletet. És ha beszélnek a tényellenőrzővel, még valami eszükbe juthat. Ez olyan, mint egy utólagos interjú, ami jobbá teszi a történetet.

Amikor az alanyok hazudtak (mert ilyen is előfordult a politikusok esetében), arra tanították meg az újságírót, hogy ne mondja el nekik, mi vagy ki a forrása.

„Hadd hazudjanak, aztán mutasd meg, honnan tudod, hogy hazudnak. 2017 óta ugyanaz a forgatókönyv történik újra és újra – ez egy rossz vicc. Amikor a kollégáimmal szereztünk néhány felvételt vagy dokumentumot, és megerősítést kértünk a hivatalnokoktól, vagy kommentáltunk valamit, kezdetben azt mondták, hogy ez nem igaz. De mindig, amikor azt mondtuk, hogy megvan a szalag, az e-mail vagy a dokumentum, megpróbálták leegyszerűsíteni más módon. Mindenki csak hazudott.

2017-ben a történetek sokkal inkább a hazugságról szóltak, mint bármi másról. És azon tűnődtünk, miért hazudnak mindenről. Soha nem értettük, mi volt ennek az oka. Azért fontos ez, mert remélhetőleg megtanulják, hogy szembe fogják állítani őket a hazugságaikkal,és a következő alkalommal félnek hazudni. Nem tudhatják, hogy van-e felvételünk. Ezt az arroganciát nagyon idegesítőnek és nyugtalanítónak tartom. A múltban az újságírók és akikről írtak, jobban megbíztak egymásban. Odamehetnék a szóvivőhöz, és szólnék: »nézd, most ezen dolgozom, és szeretnék őszinte lenni«. De most már több munka kideríteni azt, mikor akarnak becsapni” – ecsetelte.

A tényellenőrzők miután ezt befejezték, tudatják a riporterrel a javasolt változtatásokat és beszélnek a fennmaradó kétségekről is. A végén, amikor kész van, akkor jön az, amit lezáró találkozásnak hívnak (closing meeting). Mindenki egy asztalhoz ül: a riporter, a tényellenőrzők, a korrektor és a szerkesztő is.

A kinyomtatott sztori minden egyes oldalát újra átnézik és megvitatják a történettel kapcsolatos érzéseiket. A folyamat során mindenki egyenlő. A riporter mondja ki az utolsó szót, de a tényellenőrzőknek nagy szerepük van.

Az újságíró véleménye alapján a visszajelzések nagyon pozitívak a források felől, hisz mindig valamivel még gazdagítják az anyagot a tényellenőrzést követően. Ennek köszönhetően úgy érzik, nincs amiért aggódniuk, hisz tudják, mi lesz az anyagban. Továbbá, az újságíró válláról már csak azért is levesz elég sok terhet, mivel egy anyag kapcsán 80-100 forrásból írnak történeteket. Így lehetetlen egyedül felhívni őket,néhány közülük nem is az Egyesült Államokban él, vagy nem beszélnek angolul. Ezért van, hogy a tényellenőrzők cseh, kínai vagy orosz nyelven is beszélnek.

Szóval, általában két-három hétnyi tényellenőrzés után Entous végre úgy feküdhet le, hogy biztosra tudja, amikor a sztorit publikálják, az a lehető legjobb lesz.

transindex.ro


 

h i r d e t é s