És bár a menekültáradat óriási terhet ró az egész társadalomra, nem láttunk menekült-ellenes plakátkampányt: a libanoniak bámulatos nyugalommal, empátiával és pragmatizmussal kezelik a merőben új kihívást. Sipos Zoltán helyszíni riportja, első rész.

Képzeljük el, amint a szíriai polgárháború elől menekülők elözönlik az országot: kertekbe, szántóföldekre, garázsokba, bérlakásokba, – mindenhova, ahova fel lehet húzni egy sátrat vagy ahol le lehet fektetni pár szivacsmatracot –, menekült családok költöznek.

Néhány év leforgása alatt az országba 1,5 millió menekült érkezik, a 4,4 milliós ország lakossága legalább 30 százalékkal nő. Statisztikailag minden harmadik ember, akit látunk, menekült; de persze ez csak statisztika, egyes településeken a menekültek száma meghaladja a befogadó lakosság számát.

Az amúgy sem túl fényes közszolgáltatásokra óriási terhet ró ez a menekültáradat: mivel nincsen elég iskola, sok helyen délelőtti és délutáni műszakban kénytelenek tanítani. Az egészségügyi szolgáltatások az átlagpolgár számára szinte elérhetetlenné válnak, a szennyvíz-elvezetés, a folyóvíz vagy akár az áramellátás akut problémává válik.

A szinte korlátlan mennyiségű, olcsó munkaerő miatt a befogadó lakosság egyre nehezebben talál munkahelyet, ráadásul a gazdaság is gyengélkedik: ha a menekültválság előtt közel kétszámjegyű növekedést is produkált, 2011 óta a GDP bővülése alig 2-3 százalék.

És ez még mindig csak a probléma kisebbik része, ugyanis közben a demográfiai bomba is ketyeg. A menekültek körében ugyanis a születések száma látványosan nagyobb, mint a befogadó lakosságéban – tehát borítékolható, hogy az ország törékeny, konszenzusra épülő társadalmi-politikai berendezkedése belátható időn belül felborul.

A menekültek ellepik az országot

Mindez nem egy európai populista politikus választási kampánybeszéde. Ezek azok a problémák, melyekkel Libanon jelenleg küszködik, és melyekre rövid távon nem valószínű, hogy megoldást lehet találni. A súlyos helyzet ellenére Libanonban nem láttunk menekültellenes óriásplakát-kampányt, az átlagemberek pedig bámulatos nyugalommal, empátiával és pragmatizmussal kezelik a merőben új kihívást.

Bejrút belvárosa. Fotó: Sipos Zoltán  Forrás: atlatszo.hu

A polgári jólét, az utcakép nyugatiassága és a kulturális sokszínűség az első, ami feltűnik Bejrútba érkezve: a központban sétálva az az érzésünk, Európa bármelyik mediterrán nagyvárosában járhatnánk.

Az új irodaházaktól nem túl távol álló romos épületek, a golyó lyuggatta falak azonban emlékeztetnek arra, hogy a jelenlegi béke és viszonylagos anyagi jólét nem magától értetődő: a ´70-es évek közepétől 1990-ig, 15 éven keresztül polgárháború dúlt az országban.

A harcoknak 120 ezer halálos áldozata volt, és közel 1 millióan menekültek el az országból: a libanoniaknak nagyon konkrét tapasztalatuk van arról, milyen az, amikor menekülni kell. Nem kis mértékben ezeknek a személyes élményeknek köszönhető az, hogy minden feszültség ellenére Libanonban nem utasítják el a szíriai menekülteket.

Szétlőtt épület egy, Bejrút belvárosában levő pláza mellett. Fotó: Sipos Zoltán  Forrás: atlatszo.hu

Megszállókból menedékkérők

És hogy lássuk, mennyire forgandó a szerencse Közel-Keleten: 1976-tól 2005-ig több tízezer szíriai katona megszállóként volt jelen Libanonban, a kegyetlenkedéseikről a mai napig sok történet kering – ez a nem túl távoli 30 év újabb árnyalatot visz bele a libanoniak szíriaiakhoz való jelenlegi viszonyulásába.

