h i r d e t é s

Amit csinálunk, az nem oktatás, hanem intézményesített gyerekkínzás

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

Amit csinálunk, az nem oktatás, hanem intézményesített gyerekkínzás

2019. december 12. - 09:45

 

Én volt, hogy arra mentem be órára, hogy egy diákom két összetolt széken fekve alszik. - írja a diakparlament.hu.

Illusztráció: MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

Mondtam a többieknek, hogy akkor most kicsit halkabban fogom tartani az órát – és őket is arra kértem, hogy ne ébresszék fel az osztálytársukat.

És olyan is volt, hogy amikor a kollégák (amúgy a házirenddel ellentétesen…) már két témazárót is írattak a diákjaimmal az adott tanítási napon, az egész csoportom annyira kimerült volt, hogy szó szerint mindenki csak feküdt a padon. Eleinte próbáltam felrázni őket, elmondtam, hogy szerintem egy tök érdekes órával készültem mára – meg se moccantak. Amikor beláttam, hogy ez nem csak egy afféle játszma (nagyon jóban voltam a csoporttal, igazán kedveltem őket, és általában kifejezetten élvezték az óráimat, és együttműködőek voltak), megkérdeztem tőlük, hogy oké, ha azt az órát, amivel én készületem mára, nem szeretnék, akkor mit szeretnének, mit csináljunk?

Erre az egyikük felemelte a fejét, és annyit mondott:

Marci, komolyan, csak azt, hogy engedd, hogy ezt az órát végigaludjuk.

Én meg széttártam a kezem, és mondtam, hogy nagyon szomorú vagyok, hogy ennyire kimerültek, hogy nem tudnak résztvenni az órámon, de ha így áll a helyzet, úgysem lenne értelme bármit is erőltetni – és akkor leültem velük szemben dolgozatokat javítgatni – ők meg 45 percen keresztül feküdtek a padokon: nem beszélgettek, nem vihorásztak, nem a telefonjukat nyomkodták, nem házit másoltak – volt, aki valóban el is aludt, volt aki csak feküdt nyitott szemmel. Kicsöngetéskor megköszönték, hogy engedtem őket pihenni – és persze megígérték, hogy a következő óránkon majd nagyon aktívan részt vesznek, ami így is lett.

Én meg végtelenül elkeseredtem – nem amiatt, hogy nem tudtam megtartani nekik az aznapra tervezett órát, az csak egy kisebb csalódás volt nekem -, hanem amiatt, hogy ezek szerint azok a fiatalok, akikkel minden nap dolgozom, annyira ki vannak facsarva, hogy nap közepére már fizikailag képtelenek bármi hasznosat csinálni, mi pedagógusok meg vagy tudomást sem veszünk erről, és még egyet tekerünk azon a présen, esetleg némi együttérzést mutatunk, de azért közöljük, hogy “megértem, hogy fáradtak vagytok, én is fáradt vagyok, de az anyaggal akkor is haladni kell…” – és akkor ők élőhalottá változnak, és jól-rosszul eljátsszák hogy ott vannak, hogy képesek odafigyelni, közben meg egész egyszerűen a legalapvetőbb biológiai szükségleteik nincsenek kielégítve, és mint azt a tanárképzés első félévében tanítják, ezért aztán úgy is képtelenek bármiféle tanulásra.

Amit csinálunk, az nem oktatás, hanem intézményesített gyerekkínzás.


Ezt a történetet Lénárt Marcell, volt középiskolai tanár írta le nekünk.

diakparlament.hu


 

h i r d e t é s