Kemény állítás indításként rögtön az RMDSZ és a romániai magyar képviselet apokalipszisének előjeleit vizionálni, mindazonáltal a jelek szerintem már látszanak (ha már jósol az ember, nyilatkozzék a jelekről).

Túl sokat beszélünk ugyanis arról, hogy az RMDSZ elveszítette a liberális és centrista szavazók egy részét, az úgynevezett liberális értelmiséget, a városi diplomás fiatalokat stb. Maguk az RMDSZ illetékesei is beszélnek néha erről egy-egy választás után, mondván, fel fogják mérni, elemezni fogják a helyzetet, és kitalálják, hogyan “édesgessék vissza” mégis ezeket a választókat. Csakhogy az utóbbi, valóban téttel bíró kampányok alkalmával egyáltalán nem láttuk, hogyan valósítanák meg mindezt a gyakorlatban. Egyedül az államfőválasztás előtt kísérelték meg Kelemen Hunort fiatalosnak, zöldnek bemutatni, ám azt a kampányt fel lehet fogni egyfajta kísérleti projektnek is, hiszen a Szövetségnek a komolyabb tétekkel bíró választásokon  szemmel láthatóan eszébe sem jutott zöldnek lennie (egy-egy polgármesterjelöltet és parlamenti képviselőt leszámítva).

Az RMDSZ tehát látszólag elengedte a liberálisok, a szocdemek stb., egyszóval a konzervatív jobboldalhoz és a szélsőjobboldalhoz képest magukat másként definiálók kezét. És ez nem csupán feltételezés: akadt, aki le is nyilatkozta, hogy az RMDSZ szavazatoptimizáló gépezetében egyszerűen úgy látták, hogy akkor jön ki a matek, ha egyáltalán nem fókuszálnak rájuk, ugyanis a többnyire nagyvárosi liberálisok és a fiatal „progresszívek” sok energiával járó, következetes politizálást igényelnek, a lebutított, időnként riogató üzenetek viszont jól mobilizálják azokat, akik leginkább az etnikai sérelmi politizálás tengelyén hajlandók pecsétet ütni a szavazólapra. De mondom, ez legalább valamelyest tematizálva van.

Az viszont nincs, hogy létezik a választóknak egy jóval nagyobb szelete, amelyik szerint az RMDSZ nem áll eléggé jobbra, és ez még komoly fejfájást fog okozni a Szövetségnek, ha nem akar még inkább ebbe az irányba elmozdulni.

Ugyanis jelenleg egyre nagyobb a nyomás minden olyan politikuson, aki bármilyen mértékben is el akarna térni a jobboldali ideológiától. Nem állítom természetesen, hogy az erdélyi magyar választók többségében szélsőjobb ideológiát követnének, viszont nemrég volt egy, a közösségi médiában is nagy hullámokat vert felmérés – amire a politikum felől azonban nem érkezett még semmi reakció – : éspedig, hogy mi lennénk a leginkább jobboldali beállítottságú kisebbség Európában, és a legnagyobb arányban vagyunk szélsőjobboldaliak.

Hogyan jut el idáig egy kisebbségi narratíva,

amikor a józan ész szerintem azt diktálná, hogy mégiscsak a toleranciát, sokszínűséget, interkulturalizmust támogató pártokat támogasson, az nagy kérdés. És hogy e kisebbségi pártok az Orbán Viktor-féle, a multikulturalizmus végét hirdető mantrákat mondják fel, külön megér egy misét. Csodálkozni azonban nincs amin: ha egy közösséget hergelnek, és nem lépnek fel megfelelően a világot árnyaltabban magyarázó erők, akkor egykettőre a fenti eredmény állhat elő.

És könnyű az embereket eltolni a szélsőjobb retorika irányába. Az sem újdonság, hogy a deklasszálódott tömegek, a Nyugaton vagy itthon minimálbérért sokszor az egészségüket is tönkre dolgozók elsősorban nem azért haragszanak például a romákra vagy a menekültekre, mert más a bőrszínük, kulturálisan mások, más a vallásuk stb., hanem sokkal inkább azért, mert saját, eleve rossz és bizonytalan egzisztenciájukat látják általuk fenyegetve. Vagy pedig úgy hiszik, azt irigylik, hogy a másik csoportnak igazságtalanul „jutnak” javak és szolgáltatások, vagy munkavállalás nélkül is viszonylagos jólétben élhetnek.