A libanoni polgárháború végét az 1989-ben aláírt taifi egyezmény hozta el. Eszerint a népességet alkotó különféle csoportok többé-kevésbé arányos képviseletet kapnak: az államelnöki tisztség minden esetben maronita keresztény, a parlament elnöke siíta muzulmán, a miniszterelnök pedig szunnita muzulmán, míg a kormány tagjait fele-fele arányban a keresztények és muzulmánok adják. A 128 tagú parlamentben szintén rögzítve van, hogy mely közösségnek hány képviselője lehet.

Mindebből sejthető, hogy az egykori francia gyarmat jelenlegi, mozaikszerű társadalmi-politikai berendezkedése rendkívül törékeny, a libanoniak pedig nem akarják feltépni a régi sebeket – nem csoda, hogy az országban 1932-ben volt utoljára népszámlálás. Ugyanakkor épp a polgárháborús tapasztalatból okulva kínosan ügyel minden csoport arra, hogy az egyes döntéseket politikai konszenzus övezze.

Nincsen hely. Szó szerint

A zsúfoltság a második dolog, ami feltűnik a Földközi-tenger partjához közel eső, termékeny és mediterrán éghajlatú országot járva. A tenger melletti síkságon üres telkeket, parkokat, zöldövezeteket csak elvétve lehet találni – a part mentén kanyargó hatsávos autópálya a legfestőibb összevisszaságban egymás mellé zsúfolt lakóházak, üzletek, műhelyek és hotelek között vezet. Az épületek között minden fennmaradó négyzetmétert maradéktalanul kitöltenek az autók.

A szűkös hangulat nem csoda, hiszen a Földközi-tenger pártján található Libanon egy kicsi ország: a fővárosból, Bejrútból autóval kevesebb, mint két óra alatt lehet elérni a 100 kilométerre levő izraeli határt, a Földközi-tenger partján az ellenkező irányban, Észak fele szintén nagyjából két óra autóútra van Szíria.

Damaszkusz például Bejrúttól alig 116 kilométer – Szíria annyira közel van, hogy ha az ország legmagasabb pontját jelentő Libanoni-hegységben körülnézünk, úgy Szíriát, mind a Földközi-tengert látni lehet.

Ebbe 4,4 milliós, társadalmilag-politikailag rendkívül összetett országba, ahol a keresztények, siíták és szunniták árgus szemekkel figyelik nehogy valamelyik másik csoport túlsúlyba kerüljön, érkezett meg az utóbbi hat évben 1,5 millió, zömében szunnita muzulmán szíriai menekült.

Szétszórt sátrak valahol a Bekaa völgyében. ©EU/ECHO/PeterBiro  Forrás: atlatszo.hu

Sátrak mindenhol, menekülttáborok nincsenek

Buszunk lassan ereszkedik a szerpentinen Libanon legfontosabb mezőgazdasági területének számító Bekaa völgyébe: a völgyet északon határoló hegyekben már a szíriai határ húzódik. Itt már nyoma nincsen Bejrút nyugatos hangulatának: a poros és zsúfolt aszfaltút mentén egymást érik a szántóföldek és a kisebb-nagyobb települések, a szedett-vedett, vakolatlan, befejezetlen építményekről lerí a szegénység.

A házak között gyakori látványt nyújtanak a menekültek sátrai: ezek a favázas, fehér „UNHCR” feliratú PVC ponyvával burkolt, kötelekkel, használt autógumikkal megerősített és polifoam szivaccsal belülről úgy-amennyire szigetelt építmények látszólag véletlenszerűen, itt-ott szétszórva állnak – előfordul, hogy egy ilyen tábor több száz, máskor akár csak két sátorból áll.

