Nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon évtizedek óta nem látott infláció tapasztalható. Nálunk azonban kétszer olyan gyorsan nőnek az árak, mint az uniós átlag. Vagyis jól látható, hogy az árstopok nem tudják lefékezni az áremelkedést. Akkor mégis miért vezet be újabb hatósági árakat a kormány?

Még csupán három éve egészen mások voltak a pénzügyi viszonyok a világban. A fejlett térségekben az árszint alakulása eleget tett az árstabilitás elfogadott meghatározásának. A kockázatmentes ügyfelek (államok) hitelkamatai a mélyben voltak. Kezdtek ugyan gyarapodni a rendkívül tartós, 2010-től hosszan felívelő konjunktúra túlfűtöttségének a nyilvánvaló jelei, már a levegőben volt, hogy hamarosan nem a deflációs veszély lesz a jegybankok fő gondja. De nem egyszerű konjunktúraciklus-forduló jött, hanem 2020 tavasza elhozta a nagy leállást: a lakossági fogyasztás lecsökkent, szerkezete megváltozott, fontos termékek és szolgáltatások ára zuhant a kereslethiány nyomán.

A vezető jegybankok azt tették, amit ilyen helyzetben tenni kell: kamatot csökkentettek, ha volt honnan.

Aztán 2021-ben – meglepetésre – visszatért az infláció ott is, ahol addig a "nagy mérsékletesség (great moderation)" kellemes viszonyai uralkodtak. A meglepetés utólag magyarázatra szorul, hiszen most nem egyszerűen nagy az infláció, de évtizedes inflációs rekordokat állított be sok országban 2022 őszén. Ám már 2021 nyarától lendületesen nőttek az árak, rendszeresen felülmúlva a jegybankok sokkal optimistább előrejelzéseit.

Hol tévedtek a jegybankok? Logikusan hangzott az a feltevésük, hogy a Covid-19 miatti hirtelen leállás és a költségvetési pénzekkel megtámogatott gyors újraindulás nyomán a gazdasági output V alakú pályát követve nagyjából arra a szintre jut vissza, ahonnan a koronavírus-járvány eltérítette – miért is kellene komoly és pláne elhúzódó áremelkedéssel számolni? Ma már tisztábban látni: az aggregált teljesítménymutató értéke Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban ugyan nagyjából annyi, mint volt 2020 februárjában, ám közben mély változások mentek végbe a fogyasztói kereslet szerkezetében, a kínálati oldalon, a nemzetközi árufolyamatokban, a munkaerőpiacokon – gyakorlatilag az ármechanizmusok minden lényeges vonatkozásában.

A válság előtti aggregált szint elérése nem azonos az akkori viszonyok helyreállításával – ez komoly tanulság egy újabb válság esetére.

A második meglepetést pedig az okozta, hogy az energiahordozók, ipari nyersanyagok, mezőgazdasági termékek, logisztikai szolgáltatások árának megnövekedése nem maradt meg az egyszeri költségnövekedés kategóriájának: idővel szétterült. Így az iparági áremelések kellemetlen, de átmeneti jelenségéből mind inkább tényleges inflációs hullám fejlődött ki. Az emberek így látták a kasszánál. A szemüknek hittek, nem az egyszeri tényezőkre hivatkozó jegybankároknak, gazdaságelemzőknek.

Egyes alapanyagok, termékek fizikai szűkösségére és az abból adódó átmeneti drágulásra a jegybankok nem kötelesek a monetáris viszonyok szigorításával reagálni, de a szétterjedt áremelkedésre igen. Egymást követő jelentős kamatemelkedések formájában ez zajlik most a magországokban és a hozzájuk szorosan kapcsolódó térségekben, így Kelet-Közép-Európában.

Ezzel hazaértünk, azonban rögtön egy sor sajátosságba ütközünk. Ezek miatt kezdettől fogva más a magyar infláció, mint az eurózóna tagországainak többségi mintája, és jelenleg is a cseh, lengyel valamint a román, horvát, bolgár és a balti társnemzetek pályájától eltérő dinamikát követ.

Nálunk már a 2019-ben, a még tartó konjunktúraciklus alatt is nagyobb volt az áremelkedési ütem a térségi normánál.

