h i r d e t é s

„Anya sosem lesz újra az az ember, aki szeretett minket”

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

„Anya sosem lesz újra az az ember, aki szeretett minket”

2019. december 06. - 11:22

 

Végső búcsú a nőtől, aki otthontalanná tette a gyerekeit. - írja a wmn.hu.

Illusztráció: pexels.com

Milyen lehet az élet egy teljesen kiszámíthatatlan anyával, aki a gyerekeinek nemcsak azt tanítja meg, hogyan kell cipőt bekötni vagy esténként fogat mosni, hanem azt is, hogyan kell kezelni a búcsúleveleket. Azokat, amiket ő ír zavarodottan, halálra készen. Veled is megtörténhet – Brigitta írása.

Amikor kicsi voltam,

anya boltba járt, meg napszámba, a postára, az óvodába a húgomért, pusziért a mamához, kávéért a konyhába. Anya sok helyre járt, mindig elfoglalt volt, mindig csinált valamit: főzött a konyhában, megkeverte a kávéját, hazaérkezett a munkából, felmosott, levágta a haját, levágta az én hajam. Amikor kicsi voltam, anyának puha volt a keze és mindig finom az illata. Anya egy fogalom volt. Egyedi, összetett fogalom.

Anya mostanában nem sok helyre jár.

Dolgozni, a boltba, vagy csak el. Ezt szokta mondani, bár nem nekem, hiszen velem nem beszél. Csak el. Elmegy. Anya két és fél hete nem dolgozni, hanem a pszichiátriára jár. Amikor elment, azt mondta, elmegy, de ezt sem nekem, én csak láttam, hogy már nincs itt. Anya elment aznap, és nem vitt magával semmit, csak azt a filmszalagot, ami tekeredik le a fejében évek óta, és sosincs benne hepiend. Realitás hiányában nem a valóságra alapoz, hanem valóságot próbál teremteni olyan dolgokból, amik nem léteznek.

Ez a baj a filmjével: hogy nem lehet megfogni. Nem tarthatod a kezedben, nem érezheted, hogy igazi. Ez a baja neki is: már semmije sincs, ami igazi.

2019. február 5., 12.28

A munkahelyemen ülök. Fél óra van hátra a munkaidőmből. Nem várom, hogy hazaérjek, de azt igen, hogy kiszabaduljak az irodából. Huszonötkor néztem utoljára az órára, öt perceket mindig hozzászámolok az aktuális időhöz, pont arra elég, hogy összepakoljak, nagyon lassan kikapcsoljam a gépet, felkészüljek arra, hogy hazainduljak a munkaidő végén. Szóval huszonötkor nyugtázom, hogy még fél óra. Aztán huszonnyolckor kapok egy üzenetet a tesómtól. Csak képek egy levélről, először el sem akarom olvasni, mondom magamban, hogy mindjárt végzek, akkor majd megnézem, mi ez. De érzem, hogy valami nem oké, így olvasni kezdem.

Négy oldal, alig olvasható az írás, nem is sorban jöttek át a képek, így csak elkezdem olvasni az elsőt. Nem veszem komolyan, az első pár sor pont olyan, mint az eddigi összes többi.

Az elején még mi is megijedtünk, ha ilyet találtunk otthon, de aztán hozzászoktunk. Abszurd, mi? Hogy hozzá lehet szokni.

De hát hozzászoktatott minket, pont úgy, ahogy megtanította, hogyan kell bekötni a cipőfűzőnket, meg ahogy szokást csinált abból, hogy reggel fogat kell mosni.

Ahogy tovább olvasom, kezdek megijedni, kinyomom a gépet, leállok a munkával. Nehezen kapok levegőt, mert a torkomat szorongatja a sírás. Századmásodpercek alatt bepakolok a táskámba. Erőlködnöm kell, hogy szavak jöjjenek ki a torkomon, ahogy a főnökömhöz szaladok. Csak annyit tudok mondani, hogy most muszáj hazamennem. A választ már meg sem hallom, futok ki az irodából, le a lépcsőn, ki a metróig. Öt percen belül a metrón ülök.

Ahogy könnyezni kezdek, százezrekkel végzek összeadásokat a fejemben, hogy eltereljem a figyelmem, mert a metrón nem akarok sírni. Bár a mellettem ülő srác olvassa az üzeneteimet, nem tudja, mit kezdjen az információval, ahogy leírom a barátomnak, hogy anya öngyilkos lett, és a tesóm megtalálta a levelét.

Nem tudom, a kishúgomnak elmondjam-e most, vagy megvárjam, míg hazaér az iskolából, hogy addig is ne terheljem vele. Elmondjam-e neki egyáltalán. Hogy fogom elmondani neki?

Anya öngyilkos lett.

A lépcsőházban sétálok felfelé, megállok az ajtó előtt. A tesóm vajon most sír? Sírhatok én is? A tesóm szobájába megyek, aki a gép előtt ül. Így ültem én is, amikor tizenegy évesen megtudtam, hogy apa meghalt. Nem sírtam, csak néztem a képernyőt tovább.

A levelet olvasom, elejétől a végéig. Anya nem lett öngyilkos, már tudom. Egy barátnőm ismeretlen számról felhívja, mert én nem tudom megtenni, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem tette meg.