Libanonban a menekülteknek nincsenek a szó megszokott értelmében vett menekülttáboraik, Bejrút a mai napig nem jelölt ki olyan területeket, ahol a menekültek felépíthetik a sátraikat.

A kormány menekültekkel kapcsolatos álláspontjának a megértéséhez vissza kell mennünk időben: 1948-ben, Izrael kikiáltása után Libanon befogadott az 100 ezer palesztin menekültet. A kezdetben ideiglenesnek vélt helyzet mára állandósult: az ország területén szétszórt 12 menekülttáborban jelenleg 450 ezer, tehát az ország összlakosságának 10 százalékát kitevő palesztin menekült él. A harmadik generációnál tartó palesztin menekültek soha nem fognak már visszatérni a palesztin területekre.

Attól félve, hogy a palesztin mintára a szíriaiak ideiglenes tartózkodása állandósul, a libanoni kormány a mai napig elutasítja, hogy annak rendje és módja szerint menekülttáborokat jelöljön ki a szíriaiak számára.

Ezt meg is teheti: Libanon nem írta alá az 1951-es menekültügyi egyezményt, mely a menekültekkel való bánásmódról rendelkezik, így az ország területén tartózkodó szíriaiaknak hivatalosan nincsen menekültstátuszuk, ők a legjobb esetben tartózkodási engedéllyel rendelkező „vendégek”.

Mindent saját zsebből állnak

Mivel nincsenek menekülttáborok, a szíriaiak saját belátásuk – és nem utolsósorban anyagi lehetőségeik függvényében – keresnek maguknak szállást. Aki ezt megteheti, az lakást bérel, akinek nincsen pénze, az az olcsóbb, de távolról sem ingyenes sátras megoldásra kényszerül.

Egy sátorhely havonta 50 dollártól indul – az átlagár azonban körülbelül 100 dollár. Ebben azonban csak a földterület használati joga van benne – a sátor felépítéséért, az áramért és más közszolgáltatásokért szintén fizetni kell.

Egy jellegzetes ITS valahol a Bekaa völgyében. Fotó: Sipos Zoltán  Forrás: atlatszo.hu

Az itt-ott szétszórt, törvényes státuszt nélkülöző kisebb-nagyobb táborok (a civil szervezetek szakzsargonjában: ITS, vagy Informal Tented Settlement) a menekültekkel dolgozó civil szervezetek logisztikai rémálma: óriási munka számon tartani a sátrak elhelyezkedését (egyedül az UNHCR-nak van ilyen adatbázisa), drága és időigényes a legkisebb táborokat is külön-külön felkeresni, arról nem is beszélve, hogy mivel minden építmény ideiglenes, akkor sem oldhatják meg a szennyvíz-elvezetést, vagy építhetnek utakat, ha erre egyébként lenne lehetőség.

Életünkért menekültünk Szíriából. Itt lassan meghalunk

 – mondja a szíriai Hassan (a menekültek neveit saját biztonságuk érdekében megváltoztattuk). A középkorú férfi családjával együtt egy, a Bekaa-völgybeli Bar Ellias városa mellett található táborban lakik 2012 augusztusa óta. A szunnita többségű, 40 ezres városban hivatalos adatok szerint 30 ezer menekült lakik (a valós szám ennél valószínűleg magasabb).

Rabszolgamunka a libanoni földeken

Hassan saját bőrén tapasztalta a libanoniak pragmatikus „vendégszeretetét”. Érkezésük után nem sokkal egy Bekaa völgybeli földműves felajánlotta, hogy a területén felhúzhatják a sátrukat, fizetség helyett azonban a földjén dolgozniuk kell. A megállapodást szentesítendő Hassan és családja jóhiszeműen átadták az irataikat az új házigazdájuknak.