A kormány a Stabilitási és Növekedési Egyezmény szerinti 3 százalékos megengedett deficithányadot addig gondosan betartotta, de ezzel le is tudta a költségvetési prudenciát – kiváló konjunkturális években sem ért el egyensúlyi költségvetést, dacára a visszatérő "nullás költségvetés lesz az idén" ígéreteknek. A jegybank a "magas nyomású gazdaságpolitika" akkori amerikai divatjára hivatkozva éveken át azt tette, amit mindig is szeretett: támogatta az output növekedését. Így ért minket a Covid-válság, amelynek nyomán mind 2020-ban, mind 2021-ben ötezer milliárd forintos államháztartási deficitek keletkeztek. Jogszerűen, hiszen az uniós hatóságok a válságra tekintettel átmenetileg felfüggesztették a hiánykorlátot.

Ezeket az előzményeket azért érdemes felidézni, mert bár a 2021-22-es inflációs hullám nem magyar sajátosság, mindenhol megjelent Európában, sőt az euróövezeti átlag a közös valuta bevezetése óta nem látott, 10 százalékos értéket vette fel 2022 szeptemberére, a mi esetünkben azonban komoly eltérések mutatkoznak. Az újranyitási infláció nálunk is erőteljes áremelkedéshez vezetett 2021 nyarán, amire a jegybank is felfigyelt, és óvatos kamatemelő lépéseket tett, viszont folytatta keresletélénkítő hitelezését, forrásteremtését. Különösen markáns volt a költségvetési politika a soha nem látott méretű (választást megelőző) kiadásnöveléseivel és szelektív adókedvezményeivel, olyan időkben, amikor több más országban nekiláttak a 2020-ban meglóduló államháztartási hiányok mérséklésének. Nálunk ráadásul a kormány az energia és élelmiszerek drágulására az energiaszolgáltatási tarifák évekkel korábbi rögzítésének megtartásával-meghosszabbításával ("rezsicsökkentés"), 2021 novemberében a motorüzemanyag ársapkájával, bizonyos élelmiszerek 2022 januári árrögzítésével reagált.

A miniszterelnök pénteki bejelentése szerinti további árrögzítések jönnek. Különösen zavaró a részletek tisztázása nélküli politikai bejelentés, amely potenciálisan tízezreket érint közvetlenül, és szinte mindenkit közvetve, de egy ideig csak találgatni lehet a tartalmi ügyekről. Ugyan nem érdemes minden árfolyammozgás mögé egyetlen konkrét okot állítani, de nehéz volt nem észlelni, hogy az újabb árrögzítési témát szóbahozó miniszterelnöki rádióinterjút követően a forint árfolyama nem kis mértékben gyengült.

A bejelentés kapcsán ki kell mondanunk, hogy a hatósági árszabályozás akkor alkalmazható nagyobb gazdasági torzulás és jóléti veszteség nélkül, ha átmeneti árhullám áthidalására irányul.

Ám akkor sem számít pontosan célzó jóléti eszköznek, hiszen a támogatott jószágból többet fogyasztókhoz több dotáció jut, ami nem lehet cél.

A már 2021-ben erőteljesen megemelkedő energiaárak "begyűrűzésének" megakadályozása, sőt a benzin, gázolaj kiskereskedelmi árának nominális rögzítése súlyos gazdaságpolitikai hiba volt. A többi uniós országhoz képest késleltette az új ár-realitásokhoz való igazodást, hozzájárult a külkereskedelmi mérleg gyorsuló romlásához. A külső mérleg különösen fenyegető mértéket öltött az orosz inváziót követő újabb energiaár-drágulás hónapjaiban.

Így is igen erős lett a fogyasztói kosárba tartozó javakon mért árdrágulás, amint a harmonizált árindex európai összevetésben megmutatja. Az adataink miatti aggodalmat nem mérsékli az a körülmény, hogy a három balti ország fogyasztói árindexe 2022 őszén meghaladja a miénket, és minden új tagországé két számjegyű. A balti eset sajátos, ott az orosz energetikai függéstől való teljes és gyors megszabadulás érdekében teljesen ráengedték a gazdaságra az energiaár sokkját, viszont az új ellátási szerkezet erőltetett ütemű kialakításával az ő átmenetük le is zárul. Más európai országok is követték azt a stratégiát, hogy a 2021-22-es árhullámhoz nem rendeltek különösebb állami ár-intervenciót, inkább a rászorultaknak, a sérülékeny helyzetűeknek nyújtanak jövedelemkiegészítést. Máshol egy fokkal lassabbra vették az árarányok átalakulását: a dráguló termékek áfatartamának ideiglenes mérséklésével vagy a kritikusan érintett termelőknek nyújtott szubvencióval, esetleg átmeneti árszabályozási eszközökkel tompították az új árviszonyok bekövetkezte miatti sokkot.

