h i r d e t é s

Anya, én dolgozni akarok! Történetek a munka mezejéről

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Anya, én dolgozni akarok! Történetek a munka mezejéről

2019. március 26. - 10:06

 

Pár nappal ezelőtt szokásos olvasgatásom közepette találtam meg a WMN.hu oldalán egy nagyon érdekes cikket, ami a középiskolásokról szólt, azon belül leginkább arról, hogy mennyi olyan középiskolás diák van, aki dolgozik iskola mellett. - írja a hoppipolla.transindex.ro.

Illusztráció: pestisracok.hu

Aki kíváncsi a cikkre, az itt elolvashatja.

A cikk lényege pár mondatban összefoglalva az, hogy a WMN egyik főmunkatársa körbekérdezett iskolásokat, akik különböző okokból vállalnak munkát, hogy mit dolgoznak, illetve miért vállalnak munkát.

A cikk is nagyon szépen szemlélteti azt, hogy mindössze néhány diák vállal munkát azért, hogy besegítsen a szüleinek (Hangsúlyozom, hogy mennyire dicséretes, ha a családi körülmények javítása miatt vállal munkát valaki diákkorában!). A legtöbben azért vállalnak munkát, mert egyszerűen szeretik a kihívást, szeretnének pénzt keresni, olyant, ami a sajátjuk, s amit arra tudnak felhasználni, amire csak szeretnék.

Mivel én is iskolás korom óta dolgoztam (bár igazából néha vitatható, hogy mi az ami nekem munkának számít, főleg az idősebb generáció számára), így gondoltam, hogy előveszem újra a témát. A Hoppipolla indulásakor már írtam erről egy pár sort, akit érdekel az itt olvashatja el, viszont most úgy gondoltam, hogy más szemszögből szeretném megközelíteni a témát, így körbekérdeztem ismerősök között, hogy ki és mikor fogott neki dolgozni, vagy dolgozott-e már valaha.

Igyekeztem egy szélesebb korcsoportra folytatni a “kutatásom”, egyaránt kérdeztem iskolásokat, és nyugdíjasokat is. A válaszok meglepően hasonlóak, de lássuk is, hogy ki mit válaszolt (a szereplők neve nem valós):

Andrea: 

Nagyjából 16-17 éves lehettem, amikor eldöntöttem, hogyha nem is teljesen, de részlegesen mindenképp önálló leszek. Úgy döntöttem, hogy megkeresem a saját zsebpénzem, ezzel biztosítva magamnak a cigit (mert akkoriban még cigiztem, s a szüleim nagyon ellenezték, ebből kifolyólag nehezen adtak pénzt bármire), és a szórakozásra szükséget pénzt is. Amikor ezt elújságoltam a barátaimnak, mindenki csak legyintett, azt mondták, hogy még csak 16 vagyok, mit akarok még dolgozni? Ilyenkor pasizni kell, habzsolni az életet, szórakozni, hiszen egyszer vagyunk csak 10. osztályosak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esett, mert senki nem támogatott ebben. Keresgéltem, s végül találtam egy napi 4 órában végezhető bébiszitter állást. A baba nem volt olyan kicsi, nem laktak messze tőlünk, így aztán minden bátorságomat összeszedve jelentkeztem. Az anyuka nagyon szívélyes volt velem, s 2 év elteltével is ott dolgozom. Igaz, most végzős vagyok, s már nem is cigizek (az új barátom nem szerette, én pedig belementem, hogy ne ezen álljon, vagy bukjon a kapcsolatunk), de boldoggá tesz az, hogy dolgozhatom, s hogy zsebpénz szempontból teljességgel önálló vagyok.

János:

Az érettségi után szerettem volna egy picit önállóbb lenni, s úgy döntöttem, hogy elmegyek pincérnek. Több helyen próbálkoztam, s végül több helyre fel is vettek volna, de úgy, hogy nem lettem volna alkalmazva, csak feketén engedték volna, hogy bedolgozzak. Azt mondták, hogy az adó, az illetékek, na azok nem hiányoznak nekik. Elvállaltam, bár az igazat megvallva, remegett a gatyám rendesen.

