A szakember lapunknak elmondta, a budai Vár rekonstrukcióját rémálomnak tartja, de a Városligetbe tervezett múzeumi negyed jól működhet. Hozzátette, el kell választani egymástól a politikai ellenállást és a szakmai vitákat, hiszen csak így lehet értelmes párbeszédet folytatni a Ligetről.

– Megütközést keltett sokakban, amikor a közelmúltban aláírta a Liget-projekt védelmében indított petíciót. Többen kétségbe vonják az objektivitását, mert Baán László kormánybiztos tanácsadójaként is közreműködik. Meg tudja így őrizni a szakmai függetlenségét ebben a vitában?
– Ez épp olyan, mintha valaki azt kérdezné tőlem, hogy van-e az egyetemtől független szakmai véleményem? Nem értem, hogyha múzeumi szakemberként együtt dolgozom egy múzeumigazgatóval, akivel közös az érdeklődési területünk, akkor mitől kellene függetlenné válnom, saját magamtól? A Liget helyzete mára politikai vitává vált, ez igaz, de abban én nem veszek részt, kizárólag a szakmai diskurzusban. E tekintetben valóban nem vagyok független, hiszen egy határozott álláspontot képviselek, de én ugyanazt mondom most is, mint egy évtizede, csak közben megváltozott a kontextus. A függetlenség amúgy egy aktuális politikai helyzet problémája, és azt hiszem, a vitában részt vevők közül senki sem lehet független.

– Korábban egy nyilvános beszélgetésen úgy fogalmazott, ha nincs lehetőség szakmai vitára, elvesztünk. De ha senki sem független, és minden kérdés átpolitizált, hol marad hely a szakmaiságnak?
– Teljes mértékben elfogadom, ha valakinek súlyos fenntartásai vannak a kormány politikájával szemben. Rossz irányba viszik az országot, de ettől még tudunk szakmai vitákat folytatni. Megvan a tere ezeknek a beszélgetéseknek a múzeumi negyed esetében is. Fontos azonban, hogy elválasszuk a szakmaiságot a politikai ellenállástól. Nincs értelme összekevernünk a kettőt, őrültség lenne például a részemről, ha intézetigazgató egyetemi tanárként szélsőséges módon nem állnék szóba a kormánnyal. Ezek rendkívül bonyolult szerepek, amelyeket fel kell építenünk és meg kell tartanunk ahhoz, hogy esélyünk legyen a szakmai vitákra. Máskülönben tényleg elvesztünk.

Totális félreértés, de nem totális diktatúra

– És mennyire tűnik szakmailag hitelesnek a múzeumi negyed koncepciója a kormány monumentális beruházásainak, például a budai Vár rekonstrukciójánakismeretében?
– A Vár rekonstrukcióját rémálomnak tartom. Felépítenek egy őrületes díszletet, amiben nem lesz semmi. Berendezik a palotát csupán a palota kedvéért, helyreállítanak és felépítenek épületeket csupán az épületek kedvéért, hiszen már nincs sem testőrség, sem lovarda. Kísértetiesnek tartom, hogy ott áll majd hetvenezer négyzetméter üres tér tartalom nélkül. Erre sokan azt mondják, a Vár felújításának árnyéka rávetül mindenre, és emiatt nem tehetünk semmit a Ligetben sem. De én ezt rossz logikának tartom. A Harmadik Birodalom esetében ez a kijelentés helytálló. Albert Speer főépítész árnyéka valóban mindenre ráborult: az épületek, lehettek mégoly remekek is, magukon viselték a saját történetiségüket. Az Orbán-rendszer azonban nem totális diktatúra. Amit magunk körül látunk, az a kormány nemzetteremtő akaratának térbe való kivetülése. Nem egy várost akarnak létrehozni, hanem a régi mintájára egy új társadalmat egy szimbolikus térben megjeleníteni. Csak az a probléma, hogy ez az akarat tévedés, kísérteties üresség, nincs benne tartalom. Totális félreértés tehát, amit csinálnak, és diktatórikus eszközökkel teremtik meg a működésük feltételeit, de ez mégsem totális diktatúra. Így nem következik belőle az, hogy tizenöt év múlva nem sétálhatunk majd be az új Néprajzi Múzeumba, hogy megnézzünk egy kiállítást. És itt kezdődnek a szakmai kérdések. Hogyan lakják be a néprajzosoknak az épületet? Miként tudnak együttműködni a múzeumi szakemberek az építészekkel? Megvan a látványterv, és egy kétéves folyamat végére elkészül a kiviteli terv is. Ez kommunikációt és kooperációt követel meg a szakemberektől, közösen eltöltött órák százait. A Vár szimbolikus tér, a múzeumi negyed azonban nagyon is gyakorlati tér, modern és jelentős beruházás.

