Ukrajna után vajon a Balkán válik a nyugat és kelet összecsapásának új színterévé?

Oroszország újra befektet a térségben, és nem csupán kereskedelmi, hanem geopolitikai megfontolásoktól is vezérelve. Habár Moszkva továbbra is fenntartja a régióban hagyományos nyomásgyakorló szerepét, nem sokat várhat az egyre inkább az Európai Unió felé forduló térségtől.

Szerbia, Koszovó, Montenegró és Macedónia vajon egy, a Nyugatot Oroszországtól elválasztó harcvonalon helyezkedne el? Ezt állította John Kerry amerikai külügyminiszter február 24-én a Szenátus külügyi tanácsa előtt. Azonban nem ő, hanem Oroszország volt az első, aki párhuzamot vont Ukrajna és a Balkán között. Moszkva érvei, amelyekkel 2014 márciusában a Krím-félsziget elcsatolását támasztotta alá, kísértetiesen hasonlítottak a NATO azon, 1999-ben hangoztatott érveire, amelyekkel a maradék Jugoszlávia ellen végrehajtott légitámadásait indokolta: mindkét esetben, állítása szerint, az esetleges humanitárius katasztrófa megakadályozásának érdekében cselekedtek.

A 2015. február 7-én Münchenben tartott Biztonsági Konferencia során Szergej Lavrov orosz külügyminiszter felelevenítette ezt a párhuzamot és felhívta arra a figyelmet, hogy „míg Koszovóban nem tartottak népszavazást az önrendelkezésről”, addig a Krímben igen. Így a Krím elszakadása, majd annak az Oroszországi Föderációhoz való csatolása elviekben inkább megfelel a nemzetközi jognak, mint a Koszovó által kikiáltott függetlenség1.

Szerb-orosz humanitárius központ

Ebben a kontextusban a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó, Szerbia déli részén, Nišben található szerb-orosz humanitárius központ csak tovább szítja a vitákat és kételyeket. A Vlagyimir Pucskov2 katasztrófavédelmi miniszterhelyettes által 2012-ben felavatott központ 2014 óta egy régi számítástechnikai gyárépületben kapott helyet, a helyi repülőtér kifutópályáitól pár száz méterre. Egy tucatnyi tűzoltóautó és terepjáró parkol a gyárudvaron. A raktárakban, mint egy katonai díszbemutatón, szép sorban állnak az elektromos generátorok, takarók, sátrak és gyógyszeres ládák. A kicsit arrébb található ultramodern kommunikációs teremben pedig követni lehet a szárazföldi műveleteket, ugyanis közvetlen kapcsolat van kiépítve Belgráddal és Moszkvával.    

A központban, ahol mintegy negyven állandó alkalmazott dolgozik, nyílt kapukkal várják az újságírókat: cél a teljes átláthatóság. „Ez egy kísérleti program. Ez az első ilyen fajta központ az Oroszországi Föderáció határain kívül”, jelenti ki Viktor Szafjanov, a központ igazgatója. Szentpétervárott a civil lakosság biztonságért volt felelős, „2012-ben pedig egy nemzetközi küldetést vezetett Afganisztánban”, s nem takargatja „katonai tapasztalatait” sem. A központ 2014 májusában bizonyítékot tett hasznosságáról: az orosz segélycsapatok érkeztek először a helyszínre, amikor katasztrofális méretű áradás zúdult Bosznia-Hercegovinára és Szerbiára.  

Egyesek azonban továbbra is kételkednek. Vajon a központ nem csupán álca, amely igazából egy hírszerző és kémcsoportot rejt? Némelyek csak az „orosz Camp Bondsteel”-nek hívják, utalva a Koszovóban létrehozott amerikai katonai bázisra, ahol összesen hétezer katona állomásozik. Lehetetlen megtudni, hogy a (valós) humanitárius funkció mögött nem rejtőznek-e más funkciók is. Egy dolog azonban biztos: az Oroszországi Föderáció Katasztrófavédelmi Minisztériuma és a Szerb Belügyminisztérium gyámsága alatt működő központ mutatja, hogy Oroszország milyen stratégiai fontosságot tulajdonít Szerbiának, és nagyobb általánosságban a Balkánnak. „Ez a központ egy orosz politikai szándékból született. A Kreml kezdeményezte a megalapítását, erősíti meg az információkat a központ 2008-ban való létrehozásáról szóló egyezményt aláíró Boris Tadić volt szerb elnök. Ugyanakkor mindig is egyértelmű volt, hogy katonai tevékenységeknek nem fog otthont adni a létesítmény.”