Az első 1-2 hónapban nem voltak bajok, de miután már gyakorlatilag két váltásban dolgoztam, mert csomószor kellett túlórázni, megjelentek a gondok. A főnök nem fizetett úgy, ahogy azt megígérte, mondván, hogy nem ebben voltunk megállapodva. Sajnos nem, tényleg nem, mert kvázi semmiben nem voltunk megállapodva, nem szögeztük konkrétan le, hogy mennyi munkaórán milyen fizetés várható. Csak úgy, megközelítőleg. Mivel nekem nem volt semmi szerződés a kezemben, így elfogadtam a dolgot, de egy életre megtanultam, hogy igenis a pénzről kell beszélni, s igenis, ha úgy érezzük, hogy valami nem méltányos, azt jeleznünk kell!

Pál: 

Még a hetvenes években történt ez valamikor. Alig múltam el 18 éves, s volt egy nagyon szép barátnőm. Úgy döntöttünk, hogy albérletbe költözünk egyetem alatt, viszont sajnos egyikünket se tudtak úgy támogatni a szüleink, hogy ezt megtehessük, így mindketten munkába álltunk. Ő egy konyhán volt kisegítő, én pedig egy cipésznél segítettem a munkában. Egyikünk sem keresett sok pénzt, de ez éppen elég volt egy kis garzon kibérlésére. Amellett, hogy pénzt kerestem, megismertem a munka igazi fogalmát. Megtudtam, hogy mit jelent izzadni, fájó kézzel ragasztani, és megbecsülni azt a pénzt, amit keresünk. Mára már 3 unokám van, s őket is mindig arra buzdítom, hogy ne féljenek bármilyen munkát elvállalni, jó, ha az ember megismeri, hogy mi is az, hogy munka!

Henrietta: 

Egy eléggé elit iskolába jártam. Sokáig azt mondták, hogy ez a város legjobb iskolája. A nyolcadikos felvételi után pedig egy másik elit iskolába mentem, mert úgy gondoltam, hogy ott jobban tanítják a mateket (sajnos nem… ezzel mindenhol azt hiszem, hogy komoly bajok vannak…), de úgy éreztem, hogy jól jönne nekem egy kis zsebpénz, hogy ajándékot tudjak venni a barátnőimnek, vagy néha magamat tudjam meglepni egy-egy drágább sminkkel, vagy esetleg parfümmel. A barátnőim kiröhögtek, mindenki azt kérdezte, hogy apukámnak nem megy már olyan jól a cége? Vagy mi lett, leszegényedtünk? Én nem értettem az összefüggést. Miért kellene leszegényedjünk ahhoz, hogy én bármilyen munkát elvállaljak? Miért kéne mindent a szüleimtől várjak? Jelentem, a barátnőim mentek a levesbe, nem érdekeltek ezután a kijelentés után. Inkább hallgattam az osztálytársaim kommentjeit, de úgy is menőbbnek éreztem magamat náluk, hogy dolgozok, még ha csak hétvégén is….

A fenti példák szerintem jól bemutatják azt, hogy a munka nem büdös, sőt eléggé menő dolognak tartják nagyon sokan. S nem, ebben a témában nincsen olyan, hogy “bezzeg, amikor én annyi idős voltam, mint te”, mert jól láthatjuk, hogy a munkák típusa változott sokat az évek során (hála az égnek!), de a munka irányába tanúsított érdeklődés a legtöbb fiatal részéről nem. Az meg, hogy egyes fiatalok azt hiszik, hogy az egyetemi diplomával a kezükben máris a vezetői székbe kerülnek, nem feltétlenül az ők hibájuk. Sokkal inkább a környezeté, amiben szocializálódnak.

Persze, hogy nem jó átesni a ló másik oldalára sem. Ha valahol nem tartják a szavukat, vagy nem alulfizetnek, nem szabad eltűrni. Tovább kell lépni, miután jeleztük elégedetlenségünket. És természetesen, ha már dolgoztunk valahol, akkor azt nem kell félni elmondani, hiszen így jobban bíznak bennünk, s mi is könnyebben tudunk kérni.

hoppipolla.transindex.ro


 

h i r d e t é s