A magyar helyzet azonban ebben is más. A fogyasztói árakba való közvetlen beavatkozás kiterjedtsége nálunk a legnagyobb, noha a rezsitarifák augusztustól érvényesülő emelésével a kormány egy jelentős tételnél engedett az új ár-realitásoknak. De így kiterjedt itt ,az ártorzulás – ezért is érdemesebb esetünkben a maginflációt mutatót tekinteni, amelyben nem szerepelnek a fogyasztói kosár irányított árú tételei.

Az árrögzítés, különösen ha a politikailag diktált ár jelentősen eltér a tényleges ráfordítások és a fizetőképes kereslet által indokolttól, számos gondot okoz, és ezek között csak egyetlen az, hogy a statisztikai adat nem ad teljes képet az árviszonyokról.

Nagyobb baj az ár-alkalmazkodási kényszer gyengesége – ezt látjuk az immár abszurd méreteket öltő dízelárazás esetén.

A magánszemélyekre vonatkozó árnak a nemzetközi viszonyokhoz mért eltérését különösen súlyosbítja az idő múlásával a forint romlása: tavaly novemberében a forint/euró árfolyam 365 volt, azóta a forint sokat gyengült. A kétszámjegyű inflációnk mellett az akkori benzin, dízel ár még olcsóbbá vált a fogyasztói kosár többi termékéhez képest. Ez az ország energetikai helyzetében, fizetési mérlegének gyors romlása mellett igen káros gyakorlat.

Minden árrögzítés felveti a valamikori kivezetés súlyos dilemmáit. Ha várnak vele, rendszerint annál nagyobbra tágul a hatósági ár és a realitás közötti szakadék, amelyet politikailag egyre nehezebb egyszeri liberalizációs döntéssel felszámolni. A meghosszabbítás viszont újabb bizonytalanságokat szül.

Ha a realitások alatt kijelölt árat a gazdasági szereplők saját erőből kénytelenek szubvencionálni, az visszafogja fejlődési, növekedési képességüket, szélsőséges esetben piaci csődökhöz vezethet – ez gyengíti a kínálati oldalt.

Ha viszont az állam tisztességes támogatással hidalja át a gazdasági szereplőnél fellépő veszteséget, akkor abból költségvetési kiadás lesz, ami majd a következő időszakban többlet adófizetés formájában jelent terhet. Másszóval a jelenben meg nem jelenő inflációs tételért a későbbi időszakban kell nagyobb inflációval fizetni. Ilyen hatással jár az is, ha kedvezményes kamatrögzítések, fizetési moratóriumok formájában a bankokra hárítják a meglevő ügyfeleket védő kormányintézkedések pénzügyi terheit; a bankok hosszabb távon nem tehetnek mást, mint hogy a potenciális új ügyfeleknek kénytelenek az egyébként lehetségesnél kedvezőtlenebb kondíciókat adni.

Egészében ezért az mondható el az eddigi és a még kilátásba helyezett árkorlátozások és az üzleti szereplőkre vagy költségvetésre terhelt fogyasztóvédő intézkedések gyakorlatáról, hogy elnyújtják, de nem fékezik az inflációt. A pénzromlás üteme így akkor is viszonylag magas marad minálunk, amikor a gyors(abb) alkalmazkodást választó országokban már lefele indul az inflációs ráta. Ez politikai feszültséget is kelthet, hiszen nehéz a külső körülményeket, háborús viszonyokat okolni a drágaságért, ha az minálunk érezhetően nagyobb ütemű. Az elhúzódó dezinfláció ráadásul tartósítja az inflációs várakozásokat, és az azoktól való megszabadulás különösen nehéz.

A monetáris politika kénytelen akkor is magas nominális kamatokkal operálni, amikor máshol már régen túljutottak a gyors, kétszámjegyű infláció szakaszán.

Végül: az árazásba, az üzleti szerződéses viszonyokba való állami beavatkozás növeli a bizonytalanságot, hozzátesz az üzleti kockázatokhoz – hosszabb távon növekedésellenes. Lehet, hogy az idősebb és kevésbé képzettek egy részénél a hatósági ár népszerű ügy, de az európai piacgazdaságok működési elveibe nehezen illeszthető gyakorlatról van szó. Azt sem gondolhatjuk, hogy a magyar államigazgatás készen áll az állami árszabályozás professzionális kivitelezésére. (Portfolio)