Két egymást követő elnöksége alatt (2004-2012) Boris Tadić Szerbiát az európai integráció útjára vezette, s ezzel egy időben szorosabbra fűzte kapcsolatait Oroszországgal. „Ugyanúgy normalizálni akartam kapcsolatainkat Moszkvával, mint az Egyesült Államokkal vagy Kínával, mindezt úgy, hogy legfontosabb célunk mindvégig az Európai Unió maradjon”, magyarázza. Elnöksége alatt, 2012. március 1-jén kapta meg Szerbia az Európai Unió hivatalos tagjelölti státuszát. Ugyanezen időszak alatt Oroszország szerezte meg a szerb energiapiac kulcspozícióit. 2008. december 24-én Tadić elnök Moszkvában aláírta a monopolhelyzetben lévő szerb állami olajvállalt (Naftna Industrija Srbije, NIS) tőkéjének 51 százalékát az orosz gázóriás Gazpromnak eladó szerződést3. Az adásvétel összege – 400 millió euró – az elemzők által becsült árnak csupán harmada-ötöde4. A megállapodás domináns pozíciót biztosít az oroszoknak mind a szénhidrogén-szállítás, mind a belső elosztás terén.

Tomislav Nikolić, a szélsőjobboldali nacionalista, hagyományosan oroszbarát Szerb Haladó Párt (SNS) jelöltje győztesen került ki Tadić-tyal szemben a 2012. május 6-ai elnökválasztáson. Ezután az SNS a 2014 márciusában tartott előrehozott országgyűlési választásokon megszerezte a szavazatok abszolút többségét. 2008-ban a párt életében meglepő Európa-barát fordulat következett be. Habár Belgrád és Moszkva továbbra is szoros kapcsolatokat ápol egymással, Aleksandar Vučić, az ország új első embere egyre nyugat-barátabb politikai irányvonalat diktál. Ez az új irányvonal, amelyről nem tudni, hogy szilárd meggyőződésen alapul, vagy csupán puszta opportunizmus, idővel akár meg is törheti Szerbia katonai semlegességének szent sérthetetlenségét.

Az európai partnerei által sürgetett szerb kormány azonban visszautasította az Oroszország ellen irányuló szankciók bevezetését saját gazdasági érdekeinek és a két ország között hagyományosan fennálló baráti kapcsolatok nevében. Az Amerika-barát Jelena Milić, a belgrádi Euroatlanti Tanulmányok Központjának (CEAS) igazgatónője úgy véli, hogy „az európai integráció folytatásával Szerbia mozgástere le fog csökkenni. Külpolitikáját egyre inkább az Unióéhoz kell majd igazítania”. Igaz, itt még nem tartunk, Belgrád pedig még mindig hisz abban, hogy egyensúlyozni tud az ukrán válság által kettészakított világban.

A Déli Áramlat sorsa

A szomszédos Szlovénia és Horvátország sem vágott el minden kapcsolatot Moszkvával: 2014 végén orosz és szlovén üzletemberek találkozót tartottak Ljubljanában. Egy 2015 februárjában tartott orosz-horvát gazdasági fórum pedig szintén heves vitákat szült az érvényben lévő nemzetközi embargó miatt. A két európai uniós tagország ugyan alkalmazza az Oroszországra kivetett szankciókat, azonban meglehetősen kelletlenül. Eredetileg a MOL el akarta adni a Rosneft orosz olajóriásnak a horvát INA (Industria Nafte) vállalatban birtokolt részvényeit, a tranzakciót azonban 2014 elején brüsszeli utasításra blokkolták, amely csak tovább súlyosbította a horvát olajiparban addig is fennálló krízishelyzetet. Az orosz gazdasági érdekek az energia területén koncentrálódnak tehát a régióban, a másfajta kereskedelmi tevékenységek háttérbe szorulnak. Így a régió országainak elsődleges gazdasági partnere Oroszországot jócskán megelőzve továbbra is az Európai Unió marad.      