– De előfordulhat az is, hogy tizenöt év múlva senki sem megy már be a Néprajzi Múzeumba, mert tévedésnek bizonyult a projekt. Ha csak a jövő igazolja a döntést, honnan tudhatjuk ma, hogy valóban jó lesz a múzeumi negyed?
– Az építészet mindig szerződés a jelenben a jövőre nézvést. Nem tudjuk eldönteni, hogy beválik-e holnap, amit ma tervezünk. Többen felvetették, hogy tele a város üres telkekkel, miért nem oda költöztetik a múzeumokat a Liget helyett. Ezt teljes félreértésnek és szakmai hibának tartom. Múzeumot nem oda kell rakni, ahol üres hely van, hanem oda, ahová az emberek ellátogatnak. A Liget pedig éppen ezt a szerepet töltheti be. A projekt egy soha nem látott lehetőség a városfejlesztés szempontjából és komoly esély arra, hogy a magyar múzeumi rendszert megváltoztassuk.

– Számos szakember ugyanakkor kifogásolta, hogy a helyszínt szakmai egyeztetés nélkül jelölték ki, és többen rámutatnak, hogy a Liget nem megfelelő helyszín a múzeumi negyednek.
– A Liget egy kulturális negyed, amit rosszul használnak. Lerobbant és tönkrement, a lehetőség azonban ott van benne. A múzeum egy demokratikus pedagógia: meg kell ismernünk és meg kell tanulnunk a tárgyi kultúránkat. És ha ezt egy parkban tehetjük meg, az a magas kultúrába való belépés eddig ismeretlen terét hozza létre. A Ligetben egyszerre férhetnénk hozzá a természethez és a kultúrához.

– Sokak számára azonban a zöldterület lényegesen fontosabb, mint egy múzeumi tér, és az ő véleményük ugyanúgy legitim.
– Mióta Baán László a Szépművészeti főigazgatója, a múzeum kiállításait több mint egymillió ember látta. Nekik nem kellett elmenniük Nyugat-Európába, hogy megnézzék Leonardót, Caravaggiót, Rembrandtot, és a francia impresszionistákat, mert itt, Budapesten szembesülhettek az eredeti műalkotásokkal. És biztosak lehetünk benne, hogy olyanok is felkeresték a múzeumot, akik amúgy futnak a parkban, bicikliznek és kutyát sétáltatnak. Vagyis ha elérhetővé válik egy komoly kulturális kínálat, akkor az emberek élnek a lehetőséggel. A Ligetben pedig, ha elkészül, számtalan inger éri a látogatókat, és nem hiszem, hogy ha valaki biciklizik a parkban, szándékosan elkerüli majd a múzeumokat.

A város nem teljesen azoké, akik benne élnek

– Úgy fogalmazott, hogy a múzeum demokratikus pedagógia. A múzeumi negyed szakmai egyeztetések nélküli létrehozása mindeközben meglehetősen antidemokratikusnak tűnik. Nincs komoly feszültség a kettő között?
– Erre nem tudom azt felelni, hogy ami a Liget-projekt körül az elmúlt években történt, az demokratikus folyamat volt, mert ez nem lenne igaz. És ezt még az sem menti, hogy a világon minden nagy kulturális beruházás ugyanilyen problémákkal küszködik. De ne feledjük, az építészet nem egy generációról szól. Keményen hangzik, de egy város sosem teljesen azoké, akik benne élnek, hiszen ami felépül, nem ér véget velünk. A tér fölötti hatalmat pedig politikának hívják a világon mindenütt. Ez természetes. Mint ahogy az is, hogy az emberek szembemennek a hatalommal. És ez sokszor eredményesnek bizonyul. A ligetvédők elszánt küzdelme nélkül valószínűleg nem költenének annyit a parkra, és a Néprajzi Múzeum új tervei sem így néznének ki: félig földbe süllyesztve az épületet, hogy megóvják a parkot. A sorozatos ostromoktól jobb lett a Liget-projekt. De egy ilyen folyamatban mindenkinek engednie kell, következésképpen mindenki úgy érezheti, hogy rosszul járt. És csak reménykedhetünk benne, hogy ezekből az engedményekből a végén mégis felépül valami, amit majd a következő nemzedék használhat. Úgy, ahogy mi használjuk ma az Andrássy utat.

