„Legyetek átkozottak, döntéshozók!”

Egy háziorvos káromolta így a hatalmon lévőket, mert az egyik betege 54 esztendősen meghalt. „Szálljanak már magukba, és ne legyenek annyira elragadtatva az országlásuktól” – írta a doktornő a honlapján. Dr. Csehpál Etelka Szegeden él, de csaknem negyven éve falun gyógyít, most Földeákon praktizál. NEJ GYÖRGY interjúja.

- Netlapok, interjúk, tévészereplés: felkapták, híres lett. Igaz, csak röpke napokra. Láttam: nem igazi stúdióvagány, ha nem sértem meg.

– Igaza van, a rendelőmben érzem igazán jól magam.

– Azért csak büszkébb magára, nem?

– Szó sincs büszkeségről. Távol áll tőlem bármiféle exhibicionizmus. Nem vagyok gyakorlott nyilatkozó, nem is akarok az lenni.

– Könyörtelen stílust választott. Miért? Miért éppen most, sok évtized után?

– Most lett elegem. Sok minden közrejátszott, egyedül élek évek óta, korábban megbeszéltem a férjemmel, ha valami nyomasztott. Közeli ismerősöm volt a beteg, s hát elborzasztott, elkeserített, ahogyan meghalt. Ahogyan meg akart halni. Minden orvosi segítséget elutasított.

– Az ön kifakadása olyan volt, mint egy segélykiáltás. Kihez?

– Az emberekhez. Akik elmennek voksolni. Akik vacillálnak, elmenjenek-e. És persze azokhoz is, akik az általam nem tisztelt Házban a gombot nyomják, akik sokszor nem is látják át, miről szavaznak, mert nem tudják, milyen következményei vannak egy-egy törvénynek. A betegségek mindenkire másként hatnak, nem lehet őket statisztikai adatként nézni. Irritált a taps, amelyet már átéltünk az ötvenes években, amikor „a nagy vezetőt” ünnepelte a nép. De őszintén megmondom, ezt csak most, utólag gondolom. Amikor kifakadtam, inkább felháborodás volt bennem.

– Betegének daganata volt. Nem emiatt lökte el magától a segítséget?

– Nem. Először elvették a járandóságát, amelyet húsz éven át kapott, és azután fedezték fel a daganatot. Nem volt semmilyen jövedelme, nem akart kuncsorogni, fellebbezni, elege lett az orvosokból, bizottságokból. Élettársa elfogadta a döntését, és amit csak lehetett, megtett érte. Pedig ő sem egészséges, alig tud járni. Ha ő nincs, a fal- temeti el. Én sem tehettem mást, tiszteletben tartottam a döntését, de nagyon megviselt, hiszen engem sem engedett magához. Megalázottnak, kitaszítottnak érezte magát. Így halt meg. Azóta szégyellem magam.

– Megértem. A hálálkodó kommentek, levelek vigasztalhatják.

– Elképesztett, milyen visszhangja van a történetnek. Igaz, akiknek címeztem, nem reagáltak. De néhány hét alatt kétezer-hétszázan osztották meg a bejegyzésemet! Fölkeresett a rendelésemen egy közmunkás, aki levelet hozott az önkormányzattól. Montrealban adták fel, gratulálnak, és köszönetet mondanak, mert „vannak még orvosok, akik törődnek a betegek sorsával, lelkével”. Írországból felhívott egy magyar szociális munkás, rengeteg beteg és nem beteg áll ki mellettem.

– Meg a normális, a megbízható egészségügyért...

– Igen, nyilván félnek is, attól tartanak, velük is megtörténhet, ami a betegemmel. Reggelig tudnám sorolni a panaszokat. Ilyen kis faluban közvetlenül átélhető, amit az egyetemen tanulunk: az egészségi állapot nagyrészt a szociális helyzettől függ. Pályám elején egy tanyán dolgoztam. Meglepett, hogy a házakban víz, csempézett fürdőszoba van, ilyet ma egyre kevesebbet látok: ami van, az is a végletekig lerobbant, pedig eltelt harminc év. Most meg tbc-s betegem van, fiatal ember, akinek lejárt volna a munkanélküli-segélye, biztosítása nem volt, és nem engedte, hogy szakorvoshoz küldjem, mert alkalmi munka nélkül marad. Aztán amikor már véreset köpött, kénytelen volt befeküdni hónapokra a szanatóriumba. Ilyen betegem korábban soha nem volt. Mi történt? Megyünk visszafelé?!

– Ugyan! Úgy mondják: jobban teljesítünk.