Vlagyimir Putyin 2014. október 16-án Belgrádban tett látogatása alkalmat adhatott volna a szerb-orosz barátság ünneplésének. Hogy az orosz elnököt tehessék meg a Tito tábornok halála óta rendezett legnagyobb katonai felvonulás díszvendégének, még a Belgrád felszabadításának 70. évfordulójára szervezett ünnepség hivatalos dátumát is előrébb hozták pár nappal. Az ünnepnap viszont rosszul sült el, ugyanis Szerbia visszautasította azt az orosz kérést, hogy a niš-i humanitárius központ valamennyi alkalmazottja diplomáciai státuszt kapjon. Válaszul az orosz elnök elhárította Vučić kérését, amikor 200 millió euró engedményt kért egy gázszámlára. Hat héttel később, december 1-jén, Oroszország bejelentette, hogy eláll a Déli Áramlat gázvezetékprojekttől, amely lehetővé tette volna Európa orosz gázzal való ellátását Ukrajna megkerülésével5.  

Ezt a döntést mindenek előtt az magyarázza, hogy miután a 2014. október 5-én tartott országgyűlési választások során újból Bojko Boriszov, a jobboldal bajnoka került hatalomra, Bulgária, uniós nyomásra, visszautasította, hogy országának területén keresztül vezessék a gázvezetéket. Bulgáriában a jobb- és baloldal közötti különbség alapvetően az energetikai kérdésekhez és az Oroszországgal, illetve az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatokhoz való hozzáállásból fakad. Boriszov nem sokkal választási győzelme után nagy pompával fogadta John Kerry amerikai külügyminisztert, és bejelentette Bulgária elköteleződését a nagy transzatlanti piac mellett, illetve a palagáz felderítések folytatását (bár a bolgár törvények még tiltják a hidraulikus törési technika alkalmazását). John Kerry megígérte, hogy az Egyesült Államok segít Bulgáriának „elérni az energetikai függetlenséget” – egy szóval, segít függetlenné válni Oroszországtól.

Azon országok számára, amelyeken keresztül vezetett volna a Déli Áramlat – Bulgária, Szerbia és Magyarország, elágazással Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Szlovénia felé – a terv feladása rossz hír, még akkor is, ha a görög-török határon húzódó gázvezetékprojekt (Török Áramlat) nagyrészt a helyébe léphet. Milorad Dodik, a Boszniai Szerb Köztársaság (Bosznia-Hercegovina szerbek lakta része) elnöke az építkezési tervek visszavonásával keletkezett károkat mintegy egymilliárd euróra becsüli6. A legjelentősebb orosz befektetések itt is az energiaszektort érintik. 2007-ben a kormány a Naftna industrija RS (NIRS) csoport részvényeinek 65 százalékát engedte át a Njeftegazinkor vállalatnak, amelynek így két finomító és egy benzinkútlánc került az irányítása alá. Valójában „az ország legsikeresebb privatizációja” gyorsan katasztrófába fulladt annak előremozdítója, Milorad Dodik szerint. A finomítók által termelt veszteségek egyre csak nőttek, mivel az oroszok sosem fektették be a megígért összegeket azok modernizálására. A Njeftegazinkor 40 százalékban az orosz Zarubezhneft állami vállalat tulajdonában áll, a maradék 60 százalék pedig három ismeretlen személy kezében van. A Boszniai Szerb Köztársaságban azonban sokan úgy vélik, hogy annak valódi tulajdonosa nem más, mint a köztársaság első embere7.  