Napi 13 órát dolgoztunk, fizetség nélkül

– meséli a férfi, akinek széles, kérges tenyeréről lerí, hogy megszokta a nehéz munkát. Amikor a libanoni házigazdájuknak a túlságosan sok munka miatt panaszkodni kezdtek, az csak nevetett.

Amikor távozni szerettek volna, nem adta vissza az irataikat, 10 ezer dollárt kérve azokért cserébe. Végül Hassan és családja 45 nap után, az éj leple alatt, a kerítést átvágva menekült el. A rajtuk levő ruhákon kívül semmit nem vittek magukkal.

Később Hassan hiába kérte a hatóságokat, járjanak közbe, hogy visszaszerezhessék az iratokat: a házigazdájuk a mai napig nem adta vissza a papírokat.

Érvényes papírok nélkül zárójeles létezés

A jogi státusz óriási probléma: akinek nincsenek rendben a papírjai, annak a létezése mintegy zárójelbe kerül, halmozottan kiszolgáltatott úgy a hatóságok, mind a munkaadók fele.
Márpedig nagyon sok menekült él rendezetlen jogi státusszal Libanonban.

Számos oka lehet annak, hogy egy menekültnek nincsenek iratai: sokszor azok a menekülés során Szíriában maradtak, vagy a sokszor viszontagságos út során tűntek el, vagy rongálódnak meg.

Nagyon sokan vannak, akiknek ugyan van személyazonosságot igazoló iratuk, azonban mivel a konfliktus már 6 éve húzódik, időközben lejárt. Ők értelemszerűen nem mehetnek vissza Szíriába megújítani, Damaszkusz pedig semmilyen módon nem működik együtt a libanoni civil szervezetekkel ennek a helyzetnek a rendezésére.

Akut problémát jelentenek továbbá a menekülttáborokban született gyermekek: amennyiben a szülők elmulasztják a születési bizonyítvány kiállítását, őket az államnélküliség veszélye fenyegeti. Tovább bonyolítja a gyermekek helyzetét, ha valamelyik szülő hiányzik, vagy ha a szülőknek nincsen házasságlevelük – az általános káosz miatt ez szintén elég gyakori.

Így néz ki egy sátor belülről. Fotó: Sipos Zoltán  Forrás: atlatszo.hu

Tartózkodási engedély: a rendszert senki nem érti

Az éveken keresztül nyitott határok politikáját folytató Libanon 2015 januárjától lezárta a határait a menekülők elől, 2015 májusában pedig arra kérte az UNHCR-t, hogy a szíriai menekültek regisztrációját állítsa le.

Ez persze nem állította le a menekültáradatot, csupán annyit eredményezett, hogy az embercsempészet felvirágzott – ráadásul az illegálisan országba érkezett menekülteknek immár semmilyen jogi státusza nincsen. Mivel az UNHCR sem regisztrálja őket, ezért ők nemzetközi segélyben sem részesülhetnek.

2015 januárjától a Libanonba legálisan érkező szíriaiak rövid lejáratú turista-vízummal érkeznek. Kedvelt – és drága – megoldás az ún. „szponzor”-rendszer, aminek a lényege, hogy egy libanoni felajánlhatja, hogy befogad egy szíriai családot. A feketepiacon egy ilyen meghívó 100 és 1000 dollár körül alakul, állítják a Bekaa-völgyben dolgozó civilek.

A tartózkodási engedély megszerzése is egyre bonyolultabb: a rendszert senki nem érti, egyes helyeken 200 dollárba kerül egy éves engedély, máshol ez ingyenes (a szíriai menekültek jogi státuszáról 2015 januárjától kezdődően itt elérhető egy részletes összefoglaló)

A tartózkodási engedély hiánya végképp ellehetetleníti a menekült családok amúgy is nehéz helyzetét: az utak tele vannak ellenőrzőpontokkal, aki azokon érvényes papírok nélkül megpróbál átkelni, illegális tartózkodás miatt börtönbüntetést, és elvben akár az országból való kiutasítást kockáztat (ugyanakkor a Libanonban dolgozó civil szervezetek nem tudnak arról, hogy valaha a kiutasításnak érvényt szereztek volna a hatóságok).