– Erre mondtam, hogy a temetési vállalkozóknak. Tudom, erős szavak, de bánatában az ember gyakran túloz. Nálam olyan emberek fordulnak meg, akik az olcsóbb gyógyszert kérik, akik nem engedik, hogy betegállományba vegyem őket, mert féltik a munkájukat és a munkahelyüket, s akiknek egy hónap legfeljebb három hétből áll. Nem lett volna szabad idáig jutnunk. Nem tudok rá magyarázatot, és arra sem, miért nem dühösebbek az emberek, amikor látják a valóságot és hallják a sikerpropagandát. Én ezen akadtam ki. Kiveszik az alaptörvényből a szociális biztonsághoz való jogot, és naponta látom, mit jelent ez: betegeim fekszenek otthon, ahelyett hogy agyvérzés után utógondozást, rehabilitációt kapnának. Képzelje, nem mehettem vastagbélrák-szűrésre, mert elmúltam 65! Nem azt halljuk állandóan, hogy megelőzés?! Farizeusok a hatalmon lévők. Az egészségügyi statisztikákban a legrosszabb mutatóink vannak, és épülnek a futballstadionok. Megáll az ész!

– Vészmadár. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének ellensége. Nem kapta még meg?

– Nem tudok róla. Végzem a munkámat, a betegeim érdekelnek. A négygyerekes munkanélküli, aki a családjáért küzd, a kórházból elbocsátott öregember, akin már nem segítenek, mert a gyógyszerét nem támogatja az OEP, azok az asztmás gyerekek, akiktől megvonják a közgyógyellátást, az emelt szintű pótlékot. Azok, akik a statisztika miatt kénytelenek felülvizsgálatokra járni, hátha nem annyira rokkantak, mint korábban, és miközben állapotuk romlik, visszaminősítik őket.

– Negyven éve dolgozik az egészségügyben, nyilván nem 54 éves betege elvesztése volt az első, ami önvizsgálatra késztette, kiábrándította a „rendszerből”. Kereshette volna a hivatalos fórumokat, levelezhetett volna a feletteseivel. Nem fél, hogy hirtelen leépítendő felesleg lesz?

– Hát, egy kicsit féltem. Nem szeretnék ötleteket adni, mitől. De, tudja, végigdolgoztam az életemet, leéltem, amit kellett. Előfordul, a háziorvos nem jön ki a polgármesterrel, és a faluba lassan egy éve hatvan kilométerről jár helyettesítő kolléga, de nem itt. Lehet különféle szerződésekkel, engedélyekkel megkeseríteni az orvos életét. Öt éve nyugdíjas vagyok, vettem egy praxist, tavaly fizettem vissza a kölcsönt, akár meg is nyugodhatnék, őszintén mondom, nem ezért vannak gondjaim. Még sokáig szeretnék dolgozni, és látom, hogy a betegeknek szükségük van rám. Remélem, másoknak is.

– Normális vidéken érthetetlen lenne, kikre céloz. Nekünk meg nehéz nem érteni. Mégsem élhetünk állandó gyanakvásban, oldalvást osonva a terepen, hátha célkeresztbe kerülünk. Amíg nem szórt átkot a politikusokra, a döntéshozókra, magának sem kellett állandóan hátranézni.

– Az egészségügy soha nem volt az elismert, jól ellátott, kiegyensúlyozott munka világa. Altatóorvosként kezdtem, de annyira kevés volt a pénzünk a férjemmel, hogy el kellett jönnünk Ajkáról a csongrádi tanyavilágba, a terepre. Soha nem bántam meg ezt a harminc évet, jó döntés volt. Itt a nehezebb sorsok mellé több szeretet, több ragaszkodás jut. A politikát mindig kihagytam az életemből, bár fordítva ez nem áll: apám kulák volt, nem kaptam körzeti orvosi állást Szegeden. Most megint a politika keresett meg, a Demokratikus Koalíció akarta, hogy belépjek hozzájuk, és jelöltessem magam a választáson.

– Beáll az „átkozottak” közé?

– Legyezgette a hiúságomat a felkérés, arra gondoltam: meg kell mutatnom, létezik hozzáértő, felelős politizálás is, először belementem, aztán meggondoltam magam. Biztosan haragszanak rám, de ezt kellett tennem. Nem érezném jól magam a politikában, sáros lennék. Nem nekem való. És különben is, más terveim vannak.

– Tudom, dolgozni szeretne.

– Persze. És befejezni az El Caminót.

– Vagyis elkezdte, de valami közbejött.

– Pontosan. Három éve megtettem háromszáz kilométert, de a térdem megfájdult, és abba kellett hagynom. Azóta rendszeresen mozgok, és tavasszal nekiindulok, van még hatszáz kilométer előttem.

– Részletekben is teljesíthető?

– Miért ne? Ez mindenkinek a saját vállalása. Olyan, mint maga az élet.

168ora.hu (Fotó: Riskó Gáspár)