És tegyük hozzá: a baloldal helyzete is egészen más fénytörésbe kerül. Amikor a különböző kisebb-nagyobb baloldali pártok képviselői arról győzködik egymást, hogy mennyire fontos az összefogás, ez alatt jellemzően baloldali összefogást értenek. Ennek Budapesten valóban nagy jelentősége lenne: ahogy az előző bejegyzésben is írtuk, az ellenzék számára amúgy nyerhető fővárosi választókerületekben a kisebb pártok önálló indulása a Fidesz jelöltjeinek kedvez. Azonban hiába jönne létre akár teljes baloldali összefogás – beleértve ebbe az LMP-t és a Momentumot is –, Budapesten kívül ez vajmi keveset érne. A vidéki körzetekben ugyanis nem attól kell tartani, hogy az elsősorban a fővárosban aktív kis pártok fogják elhalászni egymás elől a szavazókat. Hanem a helyben legerősebb baloldali jelölt és a Jobbik, hogy aztán a fideszes induló fusson be nevető harmadikként.

Ennek szemléltetése végett érdemes ismét a 2014-es választási eredményekhez fordulni. Mint azt többször is hangsúlyoztuk, legutóbb a 106 egyéni körzetből mindössze tízet tudott elvinni az ellenzék, míg 96 körzetet a Fidesz nyert meg, megszerezve ezzel a kétharmadot. Ebből a 96 körzetből azonban csak húszban nyertek 50 százalék fölötti eredménnyel a fideszes jelöltek, vagyis 76 helyen legalább elméleti esélye lett volna arra az ellenzéknek, hogy mandátumot szerezzen. A 76 „elméletileg nyitott” választókerületből 66 volt vidéki, és itt már korántsem az a tendencia érvényesült, mint Budapesten, vagyis hogy a második helyen rendre baloldali jelöltek végeztek. Egész pontosan 39 olyan körzet volt, ahol a fideszes jelölt után a baloldali összefogás jelöltje futott be másodikként, míg 27-ben jobbikos induló végzett a második helyen. Vagyis ha azt mondjuk, hogy 2014-ben az elméletileg nyitott vidéki választókerületekből minden harmadikban a Jobbik állította az erősebb ellenzéki jelöltet, azzal nem túlzunk, sőt még kisebbítjük is a pontos arányszámot a baloldal javára.

Vidéken tehát a Jobbik jelöltjeivel már 2014-ben is komoly tényezőként lehetett számolni, és ez még inkább így lesz 2018-ban. Ezt előrevetítette a 2015-ös tapolcai időközi választás is, amelyen a párt megszerezte az első egyéni parlamenti mandátumát, ráadásul nem egy „tipikus jobbikos” körzetben. Azóta pedig mind a Fidesz, mind a baloldal sokat tett azért – még ha szándéka ellenére is –, hogy alaposan megemelje a Jobbikot. Az előbbi a Vona Gábor ellen indított, indokolatlanul durva támadásokkal, az utóbbi pedig az elmúlt években mutatott teljesítményével, pontosabban a komolyan vehető politikai teljesítmény hiányával. Azt, hogy a baloldal nem végezte el a kormányváltáshoz szükséges politikai munkát, nehéz lenne túlhangsúlyozni. Olyannyira nem, hogy míg Budapesten úgy tűnik, talán túl sok is van a baloldalból – ha nem is a pártok támogatottságát, hanem a mennyiségüket tekintve –, addig számos vidéki településen a baloldal gyakorlatilag nincs is már jelen. És itt nemcsak a kis pártokra gondolunk, hanem a korábban mélyen beágyazott szocialistákra is. Érdemi terepmunka híján pedig a Jobbik előtt nyílik meg a terep azoknak az ellenzéki választóknak a körében, akiket kevésbé foglalkoztat a baloldal hosszadalmas útkeresése.