„Az orosz érv alapvető fontosságú marad Milorad Dodik számára” magyarázza Tanja Topić a Friedrich Erbert alapítvány Banja Luka-i irodájának vezetője. Dodik minden egyes választás előtt orosz projektekkel és hitelekkel hiteget. Szüksége van rá, hogy megmutassa Bosznia szerb közvéleményének, hogy továbbra is Moszkva szövetségese marad. Habár e hitelek soha nem érkeznek meg, hatással vannak a szarajevói hatóságokkal, a Brüsszellel és a Belgráddal kialakított erőviszonyokra.” A még mindig megosztott Bosznia Hercegovinában Banja Luka évek óta hangoztatja, hogy nem elképzelhetetlen egy önrendelkezési népszavazás kiírása: ezzel Dodik megemelhetné a politikai téteket és megelőzhetne minden, az ország központosítására irányuló szándékot és a daytoni békeszerződésnek (1995) köszönhetően létrejött területi egységek legitimitásának kétségbevonását. Dodik számára a Krímben kiírt népszavazás égből hullott szerencse volt, amely felébresztette azon nyugati félelmeket, hogy ő is hasonló konzultációt kezdeményez, amelyet Moszkva azonnal elismerne, és ezzel aláírná Bosznia-Hercegovina halálos ítéletét…

Vajon e kedvező kapcsolatok fenntartásának ellenére Vlagyimir Putyinnak tényleg szándékában áll kiterjeszteni Délkelet-Európára egy, a Nyugattal konfrontálódó politikát? Úgy látszik, ezt gondolják a legfelsőbb amerikai vezetők. Christine Wormuth külügyminiszter-helyettes 2015 februárjában kijelentette a Kongresszus biztonsági tanácsának meghallgatásán, hogy Oroszország „azon kis országokra fordíthatja figyelmét, amelyek még mindig nem tagjai a NATO-nak, így keltve instabilitást”.

Korrupció és oligarchák

Függetlenségének 2006-os kikiáltása óta Montenegró különleges helyzetbe került. Míg vezetői az európaiságukat és atlantizmusukat hirdetik, addig az ország számos orosz befektetőt vonzott magához. A Putyinhoz közeli Oleg Deripaska oligarcha 2005-ben felvásárolta a podgoricai alumínium kombinátot (KAP). Így az „alumíniumkirálynak” sikerült megkaparintania az ország legfontosabb vállalatát, majd további befektetéseket ígért, amelyek aztán nem valósultak meg. A KAP azóta csődbe ment, Deripaska pedig beperelte a montenegrói államot, ez persze nem akadályozza meg abban, hogy tovább folytassa befektetői tevékenységét, például a Porto Montenegro marina, az Adriai-tenger egyik legfényűzőbb jachtkikötője kapcsán, amelyet a régi Tivat hadikikötő helyén építettek fel. Mint ahogy az Montenegróban gyakran előfordul, igen nehéz megállapítani a tőke valódi összetételét, de a hivatalos befektetők mellett „strómanjain keresztül minden valószínűség szerint köztük van Milo Dukanivoć”, állítja Dejan Mijović gazdasági elemző.

Ez a fajta stratégia valószínűleg minden ingatlanprojektben megfigyelhető, amelyek az utóbbi tíz évben teljesen elcsúfították a montenegrói tengerpartot. A budvai Splendid szálloda például hivatalosan a Lewitt Finance Montenegro tulajdonában áll, amely ahhoz a Viktor Ivanenkohoz köthető, aki a Szovjetunió szétesésekor a KGB vezetője volt. Ivanenko milliárdos vagyonra tett szert és megalapította a Menatep bankot, majd a hírhedt Yukos nevű olajvállalatot. Amikor Putyin elhatározta, hogy leszámol a Yukos tulajdonosaival és börtönbe juttatta Mikhail Kodorovskit, csak Ivanenko maradt érintetlen. „A legtöbben még most is Viktor tábornoknak szólítják. Ő a fő összekötő Podgorica politikai vezetői, a montenegrói alvilág, az orosz maffia és a hírszerzési szolgálatok között”, írta meg már 2005-ben a Monitor montenegrói hetilap.

Úgy tűnik, a Dukanović családnak szintén tulajdonosi része van a Splendidben. Dukanović, a montenegrói Kommunista Liga (SKCG) utódpártjának, a Szocialisták Demokratikus Pártjának (DPS) a vezetője. 1989 óta felváltva tölti be a miniszterelnöki és a köztársasági elnöki posztot. Testvére, Aleksandar vezeti az ország legnagyobb magánbankját. Nővérük, Ana Kolarević, befolyásos vállalati jogász kapta az ország privatizációja során zajlott legnagyobb ügyeket, mindeközben számos családi ingatlant átírtak a miniszterelnök fiának nevére.