– A Liget koncepciója azonban évek óta állandóan változik: a biztosnak tűnő építészeti és fotóművészeti múzeum végül kikerült a projektből, a Néprajzi Múzeum új helyre kerül, míg a Közlekedési Múzeum épületét visszaállítják a millenniumi állapotába.
– Ha a Közlekedési Múzeum valóban egy egyszerű másolat lesz, vagyis visszaállítják az egykor volt állapotát, akkor az ellentmond mindannak, amit a múzeumi negyed képvisel. De ezt még nem láthatjuk pontosan, hiszen a szakmai egyeztetések még csak most kezdődnek. Az építészeti és a fotómúzeum felvetése jogos. Utóbbi ügye biztos, hogy rendeződik, mert nagyon erős az akarat rá itthon, hogy a fotóművészet is bekerüljön a múzeumi vérkeringésbe. Az építészeti múzeum esete egy kicsit más. Sok építész barátom a kérdésre, hogy miért nincs kellő elszántság a szakmában arra, hogy múzeumot hozzanak létre, azt válaszolja, hogy az építészet múzeuma maga a város.

Hogy újra érdemes legyen múzeumba járni

– Ha már ezt említette, nincs meg a veszélye annak, hogy a múzeumi negyed a kormány ön által is kritizált emlékezetpolitikájának múzeumává válik?
– Erre hadd hozzak egy egyetemi példát. Mi itt az ELTE-n addig tudunk dolgozni, amíg soha senki nem szól bele a munkánkba. És 1989 óta egyik kormánynak sem jutott eszébe, hogy megmondja, mit tanítsunk és mit ne. Nagyon sok sebet ejt a Liget-projekt, ez tény, de abban biztos vagyok, hogy a Szépművészeti Múzeum programjába a kormány ugyanúgy nem szól bele, mint a mi munkánkba. Hogy mi történik majd a Magyar Zene Házában vagy a Néprajzi Múzeumban, az kívül esik a politikán. De ha ezt a határt valaha is átlépik és megsértik az autonómiát, akkor valóban vége. A múzeumi negyedet addig lehet csinálni, amíg az intézmények szakmai programja érintetlen marad.

– Írásaiban sokszor kritizálta a hazai múzeumi rendszert, többször utalt rá ugyanakkor, hogy a Liget-projekt megoldást jelenthet a szakmai problémákra. A gigaberuházás képes lehet változtatni a jelenlegi szemléletmódon?
– A magyar múzeumi rendszer legnagyobb problémája, hogy az intézmények nem érdekeltek abban, hogy becsalogassák a látogatókat. A jelenlegi múzeumi rendszer a magyar társadalmon kívül létezik. Pedig a közgyűjtemény attól közgyűjtemény, hogy a közönség láthatja. Ha a tárgyi emlékek csak a szakma számára léteznek, az a múzeum szerepének teljes félreértése. És éppen a látogatóhiányos múzeum van tökéletesen kiszolgáltatva a politikának. Mert ha nincs közönség, akkor csak a kormány legitimálhatja az intézményt. Ezért van szükség a múzeumi negyedre: hogy újra érdemes legyen múzeumba járni. Ez mindennél fontosabb. Mert én valóban hiszek benne, hogy a múzeum egy nagy demokratikus pedagógia. A Szépművészeti Botticellitől Tizianóig című 2009-es kiállítását sok tízezer ember látta. És nem csak azok a szakemberek, akik mindent tudnak Raffaellóról, Giorgionéról, vagy Veronéséről, és akik pontosan ismerik a Hölgy hermelinnel című Leonardo-kép minden részletét. Akik végigállták a hosszú sorokat, azokra hatással volt a kiállítás. A műalkotásokkal, a tárgyi emlékekkel való szembesülés egy életre szóló drámai tapasztalat. És ez számomra sokkal fontosabb, mint a viták, amiket a Ligettel kapcsolatban folytatok.

mno.hu