És anya felveszi a telefont, a barátnőm hallgat a vonal másik végén, aztán vége.

Anya nem lett öngyilkos.

Anya sajnálkozik a levélben, leírja a PIN-kódját, azt írja, szeret. Anya a bocsánatunkért esedezik, de minden sor között ott egy másik sor, amiben megcáfolja saját magát, amiben hibáztat minket, amiben fenyegetőzik fiókban hagyott számlákkal, kifizetetlen tartozással. Amiben meg akar ijeszteni. Ezt teszi egy jó ideje már.

Manipulálni próbál a félelemmel.

Egy pillanatra irtó dühös vagyok, mert anya többé nem gondol arra, hogy gyerekek vagyunk, hogy a gyerekei vagyunk, hogy traumát okoz nekünk. A húgomra és a tesómra gondolok. Mi van, ha a húgom találja meg ezt a levelet? Hogy vegyem el a fájdalmat a tesómtól, aki megtalálta?

A nap maradék részében ezer telefont intézek a családdal, és azért könyörgök, hogy valaki mondja meg, mit tegyünk, mert ez az állapot már tarthatatlan, nem bírjuk tovább.

A családsegítőhöz visszük a levelet

Negyedóra és bezár, ezért sietünk, de nem érünk oda. Egész este erről beszélünk, mert meg vagyunk ijedve, hiszen anya még nem jött haza.

A családsegítőben két nő ül szemben velem és a húgommal, a másik tesóm nem tudott eljönni. Elmesélünk mindent, de félünk, hogy kihagyunk valamit vagy nem jól emlékszünk valamire. Kétszer átgondolunk minden egyes mondatot, hogy csak a valóságot írjuk le és ne beszéljünk félre. Próbáljuk bizonyítékokkal alátámasztani azt, amit mondunk, elhoztuk a levelet és a nyugtatókat, altatókat, szorongásoldókat, amiket anya anélkül szed, hogy orvos írta volna fel neki, és néhanapján alkoholt is iszik rá.

Próbáljuk képekkel is igazolni, mert rettegünk, hogy nem hiszik el, hiszen a családban sem hitték el, pedig már évekkel ezelőtt szóltunk, hogy anya nincs jól. 

Megkezdjük a családterápiát

Az első pár alkalommal nem hisznek nekünk, sem a terapeuta, sem a pszichiáter. Anya magas sarkút vesz, kisminkeli magát. Amikor az elején megkérdezik, minden alkalommal azt mondja, minden jó, sőt sokkal jobb, mint eddig, ő jól érzi magát. Tíz percig bírja általában, néha kicsit tovább. Pár alkalom után a szakemberek megbizonyosodnak róla, hogy igazat mondunk, és azt érezzük, valaki hosszú idő után végre megfogja a kezünket. 

Négy hónapja járunk terápiára, amikor azt mondják a szakemberek, hogy más mód kell, mert látják, hogy ez egyszerűen nem működik. Hogy mi megtettünk mindent, mindhárman változtattunk, próbálkoztunk, de anya nem akar változtatni. Anya még nem tart ott, hogy képes legyen bevallani magának a problémát, így nem is fogunk tudni haladni vele.

Csalódottak vagyunk, mert ez volt az egyetlen reményünk. Csalódtunk, mert anya nem teszi meg ezt értünk.

Ahogy az idő telik, anya állapota egyre rosszabb.

Anya semmilyen szinten nem kezel úgy, mintha a gyerekei lennénk. Anyának nincsenek többé gyerekei. Hónapok múlva anya már árnyéka sem korábbi önmagának.

Vasárnap van. Anya megejt egy telefont. Bemegy a pszichiátriára, de a számára biztonságos módon, ismerősök által, abba a kórházba, amelyben dolgozik. A pszichiátrián is tagadja maga előtt a valóságot. De legalább beállítják a gyógyszereit, bár semmi sem garantálja, hogy úgy fogja őket szedni, ahogyan kell. 

Anya két és fél hét után hazajön. Csak a húgommal beszél. Az első fél órában bizonyítja, hogy minden ugyanolyan – sőt rosszabb –, mint előtte. Én pedig megriadok belül, mert ijesztő a gondolat, hogy ez már sosem fog változni, hogy anya sosem lesz újra az az ember, aki felnevelt minket, aki szeretett minket.

Anya egy jó ideje elvesztette a realitásérzékét. Paranoid gondolatai vannak. Nem gondoskodik rólunk. Otthontalanná tett minket a szó minden értelmében. Folyamatosan fenyeget minket.

Hibáztat minket azokért az áldozatokért, amiket a létezésünk miatt hozott, de mi nem kértük, hogy megszülessünk.

Anya elhagyta magát valamikor az úton, és sosem talált újra magára. Elvesztette a személyiségét. Elengedte rég a kezünket, de rátaposott az utolsó pillanatban, és azóta csak lógunk a lába alatt, és létezünk a fájdalomban.
Így hát mi is elengedjük anya kezét. Muszáj, mert már nem kapunk levegőt.

Mert anya már jó ideje elment, és jött helyette valaki, aki sosem tudott minket ismerni és szeretni, és akit sosem tudtunk sem ismerni, sem szeretni.

 

Szerző: Brigitta/wmn.hu


 

h i r d e t é s