Akik így gondolkodnak, azokat régen a szociáldemokrácia, a szocializmus és a kommunizmus eszmerendszerei is vonzották, nem csupán a szélsőjobb, hiszen mindkét oldal az ő problémáikra ajánlott megoldást. A baloldali gondolatok azonban megszűntek a romániai politikában – beleértve a magyarok pszeudo- és fantomfájdalmas Romániáját is –, így a szélsőjobbon kívül nincs más erő, amely magához édesgethetné a kiszolgáltatottakat.

Nem véletlen például, hogy az AUR az egyetlen olyan párt, amely aktívan, a résztvevők szempontjából “hitelesen” van jelen minden megmozduláson, amelyet a megmaradt munkásosztály és szakszervezeti mozgalom táplál. Mert ugyan miként tudná képviselni ezeket az embereket egy olyan párt (és az összes többi olyan), amely kizárólag a neoliberalizmus negyvenéves szentírása alapján képes politizálni?

Márpedig a felsoroltak öngerjesztő folyamatok,

és lassan oda jutunk, hogy azt a székelyföldi városvezetést, amely a romák problémáit megpróbálja szakszerűen orvosolni, állandó támadások érik. Ergo: ennyire nem természetes ma már, hogy annak, aki segítségre szorul, a politikumnak kötelessége segítséget nyújtani, hiszen választott képviselőinknek a társadalom egésze: szegények és gazdagok, románok és magyarok felé egyaránt van felelőssége.

Jelenleg azt látom, hogy az elkövetkező időszakban a romániai magyar képviseletre egyre nagyobb nyomás fog nehezedni. Nemcsak magányos hobbiújságírók egyéni akciójáról vagy tudatos provokátorokról van szó, akik minden téma esetében előrántják a nacionalista vagy szélsőjobb diskurzust. Több ezer tagot számláló Facebook-csoportokban ma már emberek százai és ezrei gyalázzák mindennap a romákat, a menekülteket, a románokat, mikor kicsodát kell, sőt, a székelyföldi és a kolozsvári sajtó egyre gyakrabban enged meg xenofób, kultúrraszista, rasszista tartalmakat megjelenni.

Adva lenne a feladat tehát, hogy ezeket a választókat másfajta, a rendszerkritikára és a szolidaritásra épülő politikával szólítsuk meg. Csakhogy erre sem alkalmas emberek, sem akarat nincs a rommagyar prérin.

E helyzetből pedig egyenesen az következik, hogy előbb-utóbb a legfontosabb kérdésekben a szavazók után kell igazodni. Hiszen már most is elég széles és mély a szakadék nemcsak a székelyföldi és partiumi szavazók, valamint a „liberális” kolozsvári RMDSZ-főhadiszállás között, hanem szintúgy a székelyföldi és a kolozsvári RMDSZ között. Ami persze mára nettó félreértelmezés: a Majális utcai RMDSZ-székház állandó lakói sem nem baloldaliak, sem nem liberálisok, hiába vádolja ezzel egyre-másra őket a szélsőjobb. Az, hogy magánemberként milyenek, tökéletesen mindegy, a politikai mainstreamben ők nyíltan vállalva jobboldaliak.  Hogy ennek van egy folyamata, az sem titok: néhány éve még sokféle platform és kör működött az RMDSZ-ben, voltak szabadelvűek, konzervatívok, zöldek stb. Ma már alig akadna valaki, aki ki merné jelenteni, hogy ő nem keresztény-konzervatív.

De tudnak-e és végső soron akarnak-e olyan iramban és annyira jobbra tolódni, mint ahogyan ezt a Budapest által már eleve jobbra lökött szavazóbázis elvárja? Merthogy a szélsőjobbra helyezkedésnek sírás szokott lenni a vége, ráadásul kisebbségi helyzetben hatalmas csapda, azt könnyű belátni.

Csakhogy a szélsőjobb kevésbé hajlandó csak úgy elhinni

az egy közösségbe való tartozást. A szélsőjobb csak akkor azonosul valakivel, ha az akkora mértékben gyűlöl másokat, mint ő. A következő évek konfliktusai tehát az erdélyi magyar politikában feltehetően nem a politikum és a „liberális elit”, hanem a politikum és a szélsőjobb között keletkeznek majd. Ezt a csatát pedig – hacsak nem kívánják időben elkezdeni feltételeinek a megszüntetését – nagyon nehéz lesz megnyerni úgy, hogy nyugati szomszédunk közösségünket vidáman radikalizálja (a saját társadalmával együtt). És amíg ott többé-kevésbé még létezik ellenzéki politika és sajtó, hogy tompítsa e folyamat élét, itt ezeknek meglehetősen híján vagyunk. Tehát könnyen megeshet, hogy mi járunk majd rosszabbul.

Kulcsár Árpád / Transindex