Az élénk színűre festett, pszichedelikus mintákkal és békeszimbólumokkal ellátott furgonok látványa egyre gyakoribbá vált az Egyesült Államokban az 1960-as és 1970-es években. Egyre több ember tette magáévá az ellenkultúrához kapcsolódó szabad, olykor nomád életmódot, és utazott, ahová a szél (vagy a drogok) vitték őket.

De amikor az Egyesült Államokon belüli kisbuszos utazás nem volt elég izgalmas, néhány hippi kalandosabb helyekre szegezte tekintetét a világ másik felén. Több ezer hátizsákos turista és turista utazott többé-kevésbé ugyanazon az útvonalon, amely Európából Délkelet-Ázsiába húzódott.

Hippik túráznak a nepáli hegyekben. 1978. - Forrás: Henry Parkman/Facebook

Hippi ösvénynek hívták.

Mi volt a hippi ösvény?

Az 1960-as és 1970-es években a Hippie Trail egy szárazföldi útvonal volt, amely népszerűvé vált a fiatal nyugati utazók – főként hippik és ellenkultúra-rajongók – körében. Lehetőséget nyújtott arra, hogy pénzt költve utazzanak, drogokkal kísérletezzenek, és új gondolkodásmódokat tapasztaljanak meg.

De nem egyik napról a másikra jelent meg. A beat generáció írói, mint Jack Kerouac és Allen Ginsberg, már korábban is írtak romantikus hangvételű írásokat a keleti spiritualitásokról és az alternatív életstílusokról. Aztán az 1960-as évek ellenkulturális robbanása a korábban csak szivárgó utazókat özönvízszerűvé változtatta.

Ahogy a nyugati fiatalok egyre inkább kiábrándultak az materializmusból, a vietnami háborúból és a hagyományos társadalomból, kelet felé tekintettek válaszok után.

„Fogalmam sem volt, mit tanulok ott” – mondta Rick Steves, az utazási író és a Hippie Trail veteránja a Condé Nast Travelernek . „Csak magamba szívtam a dolgokat. Rájöttem, hogy a legfélelmetesebb emberek azok, akik még nem utaztak. Nekik még nem volt meg a saját hippi ösvényük... Ha már végigjártad a filozófiai hippi ösvényt, hajlamosabb vagy hidakat építeni, és kevésbé hajlamos vagy falakat építeni.”

Egy hippikkel zsúfolt busz indul az ösvényre. - Forrás: Hans Sandberg/Facebook

Az ösvény, amely jellemzően a keletet és nyugatot összekötő régi „Selyemút” ösvényeket követte, számos nagyobb nyugat-európai városban kezdődhetett, majd Isztambul, Törökország felé haladhatott. Innen változatosak voltak az útvonalak, egyes utazók Afganisztánt és Pakisztánt fedezték fel, mások Indiában (különösen Goában ) töltöttek időt, megint mások pedig egészen Thaiföldig jutottak el.

A megvilágosodás és a kalandok homályos ígéreteinek csábítása által, olyan kultúrákkal, amelyeket olykor olyan ikonikus zenészek, mint a Beatles ünnepeltek (valamint az olcsó és könnyen elérhető drogok ígérete), ezek a fiatal nyugati turisták tucatjával özönlöttek, hogy megpróbáljanak valamiféle magasabb szintű megértést, vagy legalábbis jól érezzék magukat az ösvény mentén.

A helyiek viszont gyakran megragadták a lehetőséget, hogy pénzt keressenek ezekkel a „rettenthetetlen” lovakkal, ahogy a Hippie Trail kalandorait gyakran nevezték. A lakosok gyorsan busztársaságokat alapítottak, sőt „guruk” szolgáltatásait is felajánlották, hogy segítsenek elszállásolni a hirtelen ezekre a területekre özönlő fiatal külföldieket.

Hamarosan elkezdtek megjelenni az ösvényről szóló útikalauzok, köztük az 1973- as Head East! (Head East!) című könyv , amely a költségekkel és vízumokkal kapcsolatos alapvető információkat tartalmazott, és tartalmazott „drog” és „rágcsálnivalók” feliratú részeket is. Figyelmeztette az utazókat a „fehér ördög szindrómára” is (ami hasonló ahhoz, amit a modern olvasó „fehér privilégiumnak” nevezhetne).

Másutt a Head East! című könyv tömören leírta azokat az elképzeléseket, amelyek a Hippie Trail laza létrehozásához vezettek: „A keleti emberek többnyire sokkal jobb rálátással rendelkeznek az életre, az időre, az emberekre, a drogokra és általában az életre, mint azok, akik nyugatról jönnek.”