Azonban ahhoz, hogy a családok munkába, iskolába, orvoshoz járjanak, utazniuk kell – rendszeres napszámos munkát például nehéz egy adott település környékén találni. Tartózkodási engedély nélkül a férfiak csak a legközelebbi ellenőrzőpontig merészkedhetnek, így számukra a munkalehetőségek látványosan beszűkülnek – a munkaadók legnagyobb örömére, akik persze kihasználják az egyre nagyobb számú, kétségbeesett, és olcsó munkerőt.

Személyre szabott jogi tanácsadás

Minden menekült családdal az épp rendelkezésre álló dokumentumok alapján megpróbáljuk a jogi státuszukat rendezni

 – mondja a Norwegian Refugee Council jogi tanácsadója. A nagyméretű sátorban egy kis, ponyvával elkerített sarok szolgál „irodaként” – ebben a szűkös zugban fogadják klienseiket a jogászok. A sátor többi része egyfajta váróterem: tucatnyi menekült – többségükben nők és gyermekek – várják türelmesen, hogy sorra kerüljenek.

Ilyen mobil jogi tanácsadó-állomásokkal próbálják a Libanonban nemzetközi civil szervezetek tisztázni az egyes menekültek helyzetét. Kézenfekvő a válasz arra a kérdésre, hogy miért nők várakoznak a sátorban: délelőtt van, ilyenkor a férfiak dolgoznak.

A több tucatnyi sátorból álló, fél hektárnyi területen elterülő Bar Elias melletti tábor – egykor szántóföld lehetett – kihalt: a katonás sorokban álló sátrak között kaviccsal felszórt út hivatott a sarat úgy-amennyire kordában tartani. A közművesítés egyedüli jele a kusza és szigszalaggal össze-vissza tákolt, sátrak fölött-mellett húzódó elektromos hálózat – a tárva nyitott biztosítéktáblába dugdosott csupasz drótokat elnézve belegondolni sem akarunk, mi van akkor, ha esni kezd az eső.

Menekült asszony valahol a Bekaa völgyében. ©EU/ECHO/PeterBiro  Forrás: atlatszo.hu

Egyre csak nőnek az adósságok

A táborban a nyomor tapintható, az élet ugyanakkor nem olcsó. 

Családom számára havonta 800 dollárba kerül az élet itt, a menekülttáborban 

– így Mahdi, egy Ghoutából érkezett, héttagú család feje.
A sátorhely bérleti díja (50 dollár) mellett ki kell fizetni a villanyszámlát, a palackozott ivóvizet (a közelben található folyóvíz annyira szennyezett, hogy azt nem lehet meginni) valamint az ételt, és akkor még nem volt szó az olyan extrákról, mint a ruházkodás vagy a gyermekek tanulásához szükséges papíreszközök.

A több éve menekülttáborokban tengődő szíriaiak az otthonról hozott tartalékokat nagyrészt már felélték. A Bekaa völgyében dolgozó Norwegian Refugee Council szerint a szíriai menekültek fejenként havonta átlag 375 dollárt költenek, az eladósodottság pedig egyre nő: egy menekültnek mára átlagosan 850 dollár adóssága van.

Bár hónap végén gyakran csak kenyérre telik, Mahdinak csak 11 dollárnyi adóssága van a közeli zöldségesnél. A férfi szerint ha lenne állandó munka, akkor nem lenne annyira reménytelen a helyzet. Munka azonban kevés van: a menekültek Libanonban csak bizonyos ágazatokban – mezőgazdaság, építőipar, valamint bizonyos szolgáltatások – dolgozhatnak.