Nem véletlen, hogy Vona Gábor az utóbbi két évben úgy pozícionálta a pártját, hogy az minél kevésbé legyen taszító az átszavazási hajlandóságot mutató baloldali szavazók számára, és Botka László visszalépése óta minden eddiginél nyíltabban törekszik ennek a rétegnek a megszólítására. A 2018-as választás egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy mennyiben jár sikerrel ez a törekvés. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy ez nyílt versenyhelyzetet eredményez a Jobbik és a baloldal között, vagyis elméletileg is igen kicsi az esély bármiféle baloldali-jobbikos összefogásra. Ezért ha létrejönne is bármiféle választókerületi szintű összbaloldali együttműködés, a szavazatok még mindig két esélyes jelölt között oszlanának meg a vidéki választókerületekben. Ma egyszerűen nem látszik az a (párt)logika, amelynek mentén a Jobbiknak és a baloldalnak érdeke lenne összefogni. Márpedig ha ez nem történik meg, akkor választókerületi szinten megint csak a 2014-es ellenzéki szétszavazás forgatókönyve érvényesülhet. Tehát míg Budapesten több baloldali jelölt indulása ágyazhat meg a Fidesz kétharmadának, addig vidéken a baloldal és a Jobbik párharca.

Ha nem szeretnénk még egyszer ugyanabba a folyóba lépni, akkor felesleges a pártok összefogásában reménykednünk; ehelyett meg kell teremtenünk a választók összefogását. Ez azt jelenti, hogy míg listán arra szavazunk, akire a szívünk diktálja, addig az egyéni jelöltekre leadott szavazatunk esetében érdemes az eszünkre hallgatnunk. Azt javasoljuk, hogy ezt a szavazatunkat kezeljük egyfajta taktikai szavazatként, és pártszimpátiánktól függetlenül adjuk az ellenzék legesélyesebb helyi jelöltjére (a választók összefogásáról és a taktikai szavazásról ebben a bejegyzésbenírtunk részletesebben). Az erősebb ellenzéki jelölt pedig 2018-ban számos vidéki körzetben a Jobbik jelöltje lehet. Vagyis könnyen előfordulhat, hogy a vidéken élő baloldali szavazók többet tehetnek a kétharmad ellen – és így az általuk támogatott oldal érdekében is –, ha egyéniben átszavaznak a Jobbik jelöltjére. 2014-hez képest ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy vidéken számos baloldali szavazónak eleve ez a stratégiája.

Hozzá kell tenni azonban, hogy ez a logika fordítva is működik. Ha ugyanis egy körzetben a baloldal állít esélyesebb jelöltet, akkor a kétharmad elkerülése érdekében a jobbikos szavazóknak érdemes erre a jelöltre átszavazniuk. Ma talán ezt a szavazási stratégiát nehezebb elképzelni, mint a fordítottját. De minden jobbikos szavazónak érdemes feltennie magának a kérdést, vajon mivel segít többet a pártjának: azzal, ha mindenáron a Jobbik jelöltjére szavaz, akkor is, ha ezzel helyben a Fidesz jelöltjének és az újabb kétharmadnak kedvez? Vagy azzal, ha adott esetben hozzájárul egy baloldali jelölt parlamentbe jutásához, de ezzel összességében a Jobbik esélyeit növeli? Miközben azzal is lehet számolni, hogy biztosan lesznek olyan körzetek, ahol ez majd „kompenzálódik”, mivel vidéken a baloldaliak körében nagyobb – és egyre nagyobb – az átszavazási hajlandóság.

De vajon működhet-e ez a stratégia a gyakorlatban, amely mindkét ellenzéki térfél választóinak megfontolt és taktikus magatartását igényli? A kézenfekvő válasz erre az, hogy igen, hiszen már működött a 2015-ös időközi választásokon is, melyeket időközben megüresedett parlamenti helyek betöltésére írtak ki. Ráadásul két alkalommal is, ugyanabban a megyében, de ellenkező előjelű eredménnyel: míg Veszprémben a baloldal jelöltje felé irányult a jobbikos szavazatok egy része, addig Tapolcán a Jobbik jelöltje kapott szavazatokat a baloldalról.

Egy országos választáson persze a pártszínek mindig jobban érvényesülnek. Ezért is fontos, hogy pontosan tudjuk, mi múlik 2018-ban a szavazatunkon. És ha nem akarjuk, hogy a választási térkép ismét narancssárgába boruljon, akkor listán szavazhatunk ugyan a szívünk szerint, de egyéniben az eszünk szerint érdemes szavaznunk. Hiába mondja ugyanis külön-külön a baloldal és a Jobbik is, hogy „Viszlát, Fidesz!”, ha a vége a Fidesz kétharmados győzelme lesz. Ezért mi, választók mondjuk inkább taktikusan azt, hogy „Viszlát, kétharmad!”, és ha elegen mondjuk egyszerre, akkor ki tudja, mekkorát szólhat.

Jó reggelt, Magyarország! Viszlát, kétharmad!

viszlatketharmad.blog.hu