A hippi ösvény aranykora

Természetesen a Head East! nem volt az egyetlen könyv az ösvényről abban az időben. Valójában a jól ismert Lonely Planet útikalauzok eredete is a Hippie Trailhez köthető. A Lonely Planet alapítói, Tony és Maureen Wheeler az 1970-es években fedezték fel az ösvényt, és megírták a sorozat első könyvét (1973-as Across Asia on the Cheap - Olcsón Ázsiában ).

A könyv nagy sikert aratott, további hasonló útikalauzok jelentek meg, és új korszak kezdődött az útikalauzok világában. Egyesek szerint az olcsó utazás modern fogalma részben olyan útvonalakból született, mint a Hippie Trail.

A mai Lonely Planet útikalauzok talán egy kicsit kevésbé hippibarátak, mint az eredeti, amely arról tájékoztatta az utazókat, hogy hol lehet marihuánát szerezni, és hogyan lehet "megtéríteni" az utazási költségek egy részét a saját vér eladásával. Sőt, az eredeti útikalauz kétségtelenül datálja magát, amikor olyan dolgokat ír, mint például, hogy "Afganisztánban már attól is be lehet rúgni, ha mély levegőt veszel az utcán". Az ország egykor a Hippi Ösvény elengedhetetlen része volt, de az Egyesült Államok Külügyminisztériuma mára "4-es szintű - Ne utazz" úti célként tartja számon.

Akkoriban azonban Kabul olcsó szálláslehetőségeiről, könnyen hozzáférhető hasisáról és – a mai olvasók számára megdöbbentő módon – egy nyugodt légköréről volt ismert, amely mintha az ellenkultúra számára lett volna teremtve. A Csirke utca különösen legendás úti cél volt, amelyet többek között afgán kabátokat, ékszereket és textileket árusító üzletek szegélyeztek.

Egy majom csatlakozik néhány hippi zenészhez Goában az 1960-as években. - Forrás: M. Kashif Mufti/Facebook

És úgy tűnt, hogy a marihuána mindenhol jelen van.

„Abban az időben, Afganisztánban, Indiában, Nepálban a marihuána egyszerűen a kultúra része volt” – magyarázta Rick Steves. „Nem nagy ügy. Úgy gondolom, mint ahogy a mi kultúránkban az emberek bort koccintanak.”

Az 1980-as évekre azonban a Hippie Trailen való utazás nagyrészt a múlté volt. A nyugati hátizsákos turisták áradata ismét lelassult – sőt, egyesek még ellen is javasolták. Szóval, mi változott?

Egyszerűen fogalmazva, a régióban uralkodó politikai zűrzavar számos korábbi turisztikai célpontot veszélyessé vagy nemkívánatossá tett a legtöbb nyugati turista számára.

Az 1970-es évek végi iráni forradalom különösen jelentősen hozzájárult az ördögi út végéhez, mivel egy viszonylag liberális megállóhelyet teokratikus, a nyugatiakkal szemben nagyrészt ellenséges állammá alakított. Körülbelül ugyanebben az időben a szovjet afganisztáni invázió véget vetett Kabulnak, mint az ördögi út szívének. A kábítószer-ellenes küzdelem is fokozódott a régióban, ami azt jelentette, hogy a kívülállók már nem élvezhették szabadon a kábítószer-fogyasztást.

Mindez, a nyugati ellenkultúra iránti csökkenő lelkesedéssel párosulva, végleg lezárta a Hippi Ösvényt. Ráadásul a légi közlekedés is könnyebbé vált, így az utazók könnyebben kihagyhatták a szárazföldi utazást. Sokak számára az ázsiai átkelés romantikája elvesztette vonzerejét, de azok számára, akik évekkel ezelőtt tették meg ezt az utat, meghatározó élmény volt.

Az, hogy a Hippie Trailen utazók megtalálták-e, amit kerestek, talán kevésbé fontos, mint az a tény, hogy keresték, hittek a változásban, és hajlandóak voltak beutazni a világot, hogy megtalálják.

Dimuro, Gina. „44 régi kép Ázsia hippiútjáról, amely megvilágosodást és LSD-t ígért nyugati utazók ezreinek.” AllThatsInteresting.com, 2025. december 7., https://allthatsinteresting.com/hippie-trail. 

Címlapkép: Egy helyi férfi pózol egy utazó hippivel Gokyóban, Nepálban. A hippi és túratársa négy napig maradtak a férfival az útjuk során. 1978. - Forrás: Henry Parkman/Facebook