És annak ellenére hogy a völgyben virágzik a munkaerő-intenzív mezőgazdaság, ez időszakos munka. A táborbeli férfiak általában napszámban dolgoznak, ami nem jelent állandó és kiszámítható jövedelemforrást: télen például szinte semmilyen munka nincsen.

Családfők egy Bekaa-völgybeli táborban. A háttérben levő folyóból nem lehet inni, annyira szennyezett. Fotó: Sipos Zoltán  Forrás: atlatszo.hu

Patthelyzetben

Mahdi legnagyobb problémája azonban az, hogy a gyermekei nem tanulnak. A gyermekek a libanoni közoktatásban nem vehetnek részt, a civilek által működtetett iskolában viszont csúfolják őket, az oktatás színvonala pedig nagyon alacsony. 11 éves fia alig olvas és a nevét sem tudja rendesen leírni, 15 éves fiának a tanításáról már letett, inkább elküldi dolgozni.

Mahdi szerint bár a libanoni átlagemberekkel nincsenek problémáik, a hatóságokkal és a fegyveres erőkkel annál inkább meggyűlik a bajuk. A család patthelyzetbe került: irataik lejártak, azokat megújítani nem tudják, érvényes szíriai okmányok nélkül azonban libanoni tartózkodási engedélyük sem lehet. A hatóságok ugyanakkor rendszeresen razziáznak, letartóztatják azokat, akiknek nincsenek rendben a papírjai.

A férfi az UNHCR-ra is panaszkodik: 7 tagú családként elvben járna nekik a havi 27 dolláros élelmiszersegély. Azt egy évig meg is kapták, ezután viszont már nem, és soha nem kaptak magyarázatot arra, hogy miért nem kedvezményezettek többé – a szervezet a nyilvános telefonszámon elérhetetlen, nyugodtan hívjuk mi is a zöld vonalat, bíztatott.

Egy egész generációt tesznek tönkre. Megaláztatásban, méltatlan bánásmódban van részünk. A félelem és erőszak elől menekültünk, és itt mást sem kapunk, csak félelmet és erőszakot

– sommáz Mahdi.

©EU/ECHO/PeterBiro  Forrás: atlatszo.hu

A reményvesztett hangulat megértéséhez hozzá kell még tenni, hogy a Bar Elias melletti táborban megismert családfők mindegyike jó anyagi körülmények között élt Szíriában – vállalkozásuk, házuk, autójuk volt, tevékeny életet éltek, családjukról minden további nélkül tudtak gondoskodni, a társadalom hasznos és megbecsült tagjainak érezhették magukat.

Ebből a helyzetből óriási váltás beköltözni egy télen hideg és nedves, nyáron meleg, kényelmetlen, patkányokkal teli és relatíve drága sátorba, a családot bizonytalan és megalázó napszámosmunkából eltartani, naponta megküzdeni a bürokráciával, és közben tudatában lenni annak, hogy a jövő semmi jót nem tartogat.

Házigazdának lenni azért nem olyan rossz

Mintegy másfél órás táborbeli látogatásunk után a lett újságíró-kollégával abban egyezünk meg, hogy a jelenlegi helyzetnek azért legalább egyvalaki biztosan nagyon örül: a telek tulajdonosa.

A mintegy fél hektáros egykori szántóföldön sorakozó 80 sátor után 50 dolláros lakbérrel számolva havonta nagyjából 4000 dollárnyi jövedelme származhat, miközben ő maga a csupasz földön kívül semmiféle más szolgáltatást nem nyújt.

Jelezzük a minket kísérő civileknek, szívesen interjúznánk a tulajjal, például megkérdeznénk, hogy mennyi adót fizet a terület bérbeadásából származó jövedelme után, majd – mintegy hangosan gondolkozva – arról kezdünk beszélni, vajon nem-e lehetne az tulajdonosok által befizetett adókból közművesíteni a táborokat.

Á, ezek az emberek sosem fognak veletek, újságírókkal találkozni

– nevetnek kísérőink.

atlatszo.hu