A montenegrói vezetők, az oligarchák és az orosz titkosszolgálat között fennálló szoros kapcsolatok 1990-re nyúlnak vissza, amikor a Szerbiára is érvényes nemzetközi szankciókkal sújtott Montenegró csak a nagyméretű cigarettacsempészetnek köszönhetően tudott talpon maradni. Mindezen strukturális kapcsolatok ellenére úgy tűnt, Oroszországot nem érinti rosszul Montenegró Nyugat felé való közeledése, amely azóta következett be, hogy Dukanović 1997-ben szakított szerb mesterével, Szlobodan Miloseviccsel. Legalábbis így tűnt egészen tavalyig.  

Ugyanis 2014. május 22-e óta Montenegró foganatosította az Európai Unió szankcióit. „Az orosz befektetők elhagyják az országot. A négyzetméterárak 2014 utolsó negyedévében máris 15 százalékkal estek vissza, ez a csökkenés pedig várhatóan folytatódni fog 2015-ben”, sajnálkozik Ivan Dasić, a Montenegro Prospects ingatlanközvetítő igazgatója. Miután az orosz befektetések 30százalékkal csökkentek 2013-ban, a rubel gyengülése csak felgyorsította a moszkvai kliensek menekülését az országból, akiknek vásárlóereje igencsak visszaesett. A Moszkva és Montenegró közötti szakítás vajon tényleg megtörtént vagy csak színjáték az egész? Nem lenne hasznosabb Oroszország számára, ha inkább trójai falóként használná ezt a kis országot az Európai Unió és a NATO struktúráin belül?

2010 decemberétől Montenegró hivatalosan is az Európai Unió tagjelölt országa, és a NATO-hoz is csatlakozni szeretne. 2014 tavaszán azonban elutasították a jelentkezését, a hivatalos indoklás szerint azért, mert túl magas a korrupció és a szervezett bűnözés aránya az országban, de valószínűbb, hogy inkább azért, mert tömegével vannak jelen moszkvai ügynökök. Az ellenzéki Nebojsa Medojević szerint „huszonöt-ötven montenegrói ügynöknek lehetnek kapcsolatai Oroszországgal8”. Leginkább a volt jugoszláv hadsereg tisztjeiről van szó, akiket 2006-ban betagoztak az új montenegrói hadseregbe.

Montenegró NATO-hoz való csatlakozása újra elő fog kerülni az elkövetkező hónapokban, és Podgoricának meg kell majd erősítenie csatlakozási szándékát egy országgyűlési szavazással vagy népszavazással. A közvélemény továbbra is nagyon megosztott, de Zeljko Ivanović, a Vijesti ellenzéki napilap igazgatója meg van győződve arról, hogy Dukanović a népszavazást fogja választani: „A csatlakozás kérdése szét fogja robbantani az ellenzéket, amelynek egy része nyugatbarát, másik része pedig hagyományosan oroszbarát. Egyébiránt, a téteket túldramatizálva, a hatalom megint rájátszhat majd az európai félelmekre, a nyugati irány védelmezőjének szerepében tetszelegve az „orosz medvével” szemben. Ezzel újra szabad kezet nyerne a korrupció és a szervezett bűnözés.”

A hidegháborút idéző légkörben minden megengedettnek tűnik, amíg az hasznos a hatalom számára… A Balkán olyan potentátjai mint Dukanović és Dodik remekül ki tudják játszani a nemzetközi feszültségeket és rivalizálásokat saját hatalmuk megszilárdítására. Az olyan újoncok mint Vučić azt hiszik, hogy sikeresek lehetnek, amennyiben hintapolitikát folytatnak a két tábor között. A történelem azonban azt mutatja, hogy a balkáni népek csak parasztként szolgálhatnak a nagyhatalmak sakkjátszmájában.

Fordította: Lipták-Pikó Judit

magyardiplo.hu